A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-07-19 / 22. szám

son levelekbe csomagoltok. A hajók értékes terhük legnagyobb részét a Kanton folyó torkolatában vagy Hongkongban rakták ki. De az ópium tengeri úton való szállítása sem volt ám veszélytelen <oglalkozás. Vegyük csak tekintetbe, hogy' már akkoriban egy gombostűfejei ópiumért egész rakás kínai ezüstpénzt fizettek, s ezért a hajók rakománya igen gyakran a tengeri kalózok martaléka lett.

Amikor aztán az értékes teher végre partra került, tovább vándorolt a rendeltetési helyére, az ópiu.mszívókba, melyekből számtalan volt akkor Kínában. Szívták az ópiumot a dúsgazdagok és a koldusszegények, az aggok és a fiatalok, a nők és a férfiak egyaránt. Nem tiltotta senki, az ópium-szívók nyilvánosak voltak, mint ma a vendéglők, és a tulajdonosaiknak nem lehetett okuk panaszra.

A látogatók lefeküdtek a fából készült heveröre, lábukat jól alápolcolták puha párnákkal, majd a nekik átadott különleges pipán keresztül szippantották fel az ópiumot. Azután átsuhantak a kemény realitások, a teljesületlen álmok világából a látszólag valóra vált álmok világába, a valótlanságok világába.

Még az elszívott kábítószer „kátránya“ sem veszett kárba. Elszívták a szegényebbek, akiknek nem volt elegendő pénzük a tiszta, finomabb kábítószerre. S utánuk megkapták az ópium undok, számukra mégis oly értékes „bagóját“ a legnyomorultabbak, akiknek másuk sem lehetett az álmaikon és nyomorúságukon kivül, hogy a „fekete sár", ahogy nevezték, valóban ne vesszen kárba ... S hogy a tulajdonos legalább háromszor zsebelhesse be érte a pénzt.

Az ópiumra éppen úgy rászokik az ember, mint a nikotinra, vagy az alkoholra, de leszokni róla szinte tehetetlen. A normális emberből egyszerre csak opiomán lesz. Az illető lassan kizárja saját magát a normális emberek társadalmából, ahová a visszatérés már nagyon nehéz.

De az ilyen kábítószerek már nagyon-nagyon régiek. Miért használták őket? A gazdagok talán azért, hogy még több gyönyörűségben legyen részük, hogy földi paradicsomukon kivül azt a másik, csupán képzeletbeli édent is birtokolhassák. S a szegények azért, hogy gondjukat, bajukat feledhessék, hogy a kilátástalan hétköznapok korán megvénitő, embernyomorító robotjáról megfeledkezhessenek legalább néhány órára.

£s miért nő ma napró-napra a narkománok száma nyugaton? Mi az ok és az okozat? Mi oka van a már túimodern társadalom emberének arra, hogy meneküljön egy túlcivilizált, egy túlgépesitett és automatizált, egy túlhevitett, egy salakká égő társadalom realilásaiból a beteges képzetek világába?

Az ok legtöbb esetben a valóság kilátástalan sivárságának felismerése.

borostyánkőből, korallból, obszidiárból, jaguárfogból, csontból és kagylóhéjból.

S ami az egészben a legérdekesebb?

A Jaguár-hegy Oaxaca völgye őrgiófjának a birtokán volt, aki azonos Új-Spanyolorszag meghódítójával. Mohón és ravaszul uralkodott, mégis rászedték, Cortez úgy halt meg, hogy sejtelme se volt arról, micsoda drágaságok rejtőznek birtoka földjébe temetetten; olyanok, amelyek még Moctezuma kincsénél is sokkal becsesebbek.

Ami pedig az ómexikói festészetit illeti, csupán a teotihuacani Nap-piramisban napvilágra hoztak olyan freskókat, melyek száz meg s :áz realista modorban megfestett figurát ábrázolnék a lehető legvidámabb túlvilágon. Ez aztán valóban mexikói specialitás. Másutt a halál, a csontváz valami ijesztő dolog, valami elkerülhetetlen rossz. S náluk viszont ennek a miénktől különböző felfogásnak nagyon mélyre nyúló, ősi gyökerei vannak a néplélekben. Igaz ugyan, hogy azon a túlvilágon íincsenek pufókarcú angyalkák Murillo vagy Rafael stílusában, és nincsenek imádkozásra kulcsolt kezű szárnyas lelkek, de nincs harsona recseg és és hár acincogás sem. Csodálatosan víg másvilág ez. Példáiak okáért, négy férfi az ötödiket kezénél-lábánól fcgva hajigálja a levegőbe. Hát hallottak már ilyesmi , hogy az üdvözöltek ilyen komolytalanul viselkedjenek? Az elhunytaknak itt az a főfoglalkozásuk, hogy labdaütővel a kezükben vidáman játszadozzana;. Ha valaki elC AE A VERAS

A közelmúltban egy — a maga nemében igazán páratlan — kiállításon ismerkedhetett meg a prágai közönség Mexikó antik és modern művészetével.

„Véleményem szerint, — írja a nemrégiben elhúnyt államdíjas író, Norbert Frýd — a jelenkori mexikói művészet — mint egész — legegészségesebb valamennyi közül, mely határainktól nyugatra van, — képzőművészeti síkon."

A mexikói műalkotások valóban nem szorulnak magyarázatra és még kevésbé — védelemre. Mondanivalójuk egyszerű és világos, hiszen szívvel-lélekkel az írni és olvasni nem tudó tömegek, valamint a felemelkedésükön fáradozó mexikói értelmiség felé fordulnak. Mexikó ősi művészetének semmi és modern művészetének is aránylag kevés köze van az európai művészethez. Modern művészeik több ezer éves hagyományok folytatói.

S hogy milyen színvonalon állott Mexikó művészete Cortez idején? Elég, ha néhány hivatott szemtanút idézünk.

ALBRECHT DÜRER: „Felséges dolgok ezek egytőlegyig, s egész életemben nem láttam ilyen szívderítő látványt. Mert csodálatos művészetet találtam bennük, s elámultam az idegen országok embereinek finom leleményességén."

BEN VENUTO CELLINI is a legnagyobb elragadtatással beszél az indián művészek alkotásairól, többek között egy halszoborról, melyet V. Károly király a pápának ajándékozott. Az ötvösművészet legnagyobbnak tartott mestere képtelen megfejteni a talányt, hogy miféle módszerrel öntötték ki egyidejűleg az ezüst haltestet és rajta az arany pikkelyeket.'

De kettőjük művészi kritikájával is vetekszik a laikus Cortez jelentése az azték császári kincsekről. Lassúk csak, miként ír róluk az, aki HEINE szerint nem hős volt, hanem martalócvezér:

„A maguk eredetiségében és különleges voltuk miatt olyan csodálatosak és felbecsülhetetlen értékűek, hogy a világ eddig ismert fejedelmei közül egyiknek sem lehetnek ilyen minőségű műtárgyak a birtokában."

S aztán — az esztelen kalandor, az indiánok gyilkosa — kiadja a parancsot Atzcapotzalco város aranyművéseinek, hogy olvasszanak össze minden aranyat, néhány ékszer kivételével, és — zsebre vágja a zsákmány egyötödét.

Vagy a Monte Albano (azték nevén Jaguár-hegy) kincsei, melyek mellett elhalványult a New-Vork-i világkiállítás sok-sok történelmi és modern ékszercsodája. Ugyan ki hitte volna Európában, hogy a barbár vadaknak kikiáltott indiánok ilyen tökéletes technikával tudják csiszolni a hegyi-kristályokat, húszszoros nyakláncot tudnak készíteni 854 matematikai pontossággal egyformára cizelált, aranyból és drágakőből való láncszemmel? Az egyik melltű a halál lovagját ábrázolta; Lukas Cranach se tudta volna apokaliptikusabban megalkotni. Kabátkapcsok és csatok — zöld nefritkőből, türkizből, gyöngyökből,

vágódik, jót nevet az ügyetlenségén ha valakit nyakon öntenek, vagy a vízbe pottyan, még vidámabban hahotázik, s a dalok, amel'eket énekelnek, a hallgatóság tomboló jókedvéből ítélve, igen pajkosak lehetnek.

A halál éppen dlyan természetes, mint a születés.

— s ezt az indiánok már gyermekkorukban megtanulják. Nem ijeszti meg őket a szinte mindenütt jelenlévő halál maszk, rajz, festmény, faragvány alakjában, s a temetőkben rendezett ünnepségeken vígan szopogatják a koponyát ábrázoló cukorkát, nézik a csontváz-maszkban lévő táncosok szertartásos és egyben kacagásra ingerlő pantomimjét.

A prágai kiállításon a nézők megismerkednek a c a I a v e r a s-sZal, ezekkel a csontváz lovagokkal, melyek legalább annyira Mexikóhoz tartoznak, mint az elpusztíthatatlan lépcsőzetes piramisok, a kaktusz és a füstölgő Popocatepetl. Sok-sok ezer éve ismerik már a halált, álltak vele szemtől-szemben, s közben

— szinte észrevétlenül — megbarátkoztak egymással.

A prágai kiállításon szerepelt csontváz-lovagok legtöbbje igen vidám, rokonszenves fickó üres szemgödrei ellenére.

Kimeríthetetlen forrásból, az indián népiélekből merítettek alkotásaikhoz ihletet Mexikó legnagyobb művészei. Ilyenek voltak a múlt században Jósé Guadalupe Posada és Manuel Manilla. Először ők ketten fedezték fel újra a népnek az ősi csontváz motívumot, mely az ómexikói halottkultuszban gyökerezett. S ma is — bár több ezer éves múltra tekinthet vissza a mexikói művészet, — magán viseli kora stílusjegyeit, s ha kell, villámgyorsan reagál a világ eseményeire (az első atombomba ledobása, Kennedy meggyilkolása, a vietnami háború stb.), ha kell, azonnal aktualizál, időszerűsít, egyszerűen, világosan, tömören fogalmaz.

A mai mexikói művészek alkotásait két nagy érzés hatja át: az emberszerető, teljes erőbevetést igénylő segíteniakarós és a gyilkos szatíra. S erre a célra nagyon jók ezek a halál-lovagok, a calaveras. A régi és az új mesterek műveiben ez a víg haláltánc mindig nagyon és egyértelműen céltudatos, s a csontvázként ábrázolt, de még élő, kegyetlenkedő, diktátorkodó emberek legalábbis nevetségeseknek hatnak, de inkább gyűlöletes ellenségnek. A népművészeti alkotásokban azonban továbbra is megmaradnak jókedvű, víg cimboráknak.

Halottak napján a mexikói pékek cukorral meghintett cipókat árusítanak, ez a „holtak kenyere". A piacon mindig kapható a fából vagy cukorból készült cavaleras-sorozat. Igazán bő a választék: kisebbek-nagyobbak, olcsók és drágák, színes fémlemezzel díszítve, homlokukon a leggyakrabban használt keretsznevek. Ez azonban egy fikarcnyit sem szomorít el senkit. Az emberek vásárolják a csontvázlovagokat, hazaviszik és lakásdísznek tekintik, mint nálunk a porcelán vagy kerámia figurákat.

25