A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-07-19 / 22. szám
Rózdb A hó Rózáb kapuin csak a szél ugat át. A földgömbfejű földrajztanárok és a csavart eszű filozófusok mit sem tudnak e város létezéséről, de a pisztrángfürge újságírók, a világ dagasztóteknője fölé gyürkőzött diploma-háziasszonyok és a hold felé menetelő, süket őrmesterek tekintetét is elkerülték eddig Rózáb tornyai. Csak a szél... mint mondottam. Az Idegen három évig dörömbölt a város kapuin, most itt ül a Szutra tündöklő bóbitáján, egy gleccser peremén, s távcsővel nézi Rózáb hetvenhét tornyát; a rózsaszín háztetők reszketnek a fényben. Hiába könyörgött, hiába dörömbölt és toporzékolt, hiába hívta segítségül a szelet és minden viharokat, Rózáb kapui zárva maradtak. Három éve? Háromszor háromezer éve ül a Szutra hófödte csúcsán az Ideged. Társait, hadvezéreit és minisztereit, csillagjósait és besúgóit rég födi már a penész. A penész ... mint mondottam. Szakállával megtörli a távcső végét. Vár és néz. Néz és vár ... Rózáb kapuin csak a szél ugat át. Virradatkor Tekintete még tapogatózik a félhomályban, de a pókhálók szálai közt, a cipruslombok nyitásain át már szűrődik a fény, Szulamit lábszárára óvatosan tekerednek a lángok. „Alszol, Szulamit?” — kérdi halkan a Prédikátor, hunyorogva morzsolgatja göndör szakállát s kissé elálló fülét vakargatja aranyozott töltőtollával, lám, lám, milyen bátortalan a hangja most a Tévedhetetlennek, a Bölcsnek, Szulamit elnyúlva alszik a gyékényheverőn, mint maga a mezitlen és hiánytalan Bölcsesség, mint a legfőbb Kinyilatkoztatás, a királyok királya meg tépi szakállát, „Megírtam, Szulamit!” — dünnyögi szánalmas hangon, az asszony dühösen fordul az aranyos sátorlapnak, a mennyei reflektor a cipruslevelek résein át beragyogja okos tomporát, melynek kerülete, „mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű Siracusa Zsupsz — beleömlöttem Sirocusába, görög istenei jajgatva loholnak előlem, hullámaim elárasztották az ódon partokat, a kis kikötőt, az édesvizű Arethusa-forrást, a hajdani szép agorát, a görög-római színházat, kár volt értem! SzTcília bánatos asszonyai tökéletes csatornákon át vezettek vissza a Tengerbe. Az életemet félreértették, magam sem tudom, mit csináljak. Zöld levelemre igényt tart már az emberfia s minden állat. A hó, az mindent beborít, egyformán szeret minden ágat. Némán és öntudatlanul üdvözíti a kerti fákat. A villanydrótok boldogan feszülnek rá a szürke égre, s fehér örömben úsznak el a kék valószínűtlenségbe. A hó, az mindent beborít, önzetlenül tisztára mossa a sok pocsolyát, mord tetőt s a holtakat, tisztára mossa tolvajok áruló nyomát, álnok szerelmek tanújelét, rózsák fekete szirmait, gyilkosok revolverét.. A hó: olvadékony ártatlanság, gyatra szüzesség, bűnök mocska fölött festék, hogy tessék a világ. Szaporodom két kopasz kínoz már régen felisszák lassan a vérem küldöznek erre meg arra másszak csak asszonyra falra guruljak völgybe meg partra repüljek erre meg arra üvöltsék meg heherésszek egekbe lyukakba nézzek kínomban kihull a hajam két kopasz leszek egymagám A tenger Sziget három kilométerre a parttól, pálmák zöld füstje a kék hullámok tetején, fehér sziklák nyája a viz roppant felelőtlenségében. Hallgassak a lányra, aki Prágából jött megmosni szőke haját, s most bűbájos mosolyával csalogat el a parttól? Távozz tőlem, szőke kísértő! Júnó, ments meg e lánytól, végy oltalmadba családi fészkek helybeli istennője! Nem tudok úszni. ZS. NAGY LAJOS (1935) Az ötvennyolcas antológia egyik legjelentősebb lírikusa, Zs. Nagy Lajos, csak tízéves késéssel, »Tériszony" című, 1968-ban megjelent második kötetével foglalta el méltó helyét költészetünkben. „Zs. Nagy Lajos új képeinek jelentős része mitológiai tárgyú . . . másik fő eleme az a természetélmény, amely mindig is jelen volt verseiben" — írja róla Tőzsér Árpád, s így folytatja: »... azonban . . . míg a költő első kötetében a természeti képek nem hordtak mélyebb értelmet, addig második kötetében a természetszemlélet magatartás is." Zs. Nagy Lajos legjelentősebb hozadéka költészetünkben azonban a groteszk. Groteszk látásmódját fejleszti tovább harmadik kötetében is (üzenet a barlangból). „Zs. Nagy Lajos -barlangja- nem jelent sem bezárkózást, sem elzárkózást. Változó korunkra, századunk problémáira látni belőle. A groteszket a megismerés eszközeként alkalmazó költészetével Zs. Nagy Lajos egy sajátosnak és egyedinek tekinthető hangot szólaltatott meg. Megkülönböztető jegye, mondjuk, Ladányi Mihály ugyancsak groteszk, de lágyabb, sanzonszerűbb verseihez viszonyítva, a szókincsben és szófüzésben megnyilvánuló erős expresszivitás. Azaz: a -barlangnak- tiszta és éles az akusztikája is" — írja róla a legfiatalabb nemzedék kritikusa, Zalabai Zsigmond. BIBLIOGRAFIA: Ének a tisztaságról — versek (1964) Tériszony — versek (1968) üzenet a barlangból — versek (1971) Emberke, küzdj! — szatírák (1975) Isapur dalai — versek (előkészületben) 19
