A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-27 / 39. szám
m Reszeli Ferencnek a civilizációtól, a várostól való ^ viszolygása a szerelem élményével párosul, persze nem mindenütt. A Füstölögve című kis versében a városba költözését valamiféle önpusztításnak tartja: „... mint gyertya / a folyóba / úgy/ ölöm / magam. / Gondolatát eléggé sután fogalmazza meg. A vers eleje megkapó: „...Beköltöztem / az őszbe / bele / a / tűzbe / két méter önmagam / aszfaltba tűzve ...” A Hajnal és a Mikroklíma című verseiben egyelőre kilátástalan szerelmi élményeit rögzíti, hogy a „Erazeonisból” küldött üdvözletében ismét párosítsa, de ugyanakkor el is mélyítse alapvető élményeit, a várostól való idegenkedést és a szerelmet : ........A meghamisított város / fajtalan oszlopai között / a tengerre várva ,..” Következik egy költői, egyben tudatos mondattani ficam, s végül a várakozás értelme: „ ... benned a tenger, / bennem minden partja / létezésed több mint a hiányod Az Intermezzo a fürdőkádban ugyancsak megismétli a költői logika és mondat megengedhetetlen felborítását; a hétköznapi élményt ittban tovább tart a tavasz, és szeretkezünk.” Végre megjön az ősz, s vele lakásra és otthonra talál ez a becsületesen küszködő szerelem, bár meg is kopott kissé: „ ... a csókok a régiek / mégis kierezett / vörös paprikához / hasonlítanak.” Megtaláljuk itt a szegény és elégedett meghittség megragadó képeit is: „ ... tekintetünk vajaskenyér / meg aszott hosszúszemű szilva /”, s nyomban ezek után következik a groteszk fintor: „...a diófán /.” S következik az Este: ........először lépcsők / lefelé” / — s a toronyóra tizenegyedik kondulása után: „ ... hideg kapaszkodó / aztán szerelem.” / Mindez a calligramme barokkos trükkjével cifrázva. Az egyenletek és játékkockák túlságosan rövidre fogott ciklus. Alig találunk benne néhány megkapó sort: „...FÉL létemmel / TE már csak / Én vagyok.” A játékkockákat inkább kihagyhatta volna. Csak a harmadik versben, A gyermekkor szentélyei-ben találunk rokonszenves visszapillantó sorokat — a kazlak ropogó tövére, a kenderföldekre, tarlóra, vasútra, a padlás szénailiatára, a zsákon töltött férfias pihenőre. gikus abszurd megfogalmazásban jelenik meg az egyedi lét értelmetlensége : ........cilinderben jött felém az éj / feloldódtam az érthetetlenben / akár az árnyék / a mélység tetején.” A Magány három komor sora után a Jelentésben a szocializmusban urizáló rétegek ellen lázad, nem az egyenlősdiség, de a meg nem értett és lebecsült költészet nevében, s itt először bukkan fel soraiban az életet teremtő munka fogalma, mely „egy rendkívüli víkend miatt olykor elmarad”. E sok külső és belső ellentmondás után jut el a Keresőkben — most már sokkal tragikusabb hangvételben — az egyedi lét abszurditásának gondolatához: „ ... ostromlétrám a szeleknek döntve a semmi felé megyek.” Hétköznapi küszködésének értelmét se látja: ........\ ostromlétrán roncsai között már magamra nem lelek / a cél a szent messze / semmibe a csönd ...”, amit az ember testének húsbilincse zár önmagába és: ........tartalma felhevült köd.” Az egész gondolatmenetet és képsort ismét paradox megfogalmazással zárja le: „...halálod után ha kihűltél hallhatod.” A KILENCBŐL HÉT ott elfogadhatóan kitágítja: „... hullám és szárazföld sehol e bolygón / csak tenger és tüzek huszonnégy nyáron át... /” Tehát huszonnégy éves volt, akkor kezdte az életét, eléggé bizonytalanul és kilátástalanul, s azért: „...biztos irányt csak ösztöneiben / tüzet és vizet csak saját magában legbelül” talál. A Hét nap között a nyolcadik végtelen című versében az idő álmetafizikáját teremti meg. Az a nyolcadik nap tulajdonképpen a hétköznapok gondjainak és problémáinak látszólagos végtelenje, — „az éjszaka és a nappal / irányából / gyalog bejárható végtelen ...” A következő ciklusban (Tavasz, nyár, ősz, este) főleg szerelmi élményeit rögzíti, a hétköznapok talaján állva, becsületesen vállalja a velük járó kötelezettségeket: „...múltam foltjai / lehullanak... / arra a talajra / ahol ketten állunk...” / Az Oázis soraiba szerelme hétköznapjait, s a környezet közömbösségét sűríti bele, hogy a következő vers soraiban (Szerelem I, már végtelenné tágítsa önmagát és szerelmét: „tájékozódunk egymás ösztöneiben / ösvények, oázisok, kutak / bebarangolsz és bebarangollak / s ez a kószálás végtelen.” / A Szerelem II- ben: „ ... álmainkban keresztül-kasul / folynak a folyók.” / Tehát egyfajta káosz, de ugyanakkor összefonódás is. Az Etűd az otthontalan, lakástalan szerelem groteszk és dühös kifakadása, a Tavasz meg mindig ezt a különféle hiányoktól determinált kilátástalanságot tükrözi, kicsit nagyképű tehetetlen ígérgetésben, épp ezért groteszk módon: ........felszabdalják délben az eget / fél szelet nekem / fél szelet neked / koübritojást is kapsz még ráadásul ...” A Nyárban minden kilátástalanság ellenére: „szemünk sarká-Keszeliben itt támad föl a faluról hozott realisztikus látásmód, s életkörülményeinek változása a városban magyarázatát adják előbbi groteszk, kicsit cinizmusra hajló hangvételének, mely a következő ciklusban (Ostromlétrám a szeleknek döntve) olykor tragkius hangvételét sejteti már. A Vitorla néhány indító sora után következő költeményét (Üt) Jack Kerouack emlékének ajánlja, s különös paradox megfogalmazásokban rögzíti a költő életét: „ ... Gyapottengerbe ékelt végesnek vélt úton / mentél égnek álló patáiddal...”, s az utolsó sor: „ ... Aztán a végtelennek vélt út végén három pontra leltél.” E sorok közt és előttük megdöbbentő realitásokat sejtet, de mindez épp a jelzett paradoxonban oldódik fel, pontosabban: megoldatlanul és megválaszolatlanul az élet és a halál titkát faggató kérdésként ágaskodik. A kávéházi üldögélés közben ismét szembekerül a városi életmód és civilizáció szennyet és értelmetlenséget termelő furcsaságaival, hogy a Lázadás-ban — s az Apróbb lázadások lehetetlen paradoxonjaiban valami meghatározatlan elhatározásra jusson: „ .. .Addig megyek míg el nem indulok / gőzölögve sínpárt vonatok.” A fényszüretben már tra-BÁBI TIBOR A hétsoros Groteszk-ben a kontinens, tágabb értelemben a Föld hátán élősködő embert madárrá röpítve, a Földet pedig az orrszarvú hátává, az emberi lét értelmét és lehetőségeit is kétségbevonja. Az utolsó három sorban keserves fintorral fogalmazza meg az ember meddő reményeit: „...arról álmodik / hogy kihal majd a féregtermő állat / s a kontinensnek füle szarva nő.” Reszeli Ferenc Ostromlétra című kötetének utolsó ciklusában (Holt versenyben a halállal) egyre szaporodnak komor halálsejtelmei: „ ... terjeszkedő sárga fényességgel / nem ütsz léket az éjszakában.” Panaszkodó távirat-ában önmagát avatja a hétköznapok reménytelenül küszködő Prométheuszává: „ ... Prizmakalitkám oldalfalán / vércsék dobolnak vadul.” Csakhogy az ő, kínja nem tart örökké, mert nem halhatatlan, végül is: „beköpik a legyek”. A Két szögre feszítve című versben a falu kovácsát örökíti meg, aki kétszer is megjárta Kanadát, s kétszer is visszatért, s mindkét alkalommal „szöget vert a falba”, — „frissen kovácsolt piros vasszöget” a visszatérés emlékére. A halál gondolatával viaskodó költő lényegében ugyanezt teszi. Éjszakáinak műhelyfalai lassan ledőlnek — „de a verssorok s a szögek úgy maradnak / beverve a megfoghatatlan éjszakákába.” Tehát az embert a munka és a munka dicsőségére fogant alkotás teszi halhatatlanná. A Hongkongi képeslap a távoli világváros felületes visszapillantása, melyben csak erkölcsi zülöttségét fedezi fel. A Qrand prix-ben a kocsiverseny értelmetlen áldozatát és a nézők ujjongó közömbösségét állítja szembe abszurd módon és indokoltam, mert a valóságnak ez a mozzanata is abszurd, de a Parabola-ban a tárgyi világ értelmét sem leli: „... nézed a narancs belsejét / semmi több / csupán érdekes.” Játékos furcsa gondolata a hazatérő Peer Gint (Ibsen) tűnődését juttatja eszükbe, aki az erdőben egy virághagyma leveleit bontogatja, hogy eljusson a magváig, s végül ma— lényeg helyett — csak a semmit találja. Ennek megfelelően Reszeli parabolája is erősen pesszimista kicsengésű: „ ... már álladig ér a víz / mire kiköpnéd / eloltja / szádban / a tüzet. /” Egy oldallal odább (Bánat) az élők műtőasztalán fekszik, s az Ámokfutás-ban, vagyis az élet értelmének ámokfutássá túlzott keresésében „az út végén tükörnek” ütközik s kiderül, hogy „lila kört” kerget, mely a „tükörben sárga / és háromszögletű /”, tehát abszurd és érthetetlen valami. A Rekviem-ben „a másnapos halál tudatában” él, s egy lappal odább még a földkotrógépek munkája is a temetőt és a halált juttatják eszébe. Gyötrő kétségeit öregapám című költeményében oldja fel. (Ha ugyan fel tudja oldani?) Eddigi viaskodásától eltérően mégis rendkívüli költői magaslatra jut. öregapja nem egyetlen vértanúktól, az ácsmesterig (valóságos nagyapja valóban ácsmester volt), tehát az emberhez méltó életért küzdő kétkezi munkásig. Tág költői általánosításával az emberi élet értelmének a munka himnuszát zendíti meg, jelentőségét is kozmikus méretekre tágítja, nem valami elvont okoskodással, inkább népmeséi elemekkel: „...fejszéd az égbe vágva, fúród a holdban áll és siklik / gyalud a szürke horizonton mely kékül a nyelve alól / csillagforgács pereg...” A ciklus elején olvasható Kerouac-idézet naiv metafizikáját is meghaladja költeményében (a 4. versszakban): „... és tetemed fa már... / úgy fa mint anyag... egyetlen anyag...” Kár, hogy az utolsó sorokban ellentmond az indításnak és ellentmond Két szögre feszítve című költeményének is, melyben a munka és a költészet halhatatlanságába vetett hitének ad kifejezést. Itt pedig ... „egyszer ez is véget ér nem a te feltámadásod nem / a te elkárhozásod / saját halálom vet majd / véget ennek addig is lész és uralod emlékeimet.” A költő halálát és emlékeit is túléli a szabadságharcosokra visszapillantó történelmi emlékezet és a költészet is. Mindent összevetve megismétlem, groteszk elemeit olykor az abszurdumig túlozza, de belső ellentmondásai, felületességei és a túlzások ellenére is rokonszenves költészet ez. Fintoraival a valóságban létező fonákságokat veszi célba. Átmeneti kétségbesett hangulatai után néhány elmélyültebb költeményében eljut a szocialista eszmeiségig, s a munkát tekinti az emberi lét megtartó és formáló elemének. Mint annak idején megírtam, nincs érzéke a bonyolutabb ritmuskompozíciókhoz. Sorait az értelmi tagoltság szervezi. Így ösztönösen érvényre juttatja a feszes magyar ütemeket, olykor a dalszerűeket is. Ezeken belül olykor az időmértéket is, főleg a jambust. (Folytatjuk) .j 30
