A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-12-27 / 39. szám

### Sládkovičovo (Diószeg) a ga­­lántai járás legnagyobb községe. És szép is. Két-három major, a Dud­­vág és a Feketevíz egykori árterü­letének itt-ott szinte vadregényes­nek tűnő erdői övezik. Lakói negy­­ven-ötven esztendővel ezelőtt eléggé nyomorúságosán éltek. A földből csak kevésnek, jutott, sokan sum­­másokként és alkalmi munkát vál­lalva tengődtek... De ez régen volt, ma tejlesen más kép fogadja itt az embert. Az öregek, a középkorúak emlékeznek még, sejtjeikben őrzik a holnapért való rettegés emlékét; a fiatalok, a mai tizen- és huszon­évesek már nem ismerik ezt a szo­rongást. A helyi cukorgyár bőven ad munkát. Van a községben ken­dergyár, földművesszövetkezet, vi­szonylag jól kiépített üzlethálózat és több más munkalehetőség is. Úgy­szólván mindenütt kövezett, aszfal­tozott utak, tiszta középületek, für­dőszobás lakások. A televízió, a hű­tőszekrény, sőt, igazság szerint a gépkocsi sem nagy dolog már. Egyvalami azonban nagyon hiány­zik: egy szép művelődési otthon mo­zihelyiséggel, klubtermekkel, tágas színpaddal. Egy hely, ahová a hét bármely napján érdemes lenne el­menni vagy legalábbis be-bepillan­­tani. Időseknek és fiataloknak egy­aránt. Mert ilyen „szórakozási lehe­tőséget ”— legalábbis egyelőre — volt, a brigádvezető a nap folyamán többször is ellenőrizte a betartását, úgyhogy napközben valóban alig ittunk valamit. Délutánra körülbelül tizenöt főnyi társaság gyűlt össze nálunk, körülbelül háromnegyed óra alatt ittuk meg a több mint három liternyi fenyőpálinkát. Amikor elfo­gyott az ital, a társaság szétszéledt, négyen pedig betértünk még a Bé­kába. — Máskor is járt ebbe az italbolt­ba? 2. Mi történt- 1976. február 27-én? is emlékszem, hogy erőteljesen vé­dekezett, amikor nemi erőszakot kí­séreltem meg rajta, de a gyilkosság részleteire már nem... Hirtelen mintha valamiféle kábulatból ocsúd­tam volna föl, s akkor kezdtem tu­datosítani, hogy mit is tettem. Hir­telen öngyilkosságot kíséreltem meg, többször mellbe szúrtam magam, aztán egy jónak tűnő kifogás jutott az eszembe, és bekopogtam Szabóék ajtaján... — Máskor is felőfordult már, hogy Ján Bernit, a cukorgyár igazgató­­helyettese, az üzemi SZlSZ-szerve­­zet elnöke Sládkovičovo (Diószeg) főtere, balról az első épület a „népszerű” Béka vendégló jobbára csupán a község három-négy italboltja kínál. És kár is lenne ta­gadni: a diószegiek közül sokan él­nek is a lehetőséggel, nem vetik meg az italt. Az idősebbek és a fia­talabbak egyaránt. A négy italbolt legforgalmasabbja talán a főtéri Bé­ka ... A napi bevétel itt egy-egy „sima” napon is négy-ötezer koro­na között ingadozik. Mielőtt 1976. február 27-én az esti órákban egész Diószeget megrendí­tette volna annak a szörnyű gyil­kosságnak futótűzként terjedő híre, Alexander Cervenka és három mun­katársa — az üzemi névnapünneplés után — szintén a Békába tartott... A VÁDLOTT VALLOMÁSA — Egy napsütéses, pénteki napra esett február 27-e. A brigádban hár­munknak is Sándor volt a kereszt­neve. Elhatároztuk, hogy közösen ünnepeljük meg ezt a névnapot. A táskákból reggel előkerültek az üvegek, kezdődhetett volna az ün­neplés, ha nem szól közbe a cso­portvezetőnk. Egyetlen pohárkával engedett csak meginnunk, és csak a műszak végén engedte folytatnunk a poharazgatást. Az utasítás szigorú — Előfordult, hogy megittam itt valamit, bár inkább a Krokodilus­­ba, azaz a Sport presszóba jártunk a haverokkal. — Megtörtént, hogy a Békában, a Krokodilusban vagy a többi ital­boltban megtagadták a szeszes ita­lok kimérését, mert kiskorúnak vél­ték vagy esetleg ittasnak találták? — Ilyesmi sohasem fordult elő. Mindig megkaptam, amit rendeltem. Sör vagy tömény szesz mindegy volt. Aznap is jócskán volt már a fejem­ben, amikor négyesben beültünk a Békába. Itt még fejenként négy kört, azaz négy féldecit ittunk. Délután fél öt lehetett, amikor elindultunk hazafelé. Én kerékpáron akartam menni, de útközben két-háromszor is leestem a bicikliről. Általában jól bírom az italt, de most részegnek éreztem magam. Arra, hogy mi tör­tént egészen addig, amíg a gyilkos­ság elkövetése után bezörgettem Szabóékhoz, nem emlékszem össze­függően ... Emlékszem arra, hogy az utcánkba értem, arra is, hogy a járdán beszélgettem Jónás Mihály­­néval, de arra nem, hogy a nálam harminc évvel idősebb asszony mi­képp került be a házunkba; arra másnap nem emlékezett már arra: mit beszélt, mit tett előző nap ittas állapotban? — Ritkán, de előfordult már ve­lem. De az is igaz, hogy valóban sokat kellett innom ahhoz, hogy ré­szeg legyek... — Fiatalember, maga még nincs is tizenkilenc éves. Mióta fogyaszt rendszeresen szeszes italt? — Talán két-három esztendeje ... Ilyenkor mindig fölszabadultabban éreztem magam. Általában azért ittam, mert jólesett, de volt úgy, hogy fogadásból vagy pusztán una­loműzésből ... De ritkán voltam ko­molyan részeg... — Valóban nem emlékszik arra, hogy követte el a gyilkosságot? A. Cervenka egy pillanatra hang­talanul lesüti a szemét, aztán újból a tanács felé fordul: — Nem ... Sokat ittam aznap ... Amikor fölocsúdtam, megrémültem, mi lesz ha valaki meghallotta a zö­rejt; mi lesz, ha észreveszik... MILYENNEK ISMERTÉK? A cukorgyárban egykori munka­társai megmutatták a karbantartó­műhelyt és a gépeket, amelyeken dolgozott. Kérdem, milyennek ismer­ték a Cervenka-fiút? A közvetlen munkatársai zavarban vannak, talán attól, hogy fontolgatják: mit illik iyenkor válaszolni. Felettesei azon­ban bátrabban, nyíltabban monda­nak véleményt. Ján Bernit, mérnök, a gyár igaz­gatóhelyettese és az üzemi SZISZ- szervezet elnöke: „Sajnos, nem volt alkalmunk közelebbről megismerni Šaňót. Júniusig a novákyi ipari ta­nuló-iskolában tanult, csak nyáron lépett be hozzánk munkaviszonyba. Úgy tudom, a munkáját lelkiisme­retesen elvégezte. A gyárban a vele egy brigádban dolgozó fiatalokkal barátkozott, az ifjúsági szervezet munkája nemigen érdekelte, nem is volt tagja a SZISZ-nek. Többször hívtuk a körünkben, de nem jött közénk. Lehetséges, hogy nem volt számára eléggé vonzó az itt folyó munka. A tárgyilagosság kedvéért el kell mondanunk, hogy akkoriban a SZISZ nálunk valóban nem fej­tett ki valami különösebben ered­ményes tevékenységet, sőt, majd­­nemhogy szétesőben volt a szerve­zet. Én ősszel vettem át az elnöki tisztséget, azóta arra törekszem, hogy minél többen és minél jobb, változatosabb munkát végezzünk. Volt olyan időszak, hogy 23 tagja volt az egész szervezetnek, ma már a hetvennél tartunk! Šaňo magán­életével nem törődtünk, sohasem panaszkodott, hogy problémái len­nének ... Csak a gyilkosság elköve­tése után merült föl bennünk az a gondolat, hogy esetleg családi gond­jai lehettek, és aznap valamiféle évek óta magába fojtott emóciók törhettek föl benne... De ez csak feltevés részünkről, én jómagam is napokig képtelen voltam elhinni ró­la, hogy ilyesmit tett.” Szilágyi Károly, a karbantartócso­port vezetője: „Amit az esettel kap­csolatban fontosnak tartottam, el­mondtam a bíróság előtt... Kissé szertelen fiú volt, de a munkáját kifogástalanul elvégezte. És aznap reggel valóban megtiltottam, hogy munkaidőben pohárhoz nyúljanak!” Pavlovics Sándor és Pisi Ottó, a munkatársai: „Nyár óta egy csoport­ban dolgoztunk. Rendes fickó volt a Sanyi, sosem vonakodott a mun­kától. Ha a gyárkémény legmaga­sabb csücskére kellett volna föl­mászni, zokszó nélkül megteszi!... Hogy észrevettünk-e rajta valami furcsa viselkedést? Tulajdonképpen nem. Legföljebb csak annyit, hogy lányok dolgában tapasztalatlannak, bizonytalannak tűnt... Ha olykor ilyesmi került szóba, nem szólt hoz­zá és inkább másra terelte a be­szélgetést. Kalandfilmekről szívesen beszélt és a sporthoz is értett. Az­nap nagyon részegnek tűnt-e? Ami­kor befejeztük délután itt az ünnep­lést, nemigen.,. Lehet, hogy az a négy féldeci, amit a Békában ittunk, az megártott neki. A furcsa az volt, hogy leesett a kerékpárról. De ami­kor elbúcsúztunk, eszünkbe sem ju­tott, hogy még aznap éjjel Sanyi ügyében kihallgatásra visz bennün­ket a rendőrség. Nagyon megdöb­bentünk, amikor megtudtuk, hogy mit tett... És a bíróságon is na­gyon rossz érzés volt szemben állni vele... Számunkra is keserű emlék lett az idei Sándor-napi ünneplés, annyi bizonyos ... Csaknem egy év telt el azóta, de ma is még sokszor szóba jön közöttünk: vajon hogyan, miért tette ezt a Sanyi?” (Következik: Az ítélet) Foto: KONTÁR GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents