A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
GAL SÁNDOR i a F|LYÓ É S A M Ä8LYA — Köszönöm. Nóra visszament az asztalhoz, a tál■ cán keresett valamit, Sándor bácsi pedig folytatta a maga módján a beszélgetést. Most Híveshez intézte szavait. — Mikor fiatalember voltam, így reggelenként oda álltam az ablakhoz, s nézegettem kifelé. A gyerkőcöknek írásbeli feladatot adtam, hogy csendben legyenek, én meg néztem az ablakon túlra ... Szerettem nézelődni. Ott futott a szőlő venyigéje fölfelé a lugason. Erős kacsokkal odafonta magát a faágakhoz, drótokhoz ... Erősen kapaszkodott az élethez, mert maga is erősen élni akart. Ez mindig jó példa volt, s a gyerekek jól megjegyezték. Erősen kell kapaszkodnia a mi fajtánknak, hogy a történelem szelével meg tudjon birkózni, hogy növekedhesen, hogy virágozhason, hogy teremhessen. Nagy baj, hogy ezt már nem mind tudják, akik a betűkre tanítják gyerekeinket... Nóra oda hajolt Híveshez. — Sándor bácsi nagyot hall — mondta csendesen. Híves bólintott. — Már észrevettem. — Meddig maradok még — kérdezte a nővértől Tamás Zoltán. — A húsvétot már odohaza ünnepli Tamás bácsi — mondta Nóra. — Komolyan kérdeztem ... — Kérdezze még meg majd a doktornőtől is. Most pedig tessék lefeküdni és pihenni. — Mást se teszek — dünnyögte elégedetlenül Tamás. Sándor bácsi az előbbi mondatai után odaállt az ablakhoz és nézte a márciusi reggelt. Aztán, mert valami mondanivalója támadt, ismét Híveshez fordult. — Figyelj csak rám fiam... Ugye, nem haragszol, ha tegezlek? Nem, persze, miért is haragudnál? De mit is akartam mondani? Mit is? Aha, megvan. Tizennyolcadikán van a névnapom, Sándor napja, figyelj, csapunk egy kis mulatságot. Az asszony hoz ezt-azt... Szívesen látlak ... — Köszönöm, Sándor bácsi, de nekem ... — Nagyszerű! — szakította ketté Híves megkezdett mondatát az öregember. — Látod fiam, azt szeretem, ha valaki ilyen határozott; ha gondolkodás nélkül tud választani, még a kis dolgok közül is ... Igaz, látogatóid mikor jönnek? — Nem jönnek — mondta Híves hangosan, hogy az öreg meghallja. — Hogy nem? S miért? — Nincs aki jöjjön. Egyedül vagyok. — Hát azok, akikkel együtt dolgoztál? — Messzi vannak, Sándor bácsi. Nagyon meszszi. — Megakadt a gondolatra, s a többit már halkan, csak magának mondta. — Ott ahol én dolgoztam, csak sziklák vannak, hegyek és erdők. És a folyó. — És emberek? Azok nincsenek? — kérdezte keményen az öreg, akinek valami csoda folytán Híves iménti szavaira visszatért a hallása. Híves meglepődve nézett az öreg felszikrázó szembogarába. — Emberek is vannak, persze — mondta. De nagyon hasonlítanak a sziklákhoz, a hegyekhez, némelyikük a folyóhoz, vagy az erdő fáihoz. Valahogy ők is, akárcsak én, magányosak. Igen magányosak. Nóra egy fehértablettát hozott Hívesnek. — Ezt tessék lenyelni — mondta. — Van értelme? — kérdezte Híves. — Még kérdi? — csodálkozott a nővér. Híves ebben a pillanatban értette meg, hogy Hona a nővérrel nem. közölte, hogy neki... szóval, elhallgatta, gondolta magában. Elvette a tablettát, s a kancsóból vizet töltött a pohárba. — Lenyelem, természetesen — mondta kevés meggyőződéssel. Nóra már az asztalon lévő tálcán rakodott. Kifelé menet az ajtóból még visszaszólt. — Nagyvizit lesz, úgy készüljenek. — Az ember természeténél fogva bizakodó lény — kezdte Sándor bácsi minden kérdés nélkül. — Mindig hisz valamiben, vagy valakiben. Ha valamit el akarunk érni, arra az egész életünket kell feltenni... Hümm, nocsak, fiaim ... Az öreg hirtelen elhallgatott, oda ment az ágyhoz, amely a mosdó mellett állt, s leült a szélére. — Bolondos öreg — fordult Híveshez Tamás. — Nem gondolja mérnök úr? — Miért volna bolondos? — Hát ahogy beszél... Már ne haragudjon, de megkérdem, mi a baj? Gyomor? — Az. — Gondoltam, — mondta Tamás — mert hajnalban felébredtem és hát hallottam ... ugye ... — Igen, egy kicsit rosszul voltam ... Hajnalonként ... — Majd elmúlik az is. Nekem is voltak fájdalmaim, de már kutyabajom. Pedig kezdetben úgy volt, hogy vágni kell... — A tavasz! Az az igazi! — kiáltott fel Sándor bácsi hirtelen támadt jókedvei. — A fiatalság és a tavasz! Amikor az emberben minden elszabadul. Amikor az emberfia azt mondja: most és csak most. Nem holnap, ma! Mindent csak ma! És ez nagyon fontos. Hogy mennyire fontos, azt csak a magamfajta vénember tudja megítélni. S miért? Mert a fiataloknak még nincsenek emlékeik. Az öregeknek pedig az emlékeiken kívül nincs semmijük. Hümm — töprengett egy ideig. — Most már csak az a kérdés, mi a jobb: emlékek nélkül fiatalnak lenni, vagy emlékekkel öregnek?! öcsém, neked mi a véleményed ? — Ügy vélem — mondta hangosan Híves — hármunk közül ezt a kérdést csak Sándor bácsi döntheti el. — Milyen orvosságot? Á, nem kell komolyan venni. Egy pohár jóféle bor többet használ. Vagy egy csinos lány, mint Nórácska... A férfiember számára, ha igazán férfi az ember, a bor meg az asszony az igazi medicina. Ha a te helyedben lennék fiam, ajaj... — Csendesebben rektor úr, még meghallja a nagyságos asszony... — kiabált az öreg félé Tamás, de az öreg most semmit sem hallott. Hogy igazam van? Hát persze, hogy igazam van. Már hogyne volna igaza... Téged meg mi lelt? — állt meg Híves felett, aki előtt lassan megint libegni kezdett az asztal, a székek, a falak. — Semmi... igazán semmi... csak ... Tamás nem látta, hogy Hívessel mi történik, mert a másik oldalára fordulva feküdt. Nevetgélt magában. — Azt mondtam, hogy csendesebben, mert meghallja az asszony ... Sándor bácsi azonban Hívessel volt elfoglalva. — Hallod? — kérdezte tőle — mi baj? — Már semmi... Rendben van minden, rektor úr. — Akkor jó. Ha már nincs sémi, akkor jó. Visszacsoszogott az ágyához, leült, és hallgatott. A szobában csend volt, s az ablakon beszökő napsugarak fényében a fehérség megáradt. Kint lépések zaja hallatszott, majd kinyílt az ajtó, s a szobába bejött Földes főorvos Ilonával és Nórával együtt. — Jó reggelt... Szervusz Sándor bátyám — köszönt Földes. — Szervusz fiam — válaszolt a köszönésre az öreg. — Az új betegünk — mutatta be Hívest Földesnek Ilona. Földes odament Híveshez, s az előbbi derűs magatartása hirtelen megváltozott. Mosolygott ugyan, de amikor megszólalt, hangjában érződött, hogy tudja: aki ott fekszik, vele szemben az ágyon — menthetetlen. — Hogy érzi magát? — kérdezet Hívestől. — Tűrhetően: — A kórlapot — fordult Földes Ilonához. Ilona kikereste Híves kórlapját és átnyújtotta Földesnek. — Igen... — mondta a feszült csendben Földes. — Igen, elég súlyos, de ... — De az! — vágott a főorvos szavába nyugodtan Híves. — Tudom. S azt is, hogy az embernek mindig van némi esélye. Híves szavai után mintha valami feloldódott volna, a távolságok megszűntek, a dolgok egyszerűekké váltak. — Fájdalmak? — kérdezte Földes. — Csak hajnalban — válaszolt Híves. — A többi elviselhető. — Az időt pontosabban kérném. — Három és öt között. — Kérem — fordult Ilonához — írjon fel éjfél utánra csillapítót. — Már felírtam — mondta Ilona. — Inkább ne — mondta Híves. — Még ne... — Eddig az volt a meggyőződésem, — mondta Földes doktor tettetett szigorral — hogy itt az történik, amit én akarok. — De ... — kezdte Ilona, Híves azonban megállította. — Elnézést kérek, doktor úr. — Nem történt semmi — mondta Földes. — Ügy tizenegy felé jöjjön be hozzám. Elbeszélgetünk egy kicsit. Rendben? — Rendben — mondta Híves. (Folytatjuk)
