A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-02-06 / 37. szám

T izenöt éve lehet annak, hogy először jártam a Bodrogköz­ben. Ez a tizenöt esztendő Bod­rogköz időszámításában csupán parányi töredéknek számit. Mégis —» — vagy: ennek ellenére — állítom, hogy ez alatt a rövid másfél — két év­tized alatt több, s nagyobb változás ment végbe ezen a csodaszép tájon, mint a korábbi évszázadok során együtt. S nem csupán a táj képe, de az e tájon élő emberek élete is gyö­keres átalakuláson, változáson ment át. Hogy ez milyen mértékű, azt alább, a mostani keret nyújtotta lehetősége­ken belül, az élők emlékezete, s az irodalom tanúságai szerint megpróbá­lom összefoglalni. A szép, kellemes októbervégi napok egyikén, mikor lent jártam a Bodrog­közben, felkerestem Péter Imrét, aki szinte mindent tud e táj távolabbi és közelebbi múltjáról. Imre bácsit a megsárgult lombú lu­gassal befuttatott tágas udvaron talá­lom, s amikor elmondom látogatásom okát, gondolkodás nélkül befelé tes­sékel a lakásba. — Hogy milyen volt egy emberöltő­vel ezelőtt a mai Bodrogköz — kezdi Imre bácsi — arról leghívebben a Ti­­szaszabályzó Társuló itt—ott fellelhető feljegyzései tájékoztatnak. Ezek egyike szerint Bodrogköznek akkoriban alig tizenegy százalékát lehetett megművel­ni. A nádasok, vizerek, tavak, úszószi­getek rengetegében a méréseket foly­tató vízügyi dolgozók még 1880-ban is olyan vízzel körülzárt kissebb települé­sekre bukkantak, amelyek lakóiról a hatóságoknak egyáltalán nem volt tu­domásuk. — Hogyan élt, mivel foglalkozott az itteni nép abban az időben? — Mivel a növénytermelésre alkal­mas, megművelhető föld kevés volt, in­kább az állattartás került előtérbe. A meglévő szántóföldön inkább zöldség­féléket termesztettek. A megélhetés fö forrásai az állattenyésztés mellett a halászat—csikászat, a gyékényszedés, nádvágás, favágás, valamint az álla­tok számára a téli takarmánykészlet biztosítása volt. A sertéseket hallal, csíkkal, makkal tartották—hizlalták. Az állatállományt szinte évenként pusztí­tották különböző járványok. A kenyér­nek való búzát abban az időben a bodrogköziek a Tiszántúlra, Szabolcs­ba jártak „learatni." — Mikor kezdődtek Bodrogköz csa­tornázási munkáltatói? — Éppen egy évszázaddal ezelőtt. 1876—77-ben dolgozták ki a belvízle­vezetés tervét. A föld termővétételét cé­lul kitűző társaság alapszabályzatában a munkaprogram három szakaszos volt: árvizmentesités, a belvizek leveze­tése, s végül az öntözés megvalósítá­sa. A százéves igyekezet eredményeként — de főleg az elmúlt harminc év óriá­si beruházásai következtében — ma Borogköz folyói erős gátak közé szelí­dülve róják évszázados útjukat, s az egykor tizenegy százaléknyi művelésre alkalmas föld mára megsokszorozódott. Ahogy nézem, ma esetleg tizenegy százalék lehet az, amit nem művelnek meg a szövetkezetek és az állami gaz­daságok. Sok minden eltűnt erről a tájról. Az egykori „Rigóország“ földjén megfé­­kezhetetlen betegség volt a malária. A gyakori éhínséget pedig kísérőként a kolera követte. Az emberi beavatko­zás eredményeként mindez a múlt ri­asztó emlékévé változott. Természetesen nem csupán az érde­kel, ami e táj külső változásait jelzi. Az emberi, társadalmi mozgás alaku­lására — formálódására is kiváncsi vagyok. Imre bácsi, aki évtizedek óta szervezője, alakitója és egyben króni­kása is Bodrogköz munkásmozgalmá­nak, erről így beszél: — A múlt század végén a némi ke­resetet nyújtó vízszabályozási és vasút­építési munkák nagyobbik része már elkészült. Munka, kereset nem volt. A művelhetővé vált földek java része a Puchs, Guttmann és Klein-féle nagy­­birtokosok tulajdonába került. Állandó volt az újévi cselédvándorlás. A zsel­lérek, abban a hitben, hogy egy új gazdánál jobb soruk lesz, vándoroltak földbirtokostól földbirtokosig. Helyzetük azonban igy se változott jobbra. Ma­radt az évi tizenkét köböl termény, a két szekér tüzelő és a sóra is alig ele­gendő készpénz. A hellyel-közzel meg­engedett sertés, vagy tehéntartás már kiváltságszámba ment. Nem csoda hát, ha a századfordulón Bodrogköz sze­gényparasztsága is csatlakozott a Várkonyi-féle mozgalomhoz. 1898 ele­jén ennek hatására Bodrogközben negyvenkét földosztó szövetkezet ala­kul, több, mint 4700 taggal. Több összetűzésre is sor került, az elsőre Kiskövesden. A vármegye a mozgalom letörésére csendőröket, s a kassai 34. gyalogezred alakulatait kérte, s kap­ta. A földosztó mozgalmat letörték. Az eseményeket a vármegye akkori főjegyzője igy örökítette meg: „A köz­ségek legnagyobb részében a lakosság annak kijelentése mellett, hogy mégis csak muszáj nekik szegényeknek ma­radni, teljesen megadta magát. Kissebb része azonban részint reménykedik, hogy a földosztás ideje be fog követ­kezni, más része meg daccal tűri a ha­tóságok megtorló intézkedéseit.“

Next

/
Thumbnails
Contents