A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
GAL SÁNDOR I afqlyöÉSAMÁGLYA • — De ... — Nincs de!... Tudod, őzt hiszem, jobb is ■ így. Könnyebb elviselni. Híves a mondat után rövid szünetet tartott, mintha erőt akart volna gyűjteni ahhoz, amit ki kell mondania. Tett néhány lépést, majd megállt Ilona előtt. — Sokat változtál, hallod-e? Hova lett a komolytalanságod? Hova lett belőled az a hajnali frisseség, ami csak a folyókban lakik? Csak nézlek, nézlek, és sehol sem találom benned azt, aki fehér ívként fonódott a hajnali égre, aki fejének egyetlen mozdulatával megvadította alamuszi sejtjeim millióit... Hova lett belőled az a mozdulat, amellyel egy csésze hideg feketekávét nyújtasz felém?... S mi volt az a mondat az előbb? Mire nem lehet neked időd? Mi az hogy te még nálam is rosszabbul állsz? Mit jelent ez? — ölj le Péter — mondta Ilona csendesen. — Az előbb azt mondtad, nem szereted az emlékeidet. Most mégis azokkal huzakodsz elő. Ami pedig a többit illeti, valóban ott tartok ahol te, vagy még egy fokkal alább. S hogy ez mit jelent? Semmit. Pontosabban a teljes igazságot. — A teljes igazságot? Mi hát a teljes igazság? Te tudod pontosan, hogy én hol tartok. Nekem is jogom van tudni, hogy te hol tartasz. — Sok minden összejött. Most csak a lényeget mondom. Két évig feküdtem kórházban. Négyszer operáltak, s mert kolléga voltam, nagyon gyorsan helyre akartak hozni, s kimetéltek belőlem egy csomó feleslegesnek vélt darabkát. A végén kiderült, hogy a feleslegesnek vélt részek alig pótolhatók. Volt idő, amikor elveszítettem a látásomat. Egy egész hónapig nem láttam. Akkor azt ismételgettem magamban, hogy még hallom a hangokat. Ez akkor nagyon fontos volt. Aztán elveszítettem a hallásomat is... De megmaradt az esélyem arra, hogy tapintani tudom a tárgyakat. Akkor jöttem rá, hogy az ember a kilátástalannak látszó helyzetekben is megtalálja, ha van benne erő megkeresni, azt, amiért folytatnia érdemes.. . Olyan is volt, amikor az életemet tíz percekben mérték. De azok a tíz percek is mindig nagyon fontosak voltak... Hihetetlenül fontosak . .. Végül, látod, úgy-ahogy rendbe jöttem, de akármelyik percben mindennek vége lehet. Nézd csak ezeket a tablettákat — vett elő a zsebéből egy üvegcsét tele pici fehér tablettákkal — ha véletlenül egyszer elfelejtenék bevenni belőlük, nem biztos, hogy a következőre már szükségem volna ... Az igazságot akartad hallani. Ez a pontos és teljes igazság. — Te azt hiszed, hogy volt, vagy lehet egyáltalán valaha szó a teljes igazságról? — Ami tény és elkerülhetetlen, azt minek neveznéd? — Nem tudom — mondta Híves tétován. — Minden csak szó. Ores beszéd, fedezet nélküli, meddő hangsor, magón- és mássalhangzók egymásutánja; tárgy jelző, határozószó... Még a kötőszókat becsülöm legtöbbre. Azok nem akarnak mást, csak összekötni az ismeretlen partjait... — Ebből elég! — Persze. De meddig? Ha egyszer ez is elfogy? Ha már ez sem lesz? Ha már a tapintható világ is elérhetetlenné válik? Arra válaszolj Ilona; mennyi időm maradt? Egy hónap? Kettő? Fél év? — Nyugodj meg. Az ilyen kérdések csak ártanak. — Lehet. De egyszer nekem is szabad kérdeznem. Tőled. Te még gyengének, gyávának is láthatsz, előtted nem szégyenkezem. S jó lazítani, ha csak egy percre is, mert hidd el, azzal a tudattal élni, hogy elevenen rothadok, hogy tudom, érted, tudom, óráról-óróra felfal egy darabot belőlem a rák, hót nem könnyű elviselni... Egy pillanatra elhallgatott, mintha minden erő kiszállt volna a tüdejéből. De aztán folytatta a megkezdett gondolatot. — Sokszor megkérdeztem magamtól: miért csinálom tovább? Mi végre? Ha tudom, hogy a vég elkerülhetetlen? Hót nem egyszerűbb volna lenyelni egy pirulát, vagy főbedurrantani magamat? Gondoltam erre is, hazudnék, ha letagadnám. De ahhoz gyávaság kell, bennem pedig nincs semmi gyávaság. Képtelen volnék ilyen olcsón elmenekülni, meghótrálni, pedig hajnalonta sokszor azt mondom, elég, befejeztem ... De amikor kisüt a nap, s látom a fákat, s az ablakon túl a folyót, azt mondom: nem! Amíg a kezemet mozdítqni tudom, amíg tiltakozni tudok: nem! Nem és nem! Ilona felállt, levetette fehér köpenyét, az iratokat az asztal fiókjába seperte, a tükör előtt megigazította a haját, s csak amikor a kabátot vette magára, akkor válaszolt. — Értelek én Péter — mondta. — Jobban értelek, mintsem hinnéd. De most gyere, járunk egyet a parkban. Túl sok volt egyszerre mindaz, amit a mai délelőtt hozott. Végigmentek a folyosón, s amikor kiértek a parkba, Ilona belekarolt Péterbe. — Tudod — mondta aztán — most, amikor beszéltél, valahol ismét az voltál, az a kemény, szemtelen, szeretnivaló kölyök, mit kölyök, — férfi! — hiszen én férfinak ismertelek meg, akitől semmit sem lehetett megtagadni, s aki semmit sem tudott megtagadni a másiktól... Hallod? Örülök neked még most is, még így is. S ne gondolj arra, hogy mi történhet veled. Arra gondolj, ami történik. Híves megállt, és szembe fordult Ilonával. — És akkor jobb lesz? — Talán — mondta Ilona halkan. II. Másnap hajnalban, amikor még kint minden az alvás és az ébredés közötti szürkeségben úszott, Hívest erős fájdalom ébresztette fel. Teste összerándult, izmai görcsösen elkeményedtek, majd elernyedtek. Később rövid szünet állt be, majd még erősebben kerítette hatalmába a fájdalom minden porcikájót. Előbb iszonyú forróságot érzett, majd, a forróság múltával dideregni kezdett. S ebben a didergésben, amely belül fakadt, egyszerre csak tovaúszott a közeli, látható világ, és egy másik állt a helyére. Ebben a másik világban halk zajok, surrogó neszek keltek, hullámok sodródtak a folyó partjához, amelyek előbb nagyon halkak voltak, majd felerősödtek, és nemsokára ismét eltávolodtak. Híves úszott ebben a nemlétező hullámverésben, egyre csak úszott, lebegett, könnyű testtel, kívül az időn, kívül önmagán, kívül az érzékelhető világon. Mikor a hullámverés megszűnt benne, s kinyílt előtte a szoba, amelyben két társával feküdt, már megvirradt, s az ágyszomszédja, Tamás Zoltán, egy ötven év körüli parasztember, oki gyomorfekéllyel ötödik hete feküdt a kórházban, már az ágy szélén ül* egy képes folyóiratot olvasott. Az olvasásból időnként fel-felpillantott, megnézte Hívest, aztán ismét lefelé fordította a tekintetét. Az ajtón kopogtattak, majd a kopogtatás után nyomban ki is nyitották. Nóra nővér jött, egy tálcával, amelyen orvosságok, injekcióstűk feküdtek egymás mellett. — Jó reggelt — köszönt Nóra. Jó reggelt nővérke — köszönt vissza Tamás. — Hogy telt el az éjszaka, Tamás bácsi? — Egészen jól. Nóra letette a tálcát az asztalra, az egyik ampulla fejét ügyesen letörte, majd tartalmát felszívatta az injekcióstű fecskendőjébe. — A karját, Tamás bácsi. — Most a jobb karomba tessék beszúrni. — Rendben van. Csak emelje egy kicsit feljebb. Így ... Már meg is vagyunk. Miközben Nóra az injekciót beszúrta Tamásnak, ismét kinyílt az ajtó, s a szoba harmadik lakója, Sándor bácsi csoszogott be rajta, Sándor bácsi, az egykori rektor úr, aki süketsége ellenére mindenkivel kitűnően el tudott beszélgetni. Most is, alig csukta be maga mögött az ajtót, már el is kezdte. — Jó reggelt Nórácska. Hát én mit kapok? Nóra hangosan, szinte kiabálva válaszolt. — Sándor bácsinak majd Ilona doktornő hoz valamit. — Hát persze — válaszolta erre Sándor bácsi — még tegnapelőtt. — Oda csoszogott Híveshez, s itt folytatta a mondókáját. — Mondtam Ilonkának, mármint a doktornőnek, tudja, szegről-végről rokonok vagyunk, szóval mondtam Ilonkának, hogy nekem akármilyen hashajtó nem felel meg ... De úgy látszik, megfeledkezett róla. Otthagyta Hívest, s megint Nórához beszélt. — Ugye nem említette? — De említette, Sándor bácsi. El is hoztam. — Na, mit mondtam? — fordult vissza Híveshez. — Elfelejtette. Nem is csodálkozom rajta, hiszen annyi a dolga szegénykémnek, mindent nem tarthat az eszében... Meg aztán, ha nem tudnád, — tért át a magázásról minden átmenet nélkül a tegezésre — beteg is ;.. Nagyon beteg ... Két esztendeig feküdt a kórházban ... A szívével van valami, kérdeztem is tőle, hogy mi, de nemigen beszél róla. Ej bizony, így van ez már... Akinek menni kéne, csak marad, akinek pedig még itt volna a helye ... — Sándor bácsi — kiabált Nóra az öregember fülébe — itt a hashajtó. — Mi van itt? Itt van? Tényleg? Hót nem mondtam? Nem feledkezett meg rólam, nem bizony... Nóra odaadta a hashajtót Sándor bácsinak, és Híves ágyához ment. — Hogy érzi magát? — kérdezte. , —>■ Kköszönöm — erőltette a vidámságot Híves — volt már rosszabb is. •A— Ha valamire szüksége volna — mondta Nóra, csak szóljon, vagy csengessen. — Köszönöm, de nincs szükségem semmire. Illetve, ha megkérhetném ... a mai újságokat... — Ha megjön a posta, majd behozom ... • •* (Folytatjuk)
