A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
A CERUZA TÖRTÉNETE A ceruza csak néhány évszázad óta társa az embernek, az ókorban még ismeretlen volt. Plinius .História naturális“ című művében csak egy kis lapos ólomkorongot említ, melyet vonalozáshoz használtak. A legrégibb írás, amely grafittal húzott vonalakat tartalmaz, a woléenbütteli könyvtár Teophilus-féle kézirata. Teophilus szerzetes 1100 táján írott művében — ebben leírta mindazt, amit a házi és a templomi eszközök és építmények készítéséről tudni kell — a sorokat grafittal előre megjelölte. Az első fába foglalt grafitbelet Conrad Gesner írta és rajzolta le 1565-ben. Johann nassaui gróf — aki megrögzött katona volt és még írói tehetségét is a katonaság szolgálatába állította — 1595-ben leírta, milyen egy ideális lovaskatona felszerelése; a jegyzékben szerepelt a .spanyol ólomból“ készült toll is. Az 1590-es években kezdték el a grafitot rajzoláshoz használni. Addig ilyen célra ezüst vagy ónrudacska forgott közkézen. Azt, hogy a ceruzák faanyagának a cédrus a legalkalmasabb, John Pettus állapította meg 1683-ban. Az angol ceruzagyártás ezekben az években olyan világhírű volt, hogy 1687-ben a nürnbergi Marxius mint a legmagasabb fokú dicséretet irta, hogy .a város grafitgyártása vetekszik az angolokéval*. A nagyhírű Faber ceruzagyárat 1761-ben alapították. 1794-ben a francia Jacques Conté Párizsban feltalálta azt a ceruzafajtát, amelynek a bele nem az eredeti grafittömbből kifűrészelt anyagból, hanem őröl és iszapolt grafit, valamint agyag keverékéből, préseléssel készült. Ezzel meglelte a különböző keménységű ceruzahegyek gyártási módját. Az első csavarosirónt, amely a ceruza végén levő gomb forgatásával a hegyet kitolta vagy visszahúzta, 1822-ben készítették és szabadalmaztatták Angliában. A tintaceruzát 1874-ben fedezték fel. A ceruzahegyező múltja már sokkal rövidebb, mint a ceruzáé. Az első — eléggé primitív — ceruzahegyezót a bécsi Franz Theyer készítette 1835-ben. Ez egy hosszabb falapba vágott horony volt, amely mellé kést kellett illeszteni. A ferde késes hegyezőt — ennél a ceruzát egy kónikus lyukban kell forgatni — a francia de Thierry fedezte fel 1847-ben. MENNYI VÍZ VAN FŐIDŐNKÖN? Milyen tartalékok állnak rendelkezésünkre az emberiség egyre növekvő vízszükségletének kielégítésére? Alapvető kérdés ez, hiszen az utóbbi években a vízfogyasztás ugrásszerűen emelkedett, s több országban már a vészesen közelgő vízhiányról beszélnek. Szovjet tudósok most fejezték be .A világ vízmérlege és a Föld víztartalékai“ című tudományos értekezés kidolgozását. E munka nyomán már sokkal pontosabb adatokat szereztünk a víz mennyiségéről. Kiderült, hogy a világtengerekben kevesebb és sekélyebb a víz, mint ahogy eddig' feltételezték. Az oceanológusok által végzett legújabb mérések kimutatták, hogy a világtenger térfogata 1338 millió köbkilométer, vagyis 32 millióval kevesebb, mint korábban hitték. Az óceán átlagos mélysége pedig mintegy 80 méterrel .csökkent“. Első pillantásra ez a megállapítás lényegtelennek látszik. Pedig ez mintegy 420-szor annyi vizet jelent, mint amennyi a Kaspi-tenger vízmennyisége. A világtenger Földünk egész vízkészletének 96,5 százalékát tartalmazza. A fennmaradó készletek közül az első helyen a jégtakaróval borított Antarktisz és az Arktisz áll. Jégtakarójuk térfogata 24 millió köbkilométer. A jövő vízháztartása szempontjából a tudósok sokat remélnek ettől a hatalmas édesvíztartaléktól. A talajvíz térfogatának pontos meghatározása meglehetősen nehéz feladat, mivel alsó határa nem ismeretes. Megközelítőleg 23,5 millió köbkilométerre becsülik. A folyók vízhozama évszaktól függően erősen ingadozik. A hidrológia azonban eléggé megbízható módszerekkel rendelkezik a vízhozam mérésére. A számítások azt mutatják, hogy Földünk összes folyóiban egyidejűleg 2120 köbkilo méter víz található. A légkörben minden pillanatban 13 000 köbkilométer víz koncentrálódik pára alakjában. (Ha ez a vízmennyiség egyenletesen fedné a Földet, a csapadék szintje mindössze 24 milliméter lenne.) Végül: az élő szervezetek testének körülbelül 70 százaléka vízből áll. A bioszféra hozzávetőleges vízmennyisége — Vernadszkij szovjet akadémikus becslése szerint — 1120 köbkilométerrel egyenlő. Ezek a számok első pillantásra Földünk káprázatos vízbőségét sejttetik. A valóságban azonban (a számítások igazolják ezt) a vízkészletek az észszerűden, pazarló gazdálkodás következtében már a következő évszázadban kimerülhetnek. Az ésszerű hasznosítás és a vízvédelem problémája ma egyike a legfontosabb tudományos-műszaki feladatoknak. BÚCSÚ A GÁZPEDÁLTÓL? Különös körlevelet koptak az elmúlt év végén a Mercedes szervizállomások. A gyár arról tájékoztatta őket, hogy az önműködő váltóval felszerelt típusok között olyan kivitelezésű kocsik is kerültek le a futószalagról, amelyeket Tempómat berendezéssel láttak el. Ez a szerkezet a gázpedál kiegészítésére, adott esetben helyettesítésére szolgál. A kormányoszlop bal oldalán az indexkapcsolóhoz hasonló karocska van. Ez a kar azonban nemcsak felfelé és lefelé, hanem előre és hátra is elmozdítható. Ha az autó kiért az autópályára és a forgalom nem túlságosan nagy, s a vezető valamely előre elhatározott sebességgel szeretne utazni, akkor semmi egyéb dolga nincs, mint ennek a sebességnek az elérésekor a karocskát felfelé vagy lefelé megpöccinti, s már le is veheti a lábát a gázpedálról. A Tempómat ezt a sebességet tartja, akár emelkedő, akár lejtő következik az úton. Az előre beállított sebességen a vezető kis karocskával is változtathat. Ha növelni akarja a sebességet, folyamatosan felfelé, ha csökkenteni akarja, folyamatosan lefelé kell nyomnia a kart. Ha elengedi a berendezés önműködően az új sebességre áll át, és azt tartja. A Tempómat kikapcsol, amint a vezető fékez, illetve, ha a karocskát előretolja, de kikapcsol akkor is, amikor az emelkedőn a sebesség 20 km/óra sebességgel csökken a beállított sebességhez képest. Ha a vezető a karocskát hátrafelé, tehát maga felé húzza, a Tempómat a legutóbb beállított sebességre szabályoz, sőt erre a korábbi sebességre az autó leállítása után is „emlékszik“. Ennyit tud tehát a Tempómat. Felépítése viszonylag egyszerű: impulzusadóból, elektronikus vezérlőegységből és depressziós szabályozóból áll. Az impulzusadót a sebességmérőhöz vezető spiráltengely hajtja. Az adóból a valóságos sebességnek megfelelő impulzusok kerülnek az elektronikus vezérlőegységbe, amely összehasonlítja a valóságos és a kívánt sebességnek megfelelő impulzusokat. Ha a kettő között eltérés van, a depressziós szabályozó gázt ad vagy csökkenti a gázt. A gyártó cég is hangsúlyozza, hogy a Tempómat nem használható sűrű forgalomban, csúszós, jeges vagy erősen kanyargós utakon. Marad tehát az országút. persze ha kicsi a forgalom, vagy az autópálya. Kétségtelen, hogy az autónak ez az újabb automatikája ismét a vezető tehermentesítését kívánja szolgálni. Kérdéses viszont, mennyire szerencsés éppen az ilyenfajta tehermentesítés. A vezető a gázpedál révén áll tulajdonképpen kapcsolatban az autóval. Ha elvesszük tőle ezt a kapcsolatot, egyrészt nem „érzi“ majd az autót, nem veszi idejében észre a beavatkozás szükségességét például kanyarban, másrészt az is lehetséges, hogy egyszerűen elalszik a volánnál, annyira kevés a tennivalója. Műszakilag érdekes konstrukció a Tempómat, a közlekedésbiztonság azonban azt kívánja, hogy a vezető mindenkor közvetlenül és azonnal befolyásolni tudja a jármű sebességét. E megfontolás alapján bizonyos, hogy még nagyon sokáig nem búcsúzunk el a gázpedáltól. A kormányoszlop bal oldalán, az ablaktörlő kapcsolója mellett kis karocska található némelyik Mercedes „S" típusú autóban: a Tempómat berendezés működtető karja, amellyel előre beállítható a kívánt sebesség. Kétségtelen, hogy a vezető kényelmét szolgálja, kérdéses azonban, hogy biztonsági szempontból is beválik-e 27
