A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
HOGY IS MONDJUK?. MADÁCH, BRATISLAVA 1976 NYELVHELYESSEG. NYELVMÜVElES Mai felfogás szerint a korszerű nyelvművelésnek kettős a feladata: egyrészt a nyelv régi és új eszközeinek a, számbavétele, illetve azok értékének, helyességének a (elméiére— azaz a nyelvhelyesség'—, másrészt az így kialakított norma népszerűsítése, . a művelt köznyelvnek minél' szélesebb körben való tudatossá és használatossá tétele. Másszóval a nyelvművelés két alapvető és egymástól elválaszthatatlan funkcióját az értékelő-figyelő vizsgálódásban, valamint az irányító-szabályozó népnevelésben jelölhetjük meg. Ezt a kettős funkcióját a nyelvművelés csak kezdeményező, körültekintő, megszakítás nélküli, jól szervezett munkával töltheti be, minthogy célja a nyelvhasználat alakítása, pontosabban: bizonyos közösség beszédtevékenységének szabályozása. Nemzetiségi viszonylatokban természetesen módosulhatnak a részletfeladatok -közötti arányok (pl. fokozódik az idegen hatások elleni védekezés fontossága; a nyelvművelés "formáinak változatos, tervszerű alkalmazása a legelemibb követelménnyé lép elő), ám a két fő feladat itt — a nehezebb terepen is érvényes marad, ez határozza meg a munka menetét és módszereit nemkülönben. Valószínűleg a bonyolultabb nyelvi helyzetből adódó többletmunkára gondolt Deme László is, amikor a Madách Kiadónál hat évvel ezelőtt első nyelvművelő könyvként megjelent Nyelvhasználati gondjainak című munkájában (szükség lenne már a második kiadására!) így ír: „A nemzetiségi magyar beszélők mindennapos beszédtevékenységét belső erők figyelhetik és irányíthatják. S erre kevés a főhivatású szakember, pedig kell figyelni és kell irányítani, talán jobban, intenzívebben is, mint a nemzeti körülmények között élő és fejlődő nyelvhasználatot." A Madáchnól azJ idén nyáron megjelent Hogy is mondjuk? című nyelvművelő antológia tulajdonképpen az első igazán kézzelfogható eredménye ennek a Deme László által invokált belső nyelvi strázsának. Mégis egyfajta ünneprontó akadékoskodással elsősorban a könyv néhány hiányosságára szeretném fölhívni a figyelmet. A bevezetőként leírt néhány általános módszertani problémára utaló mondattal már jelezni kívántam: a zömmel alkalmi cikkekből összeállított válogatás több írása, a kötet szerkesztési fogyatékosságain túl, ilyen például az ilyen jellegű munkánál feltétlenül szükséges bibliográfia, szó- és tárgymutató vagy példatárt is helyettesítő magyarázó jegyzetek hiánya, nem tesz eleget kellő mértékben a korszerű nyelvművelés módszertani követelményeinek. így például megmagyarázatlanul maradnak olyan alapvető fogalmak, mint a kétnyelvűség, a kétnyelvű környezet, az iskolai nyelvművelés, a szépirodalom nyelvjavító hatása. Talán nem ártott volna alaposabban körülnézni a nemzetiségi magyar nyelvművelés erdélyi és vajdasági műhelyeiben is, ahol az utóbbi években egy sor nyelművelő tanulmány, könyv jelent meg. Azt, hogy mekkora szükség van az együttműködésre, jelzi a tény: a könyv jónéhány írásában a szerzők azért nem jutottak el általános érvényű következtetésekig, mert talán nem ismerik eléggé összefüggéseiben a nyelvművelés tárgyát, célját, módszereit. A pszicholingvisztika és szociolingvisztika eredményeinek figyelmen kívül hagyása pedig reménytelenné teheti az utóbbi évek rendszeresedő nyelvőrködését, miáltal a nyelvhelyességi írások gyakorlati haszna kétségessé válik. A nyelvművelés az alkalmazott nyelvészet mindmáig legfontosabb ágazata és mint ilyen a legszorosabb kapcsolatban áll az általános nyelvészettel. Épp ezért elképzelhetetlen, hogy — a lassan már csak nálunk új — nyelvészeti irányzatokat agyonhallgatva őrködjünk nyelvünk tisztasága fölött. Ez ugyanis pár éven belül abszurd helyzetet idézhet elő; képtelenek leszünk hasznosítani a szovjetunióbeli, az erdélyi és a jugoszláviai magyar, valamint a magyarországi kutatások számunkra is értékes eredményeit. A „jól formált", „helyesen szerkesztett" mondatok szerkezetét mind egzaktabban leíró grammatikák végső soron nyelvhelyesség-központú nyelvészetet eredményeznek: erről nem venni tudomást pedig felelőtlenség. Sima Ferenc, a Comenius Egyetem magyar tanszékének tanára, a z 1966-os debreceni nemzetközi nyelvészkongreszszuson a következőket mondta: „Az alkalmazott nyelvtudomány területéről meg kell említenünk, hogy a szlovákiai magyar folyóiratokban — így az Irodalmi Szemlében, a Hétben és az Új Szó napilapban — olykor-olykor nyelvművelő cikkekk vagy cikksorozatok is napvilágot látnak. Rendszeres nyelvművelésről sajnos nem számolhatunk be." Az azóta eltelt tíz év alatt sok minden változott, de a rendszeres nyelvművelés jószerével mindmáig jámbor szándék maradt. A rendszeresség és a teljességre való törekvés hiánya a most megjelent nyelművelő könyv hibáinak második forrása. Hiába a könyv metaforikus alcímeinek szeplőrejtő kozmetikája: az egyébként végtelenül hasznos hétköznapi nyelvművelő cikkek legtöbbször egy-egy hibás szóalakot (általában szlovakizmusokat) boncolgató eszmefuttatásából leszűrt tanulságok — akár a mese végén — beleférnek a zárómondatba, amilyen például a következő: „Tehát, ha azt akarjuk, hogy írásunk minden magyarul tudó számára érthető legyen, nagyobb gondot kell fordítanunk nyelvünk tisztasságára: magyarabbul kell gondolkodnunk (?), gondosabban kell fordítanunk." (44. I.) Vagy: Azon kell fáradoznunk, hogy az efféle hibák kiszoruljanak nyelvhasználatunk minden területéről.“ Az idegen szavak gátszakítása című írásban logikai ellentmondásba keveredik a szerző. A latin vagy görög eredetű szavakat eredeti — s nem szlovák — alakjában használókat fokozott mértékben kárhoztatja: „Sőt egyesek még arra is ügyelnek, hogy az idegen szónak ne a szlovákos, hanem — kiejtésben, sőt néha írásban is — az eredeti alakját használják ..holott később — igaz ideiglenes megoldásként, de — ugyanezt tanácsolja: „Az alábbiakban ebben szeretnénk segítséget nyújtani, orra is gondolva, hogy talán kevésbé kirívó hibának minősül majd, ha — a magyar megfelelők felkutatásáig — az idegen szónak nem a szlovákos, hanem az eredeti, illetve a magyarban szokásos alakját használják." A „vyrážkový kenyér" és egyebek című glossza, miután fölsorolja az unosuntalan ismételt tényeket, meg sem kísérli a kölcsönszavak lényegét meghatározni, sem a vyrážkový kifejezés (szlovákul helyesen „vyrážkový“), helyett nem keres közhasználatra alkalmas magyar megfelelőt (pedig van ilyen, a rozsláng, vagyis výražkový chlieb annyi, mint rozsláng-kenyér) s így a tanulság is édes-kevés: „Ne legyünk restek, hanem tanuljuk meg a szlovákul megismert fogalmak magyar nevét is. Ennyivel azt hiszem, mindnyájan tartozunk anyanyelvűnknek." Az ilyesfajta jótanácsok értéke ugyanis fölöttébb vitatható. Konkrét segítségre van szükség: a szlovákiai magyar nyelvhasználat szlovák kölcsönszavait rendszerező szótárra. Persze ilyen szótár szerkesztését megfelelő szakmai színvonalon manapság már csak intézményes keretek közt, kollektív munkával lehet elvégezni. Hiányolhatjuk továbbá, hogy kimaradt a kötetből néhány fontos nyelvművelő írás: Fábry szívig ható nyelvvédő írásai. Arany A, László remek pszicholingvisztikai tanulmányai bizonyára érdekesebbé, színvonalasabbá tették volna a válogatást. Természetesen elvitathatatlan értékei is vannak a Jakab István szerkesztette könyvnek. Mayer Judit és Zeman László sajtószemléje jó példája a hatékony nyelvművelésnek; a szlovákiai magyar sajtónyelv vizsgálatát minél előbb rendszeressé kellene tenni. Morvay Gábor helyenként túl szigorúnak is minősíthető ítéletei minden bizonnyal mérsékletre intik majd sportújságíróinkat újdondász nyelvteremtésükben. S végül jó tudni, hogy Jakab István szövegezésében programja is van nyelvművelésünknek. A programot illetően szintén lenne néhány javaslatom: szükségesnek látszik az iskolai nyelvművelés konkrét formáinak tankönyvben való közzététele, szaknyelvi szószedetek, szlovák—magyar szakmai szótárak megjelentetése (esetleg CSEMADOK- kiadványként) intenzívebb tájnyelvi kutatások szervezése pályázatok hirdetésével — egyszóval a konkrét formák megtalálása és alkalmazása. Határozottabban ki kellene használni az adott szervezeti formákat, nyilvánosan bírálni íróinknak, költőinknek a nyelvművelés ügye iránt tanúsított érthetetlen és tarthatatlan passzív magatartását, meg kellene valósítani az immár három éves program alakjában meglevő tervezetet, központi támogatással tovább szélesíteni a már szerény hagyományokkal rendelkező nyelvi vetélkedők számát — csak így mozdulhat el nyelvművelésünk a mélypontról. A Hogy is mondjuk? végső soron a „lehangoló hasznos könyvek" kategóriájába tartozik: egyfajta számvetés, szerény alapozás, felkészülés az igényes feladatokra, ám mindezek mögött ott látni bizonyos tanácstalan restellkedést, vállvonogató mozdulatot: ez van, nem futja többre. SZARKA LÁSZLÓ Egyik riportutamról hazatérőben Z-ben másfél órát kellett várnom a vonatra. Az állomás előtti pádon ültem, olvastam. Alkonyodott. Nem messze tőlem szőkehajó kisfiú labdázott. Egyszer csak úgy éreztem, valaki figyel.. Ahogy felnézek, találkozott a szemünk. Szinte beleremegtem. A kedves, pirosbarna, egészségtől majd kicsattanó arcocskából szomorú, mélyen ülő, sötétkékszempár nézett rám. Pillantásom után szégyenlősen elmosolyodott s elfordult. Úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit, nem akartam őt elriasztani. Ezután már csak mímeltem az olvasást. Szemem sarkából figyeltem őt. Sötétkék bársonynadrág és piroskockás ing volt rajta. Úgy látszott, gondos kezek tartják rendben a ruházatát. A csel bevált. A kisfiú labdája egyre inkább a közelemben ütődött a földhöz. Ő pedig hol előttem, hol mellettem állt meg egy pillanatra, mintha a zsinórt akarná szorosabbra fűzni. Néhányszor „véletlenül" épp a lábam elé esett a labda, ilyenkor én „szórakozottan" viszszagurítottam. így játszottunk már jó ideig, amikor megszólalt. — Az én anyukámnak is ilyen cipője van. Ránéztem, de nem szóltam. így hát folytatta. — Öt várom. Most kell jönnie. Ekkor futott be az állomásra a közeli városból a délutáni munkásvonat. A kisfiú csillogó szemmel, kipirult arccal figyelte az utasokat, akik csoportokba verődve indultak hazafelé. Már az utolsó is elhagyta az állomás épületét, de ő csak várt, még mindig reménykedett. Közben egészen szorosan mellém ült. Kedvem lett volna megsimogatni szőke fürtjeit, de láthatólag nem szorult vigaszra. Férfiason viselte a csalódást. Hangosan pedig így biztatta magát. — Nem baj, majd megjön a következővel. Lehet, hogy bement a játéküzletbe. Tegnap kértem tőle egy sebességváltós traktort. Kis időre elszomorodott, azután tovább latolgatta a lehetséges akadályokat, amelyek édesanyját késleltetik. Majd tárgyilagosan kijelentette. — Nem hiszem, hogy megveszi. Mi most építkezünk és a kishúgomnak télikabát is kell. Nekem még jó a tavalyi .. . Olyan, de olyan szép házunk lesz! A gyerekszobába piros szőnyeget teszünk és a falon körös-körül a polcok tele lesznek játékkal . . . Mindent a helyére teszek, mielőtt elalszom. Töprengett pár percig, újabb okot talált. — Biztosan együtt jönnek apuval. Apu nem teszi ám a fogasra a kabátját, amikor hazajön, mert akkor nem érném el a zsebét. Mert a zsebében mindig lapul egy .. . egy . . . egy . . . cukor gyík. Az utolsó szavaknál rémülten meredt a felénk közeledő alakra. Majd lassan elfordította a fejét s dacosan, sírásra görbülő szájjal nézett a semmibe. Javakorabeli, testes néni lépett a pádhoz. Megfogta a kisfiú vállát s csendesen biztatta. — Gyere kicsi Barnabás. Ne várj, hiába vársz ... A többiek már megvacsoráztak. Azért ne félj, a tiédet félre tettem. Agyon kerestelek a környéken, tudhattam volna, hogy megint itt ülsz. Azután felém fordulva, mintegy magyarázat képpen még hozzátette. — Folyton a vonatokat lesi. Pedig a szülei . .. karambol ... Pár hete van csak nálunk . . . majd megszokja . . . Kézenfogva elballagtak. A kisfiú többször megbotlott, a néni lehajolt hozzá, kifújta az orrát. A sarkon befordultak egy utcába, amelynek elején nyíllal ellátott tábla hirdette: Gyermekotthon 500 m. FISTER MAGDA 9ÍT