A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-08 / 34. szám
DÉRY TIBOR: LÁTOGATÁS ZELK ZOLTÁNNÁL A látogatás már a kapunál kezdődött, előzetes tájékozódás formájában. Kapu: rejtelemmel tömött szó! Kapuk az égbe nyílhatnak, a pokolba, sőt a purgatoriumba is; egy szentpéteri ujj irányítására hullunk vagy emelkedünk — rohamosan —, de nyílhat a kapu egy 18 emeletes pesti bérházba is, melynek lakásaiban ugyancsak elfér a menny és a pokol, fő- és albérlőinek ízlése szerint az egyik vagy a másik, de leggyakrabban együtt a kettő, hogy összecsapásaiknak szikrázásától kivilágosodjék az ember mibenléte nemcsak a szomszédok, hanem magunk okulására is, bár ez utóbbi esetben többnyire kevés haszonnal, mert sem kárunkon, sem üdvünkön nem tanulunk, lévén minden ember egy oszthatatlan és tökéletes nomád s egyéneinek összességében is összeadhatatlan, tehát követhetetlen fényszóró és bűzlő pályáján, csakúgy, mint a szerénytelen csillagrendszerek a végtelenben. Végtelen? A 18 emeletes pesti bérház kapujából kiforduló vegyes illatok közt: a végtelen? Tegyük fel: hisz a látogató, orrát szorosan végighúzva az aszfalt fölött — mely pedig aránylag tisztának látszik —, oly szenvedéllyel nyomoz, mintha Augiász istállójának vaskos párái között akarná fölfedezni azt az egyedülálló éteri illatot, mely alkaloidszerűen kiváltja szenvedéséből a létet. Megszállottan nyomoz. Minden mozdulata gazdaságos. Kis, karcsú, fekete teste, melynek gyapja puha, mint a merinói juhé, hosszan kinyúlik, fara fölemelkedik, farka merev vigyázállásban: így közelít meg óvatosan előretapogatódzó fejjel egy feltehetően ellenszenves szagréteget — nyilván egy rivális szuka durva emanációját —, beszívja orrába, májába, szívébe, egész testébe, hogy soha ez életben többé el ne feledkezhessék róla. Nyomoz időt-nem-ismerőn. A gazda azonban türelmetlen. Ne ajnározzuk veszélyes ösztöneinket, gondolja s megrántja a pórázt. Hogyhogy, póráz is van a világon? Póráz, vagyis rabság? Bár a látogató rövid élete során is már megtanulhatta volna, de szenvedélyes pillanatainkban elfeledkezünk tapasztalatainkról; szerencsére a póráz emlékezetünkbe idézi őket. S ha ez egy tűhegynyi fájdalommal jár is, de nyilván ennél nagyobb haszonnal, mert különben miért viselne a gazda is pórázt a nyakán, ha láthatatlanul is? A póráz tilt, de véd is. Ugyan jól festene a világ, ha minden indulat kötetlenül, meztelen fogsorral ugrándozna a föld hátán. A látogató tehát, bár farka egy pillanatra lekonyul, lélekben töretlenül iramodik be a lépcsőházba. Ez is ismeretlen terület ugyan, de kivizsgálására nincs idő, a felvonó szagának rovancsolására sem, mert a póráz kényúri önkénnyel vagy kormányzói bölcsességgel — ki tudja? — be-ki, ki-be, majd újra ki-be be-ki irányítja a látogatót. A póráz vagy az ember, aki a kezében tartja? Nem tudható. A világnak vannak törvényei, melyeket nem lehet megszegni. S ha mégis... érdemes volna-e? És célravezető, fellázadni ellenük? Azt követelni, hogy az eldobott kő megálljon a levegőben, egy lépéssel az orrunk vagy a vékonyunk előtt? Nem célirányosabb-e, ügyesen megfutamodni előle, farkunkat bár behúzva? Nem elég lázadásnak, pofánkat az ég felé tátva, hosszan vonítani — ahogy a költők teszik — s ilyképp szóvá tenni, amit a hatalmak csöndes szóból megérteni süketek? — Mi bajod, Suba? Fényes nappal, pasaréti kis kertünkben, a napsütötte pázsiton állt s farkát lába közé csapva, előrefeszülő testtel, kidagadó marral, pofáját az égnek tátotta s vonított. — Mi bajod, Suba? Megfejthetetlen volt. Ellenségnek a közelben sem híre, sem hamva, az ég felhőtlen, világoskék, csipkefodros ingben egy kis májusi szellő futott át a levegőn, a lét illatozott. Mi támadhatta meg, miféle még eleven emlék? Az elveszett farkasszabadságé? Amely vérző innyel és sebekkel feldíszítve is tán még becsesebb a védettség divánjainál? Ki tudja? ... ismételtetik meg újra meg újra! Itt is egy kapu, mely zárva van, mint a megismerés minden más kapuja is; de hát érjük be azzal, kérdi az emberiség, hogy felismerjük kapuvoltunkat s megálljunk előttük? Ne érjétek be, feleli gúnyosan a mikro- és a makrokozmosz, de vigyázat, a kapuk megint csak újabb kapukra nyílnak. Most azonban a 18 emeletes pesti bérház kapualjában Suba vidám, nem vonít. A felvonóba be, majd onnét kiugorva, oly erőteljesen vonszolja maga után a pórázt, illetve az annak végén csüngő gazdáját, hogy az futásra kényszerül, a látogató nyakán pedig vészesen szorul az öv. Sejtené, hogy hova tartanak? A költészet házába? A vonítás honába? Hol a poézis bűze terjeng, még a konyhai és egyéb háztartási illatokat is megerőszakolva? A látogatónak — ez utóbbiak szelíd nem tője — Erzsébet nyit ajtót. A vendég, mint aki otthon érzi magát, vidáman csóválva farkát, egy szempillantás alatt birtokába veszi a lakást. Elsőnek az előszobát, majd a konyhát, utolsónak hagyva a két lakóhelyiséget. A vécé csukott ajtaja, sajnos, ellenállt. — Suba! — mondta a betegágyában fekvő költő, Zelk Zoltán. A látogató a fülét hegyezi. — Suba! — ismétli közismerten dallamos hangján Zelk Zoltán. — Tessék? — mondja a megszólított. — Közelebb fáradj! A látogató bizakodó szívvel közelebb fárad, sőt felugrik Zelk ágyára. A költő — ismerve a látogató fajtájának természetrajzát — előbb csak óvatosan, a tekintetével simogatja meg, majd — ismerve a látogató, de minden élőlény természetrajzát, az emberét is beleértve — vesztegetéssel tetézi személyi varázsát: egy kockacukrot nyújt a látogató felé. Ez elnyeletvén: — Felolvasnék neked valamit, Suba? — Azért jöttem — mondja a látogató. — Olvasd fel az utolsó versedet! — Csak az utolsót? — kérdi Z. Z. — Az utolsóelőttit is boldogan meghallgatom — mondja a látogató. Zelk Zoltán olvas. A látogató állítólagos gazdája s ennek felesége, ugyancsak Erzsébet, lelkesen hallgatnak. Odakint az ablak mögött egy messzi mozdony fütyül, de ez nem a roszszallás jele. A vers hallatán az egész világegyetem megnyugszik, vagy épp ellenkezőleg felindul a mindenkori helyzetnek megfelelőn, csöndesedik vagy háborog. A látogató és hozzátartozói halkan, lélegzetüket visszafojtva a kulcslyukon át távoznak, meg ne zavarják Euterpé ünnepi óráiéi BORZI LÁSZLÓ felvétele Zelk Zoltán két verse: Déry Tibor kutyája Már három éve nem láttam kutyát, de Böbe s Tibor elhozta Subát, a csillagszemű, csillagszívű uszkárt, ki örömöm egén és tengerében úgy röpült és úgy úszkált, hogy szinte már én is vele! Hopi! — mondta Tibor neki és ő fölugrott fekhelyemre, mily nagyon illett lompos füle és selymes fejbúbja tenyerembe, De elvitték, nem hagyták nálam, s maradtam szomorúan, mert kutyátlan — de ha betegágyamból kikelek: uszkárt, pulit, tacskót, komondort, ujfundlandit veszek, s befutjuk együtt Őrmezőt, a domboldalt, a réteket és zúdulnak utánunk a lakótelepi gyermekek! Mi illőbb az égre? Szavadat el én nem vágom, ha akarod, mondd el, milyen szép a repülőgép, és a helikopter — de ha jobban tetszik nékem, mert illőbb illő az égen a fecske, a gólya. a cinke, a csóka, a csíz. a poszáta, a pinty, a barátka, gerle és rigó és az éppen csak hogy látható buksi fejű, kicsiny őszapó! 21
