A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-08 / 34. szám
• # # Riadt szemű barna hajú, tizével fiú áll a bíró előtt. Szülei ragaszkodtak hozzá, hogy tanúként hallgassák ki a bontóperükben. A fiú az apa, az anya, a két ügyvéd és a biró tekintetének kereszttüzében összeroppan. — Nem akarok vallani! Nem akarok tanúskodni ellenük) — zokog fel. A biró engedélyt ad á fiú távozására. Aztán szemrehányóan a szülőkre pillant — Ezt nem lett volna szabad... — mondja szárazon. ... Azóta hat-hét esztendő telt el, Viliből szép szál fiatalember lett. De annak a szomorú napnak emlékét nem tudja elfelejteni... A mester belépet a műhelybe és Vili munkaasztala mellett állt meg. .Ogyes fickó vagy, úgy nézem jó lakatos lesz belőled!" — veregette meg dicsérőleg a vállát. Vili egy pillanatra fölemelte tekintetét a saturól, de nem szólt egy szót sem és mosoly sem szaladt át a száján egy villanásnyi sem. A mester egy kicsit elidőzött még mellett, aztán továbblépett. Bántotta őt a fiú zárkózottsága. Különösen az utóbbi hónapokban kereste a magányt. Tavaly volt néhány barátja a internátuson, akikkel néha-néha moziba járt vagy együtt kergették a labdát; de ez idén nem tud összemelegedni senkivel. A magaviseleté példás, a munkáját becsülettel elvégzi és a tananyaggal sincs különösebb gondja; csakhát ez az állandó magányos merengés, ez szokatlan magatartás a férfisorba lépő kamaszoknál ... Valakitől azt hallotto, hogy Vili apja öngyilkos lett, a mostohaanyja pedig valóban mostohán bánt vele és két évvel fiatalabb öccsével; hogy tulajdonképpen az unokabátyja nevelte Vilit, de mindez már a múlté, hiszen két éve történt és a fiú most, az utóbbi két-három hónapban vált teljesen zárkózottá. Valaminek történnie kellett, tűnődött a mester s elhatározta, elmegy 3 diákotthonba, beszél a nevelőkkel. Ki kell eszelniük valamit, hogy fölrázzák Vilit ebből a nosztalgiából. .Fütyülök a kölykeidre, érted, fütyülök! Az tetszene neked, hogy minden évben szüljek egyet, aztán meg moshatok, vasalhatok, főzhetek rájuk. Hát nem! Érted? Nem! Nekem is van saját életem..." — kiabált hangosan az asszony. Mozdulatai bizonytalanok voltak, szájából valami olcsó pálinka illata érződött. A férfi legszívesebben megütötte volna feleségét, de a gyerekek előtt türtőztette magát. E héten már harmadszor történt, hogy a gyerekeket bezárta a lakásba, ő pedig a saját útjait járta. Tehetetlen haragjában két kézzel markolta a konyhaasztal lapját és rákiáltott az asszonyra: .Tűnj a szemem elől, te ribanc, tűnj, hogy ne is lássalak!“ Az asszony csillogó szemmel, gúnyosan az arcába nevetett: .Azt hiszed, te vagy az egyetlen férfi a világon, hogy nélküled nem élek meg?... Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy nincs hová vagy kihez mennem. Minden újjamra tíz olyan férfit találok, mint te... Megyek is, de azonnal! És hogy tudd: örökre!" A bíróság minden akadály nélkül fölbontotta a házasságukat, a tárgyalásnak egyetlen kellemetlen mozzanata az volt, amikor Vili elsírta magát a tárgyalóteremben. A két fiút az apónak ítélte a bíróság, aki hallani sem akart arról, hogy legalább átmenetileg — amíg kamaszkorba nem cseperednek — intézetben nevelkedjenek. .Soha! Én akarom nevelni őket" — jelentette ki határozottan. KESERŰ Azóta hajnalban fél ötkor kezdődött számára a nap. Fölkelt, reggelit készített, aztán fölébresztette a fiúkot, megvárta amíg fölöltöznek; a biztonság kedvéért hét órára még egyszer beállította az ébresztőórát, nehogy elfelejtsenek elindulni az iskolába, ő pedig hatkor már ott állt a gép mellett a gyárban. Műszak végeztével bevásárolt, percek alatt eltervelte: mit főz vacsorára és sietett haza. Otthon együtt takarítottak, utánanézett a fiúk leckéinek, nyolc óra körül pedig ágyba szólította a két gyereket. Mielőtt ő is lefeküdt, töltött magának egy korty italt. Nem többet, de ezt az egy pohárkót minden este megitta. Tulajdonképpen ez jelentette számára az egész nap egyetlen szabad percét, hiszen reggeltől estig olyan beosztással dolgozott, akár egy gép. Nem jutott ideje semmire, az is bosszantotta, hogy volt felesége az elmúlt év alatt egyetlen egyszer sem érdeklődött a két fiú hogyléte iránt, sőt, egy korona tartósdíjat sem küldött, bár a bíróság azt is pontosan megszabta. Ennek is utána kellene járnia, de ilyesmire nem futja az idejéből, tűnődött magában. Amikor o két lurkó egyszerre kapott bárányhimlőt, elkeseredett. Nem marad-EMLÉK hatott otthon velük, ezt a keresete sínylette volna meg, ezért egy szomszédasszonyt kért meg arra, hogy ápolja napközben a két beteget. .Meg kellene végre nősülnie, elvégre ki látott mór olyat, hogy férfiember egyedül bajlódjon két gyerekkel ..." — ajánlotta jóindulatúan a szomszédasszony. Kedélyesen elmosolyodott: „De Mari néni, ne tréfáljon már. . . Két ekkora gyerekkel a nyakamon ki jönne már hozzám feleségül?" Mari néni azonban csak tovább ütötte a vasat: „Ismerek egy nagyon jótét teremtést, eddig csak a munkának és a beteg édesanyjának élt. Nem jutott ideje az életre, szórakozásra. Ha akarja, összehozom magukat... No, nem kell rögtön válaszolnia, elég, ha holnap vagy holnapután, esetleg máskor szól. Higgye el, csak segíteni akarok magán ..." Érdekelni kezdte őt oz ajánlat. Óvatosan, félszegen kérdezősködni kezdett: valóban olyan jóindulatú, megértő nőről van szó; valóban olyan csendes, családszerető teremtés az illető? Bizalmatlansága láttán a szomszédasszony csakhogynem megsértődött: .Hogy gondolja, hogy rosszat akarnék ennek a két aranyos gyereknek, ha naphosszat itt virrasztók mellettük... És magát is jobban tisztelem annál, minthogy berántsam valamibe, amiről kételyeim lennének ... Ha akarja, hát szóljon és bemutatom magukat egymásnak" — oldódott föl ismét egy kissé az imént még meqbántottnak tűnő Mari néni. Álmatlan éjszakája volt. Fontolóra vett minden eshetőséget, számba vette az esetleges házasságkötés minden várható előnyét és hátrányát. Minél továbk gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy végére jár már az erejének, hogy valóban szüksége lenne valakire, aki támaszt és segítséget jelentene számára. Talán kint pirkadt is már, amikor döntött. Ha látni fogja, hogy az a teremtés nem idegenkedik a két fiú nevelésének gondolatától; ha látni fogja, hogy őszintén tud velük barátságos lenni és egy csöppnyit szeretni is tudja majd őket, akkor megnősül. Elvégre őt sem faragták fából, neki is jólesne újra rendes családi életet élni, szebbé, vál tozatosabbá tenni a hétköznapjait. Csendben, szerény keretek között tar tották meg az esküvőt. Az első három esztendő valóban szépen telt, hangosabb szó alig-alig esett közöttük. Nem engedte, hogy a felesége munkába járjon, inkább ő dolgozott valamivel többet, hogy a család semmiben sem szenvedjen hiányt. Délután mindig pontosan, derűs arccal érkezett haza és a meleg ebéd, a körülötte ragyogó tisztaság örömmel töltötte el. A fiúk is jó kijöttek az új momával, zokszó nélkül vállalták őt édesanyjuknak. Szívesen sürögtek-forogtak körülötte, örömmel segítettek a takarításban vagy a bevásárlásban. A férfit bántotta, hogy az asszony nem tud őszintén hálós lenni a két fiú ragaszkodásáért, hogy nem tudja őket tiszta szívből megölelni, megsimogatni. Ügy gondolta azonban, hogy ilyesmire az idő a legjobb orvosság, hogy egyszer majd ez is másképpen lesz. Nem így történt. Amikor közös gyerekük született, Évike, az asszony egyre kevesebbszer s egyre kelletlenebből talált csak időt a fiúk számára. Egy napon váratlanul szemrehányást is tett a férjének: vajon első felesége miért nem veszi legalább vokáció alatt magához a lassan már kamoszsorba lépő fiúkat, miért nem fizet utánuk tartósdíjat, s egyáltalában, miért nem veszi legalább az egyiket teljesen magához? ... A férfi meglepődve hallgatta a szemrehányásokat. Első pillanatban úgy tűnt, hogy nekiront az asszonynak, de aztán sarkonfordult és szélesre tárva a konyhaajtót kirohant. Vili állt az ajtó mögött és sírt. Nyilvánvalóan mindent pontosan hallott. Tulajdonképpen meg akarta őt simogatni, de féktelen dühében csak elviharzott mellette és hangos csattanással bevágta maga mögött a lakásajtót. Részegen jött haza valamivel éjfél előtt. Most mór nem uralkodott magán és alaposan elverte a feleségét. „Utódban vannak a fiaim? Ha még egyszer kiejtesz ilyesmit a szádon, agyonütlek! ... Érted, agyonütlek!..." — kiabálta teli torokból és közben ott ütötte az asszonyt, ahol érte. Vili egy pillanatra sem húnyta le a szemét az éjjel. Hajnalban fölöltözött, zsebébe csúsztatta a jó tanulásért kapott pénzét és halk léptekkel kiosont a lakásból. Megszökött otthonról. (A történet belejezése lapunk következő számában.) FOTO: KONOZSI 15
