A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-08 / 34. szám

m Több mint féléves után­járás eredményeként rend­ben vannak a papírjaim, és indulhatok életem első pári­zsi útjára. Július 19-én reg­gel hét órakor az Avionnál beszállok a bécsi autóbuszba. Átgördülünk az osztrák oldalra: a vámhoz kihaltnak látszik, de rövidesen előkerül egy pénzügyőr, kedélyesen üd­vözöl minket, lebélyegzi az útleveleket és máris int, hogy mehetünk: »Alles in Ordnung!" Az eső zuhog, a Leányvár alig látszik a ködben. Wolfstal követke­zik. Hosszan elnyúló falu, csinos, jól gondozott házakkal; a Walterskirchen­­kastély egykor vizvár volt. Hainburg csi­nos városka, várát mór a Nibelung­­énekben is említik, közte és Deutsch- Altenburg (Németújvár) közt van a Morvamezőre vezető új hid, amelynek szokatlan műszaki megoldását már megcsodálhattam a dévényi kúp tetejé­ről. Az eső reménytelenül zuhog, még Bécsben is, amikor kiszállunk az ottani autóbuszpályaudvaron. A bécsi villamos meghökkentően drága: egy átszállójegy 8 schilling (trafikban elővételben ol­csóbb). Néhány óra időm van, igyek­szem a Belvárosból valamit megnézni, kihasználva a Stadtbahnt. Ennek a sze­relvényei hol föld alá süllyesztett pá­lyán, hol töltésen közlekednek. Az Orient Expressz tele van utasokkal, de sikerül ülőhelyet találnom. Salzburg­nál gyors útlevélvizsgálat, kezdődik a valószinűtlenül gyönyörű táj. Az útitár­sak megfogyatkoznak, ki Stuttgartban, ki Karlsruhéban száll ki; itt bizony már elalszom, a francia útlevélvizsgálat éb­reszt föl Kehinél. Átmegyünk a Rajnán, Strassburgtól francia utasokkal kezd megtelni a majdnem néptelen vonat. Chalons-sur-Marne az első világháború harcait és Attila catalaunumi csatáját idézi. Reggel fél hét órakor érkezünk be Párizs nyugati pályaudvarára. Lajos bátyám vár a Gare de l'Esten. Boldog viszontlátás harminckét év után... Ha nem cseréltünk volna fényképeket, föl sem ismerjük egymást. Otven éve él Párizsban, a franciák nem veszik rajta észre az idegent, olyan tökéletes a ki-Az ismeretlen katona sírja ejtése. A metrón egy szimpatikus, munkáskülsejű, korombeli ember fel­figyel a magyar szóra, bocsánatkérően jelentkezik, hogy nem akar minket za­varni, de igen megörült, hogy anya­nyelvén szót válthat valakivel. Néhány udvarias szó után a legközelebbi állo­máson kiszáll. A párizsi metró vonalait számozzák ugyan, de inkább végállomásaik szerint tartják őket nyilván. Atszállunk a »Di­rection Galliéni"-re, úticélunk a »Porte de Bagnolet". Lajos mutat egy bezárt üzlethelyiséget: a konkurrenséé volt, aki tönkrement. (Ez vele is megtörténhetett volna!) Baktatunk fölfelé az enyhe lej­tőn: bal oldalt toronyházak, jobb oldalt kiskertes villák. Itt van bátyám tuszkulá­­numa is, elöl a gcrér1 alakított üzlethelyiség, mögötte kis udvar és eme­letes családi ház. legény kis sógor­nőm, már nem futhat ki elénk: Geor­gette két éve költözött ki a szép Pére Lachaise temetőbe. Első látogatásunk vasárnap délután neki szól. Két metró­­megálló innen, de inkább gyalog me­gyünk. Lajos útközben megmutatja a XX. kerületi városházát, ahol az esküvő­jük volt. Virágot helyezünk Georgette síremlékére, azután bejárjuk a Pére Lachaise temetőt. Sok világhírű szemé­lyiség nyugszik itt, maga Napóleon is itt akart végső pihenőre térni. A kolum­­báriumban magyar feliratokat is talál­tam. FOGARASSY LÁSZLÓ Lajos nem hagyhatja ott üzletét, mert nincs alkalmazottja, így hát egyedül

Next

/
Thumbnails
Contents