A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-01 / 33. szám

„ÚGY KOPPAN AZ ESŐ..." n-VÁSÁRI IZEK, HANGULATOK, EREDMÉNYEK­* Brno felé közeledvén mór erősen borongott, szin­te szakállt eresztettek a szürke felhők — összeolvadt ég és föld. Nem kell tartani nagy tömegtől, gon­doltam örömmel. Lesz hely bőven, nézelődhet az ember zavartalanul, s ehet-ihat sorbaállás nélkül. A vásárváros peremére érve már szemetelt az eső. A gépkocsi szélvédő üvegén ugyancsak ingázott az ablaktörlő. Kollégám csendesen szitkozódott, nekem meg jókedvem támadt, s dúdolni kezdtem a néhány évvel ezelőtti világslágert: „Úgy koppon az eső.. Az első meglepetés akkor ért, amikor a tetthelyre értünk (még a kapukon kívül). A kijelölt parkolóhe­lyeken gépkocsi gépkocsi hátán, autóbuszok végte­len sora. Mi lesz itt? Jó félórát cirkáltunk, míg egy szűkecske parkolóhelyet találtunk. A második meglepetés odabenn ért: akkora töme­get még soha életemben nem láttam, mint most Az eső meg hol csendes-szerényen permetezett, hol meg jól áztató-bőséggel zuhogott. Ezúttal már indokolt elkeseredésemben dúdoltam: „Úgy kopog az eső .. — A legnormálisabb emberek énekelnek ilyen­kor — jegyezte meg a kollégám epésen, azzal fa­képnél hagyott. Én pedig konok-elszánton vágtam neki nézelődő kőrútomnak. Rövid lélegzetű írásban lehetetlen mindazt érzé­keltetni, amit láttam. Egész könyvre valót lehetne írni, de még akkor is csonka maradna a kép. A legfinomabb orvosi- és egyéb műszerektől a nagy megmunkáló gépekig, a kisebb-nagyobb vil­lamos targoncáktól a felhőt érintő óriás-darukig, a teherszállító gépkocsiktól a repülőgépekig, az ön­tözőberendezésektől a szövőgépekig, a mezőgazda­sági erőgépektől a szárítóberendezésekig . . . (hasz­talan erőlködésnek tűnhet a felsorolás folytatása) hivalkodón, már-már tüntetőn tűrték az esőt meg a kíváncsi tekinteteket. (Az esőt a szabad ég alatt kiállított darabok). S mint az már lenni szokott, minden üzem, cég és gyár a legújabb, a legkorsze­rűbb termékével és gyártmányával képviselte magát — ez természetes. Mint ahogy az is természetes a rendszeres látogatónak, hogy fantasztikus az a fejlődés, amit maga körül lát. Na, és a laikus szemlélő? Aki egy-egy gyártmány fölött akár órákhosszat állhat anélkül, hogy rájön­ne, mire is használhatják ezt vagy azt a csodabo­garat? Vajon mit visz magával vagy magában ha­za? ... Talán csak a féldeci, a kolbász, borocska, a grillezett csirkehús vagy a zamatos burcsák jó ízeit?... Minden bizonnyal többet: nagyra nő ben­ne a csodálattal vegyes elismerés az Ember iránt, aki mindazt képes volt megalkotni, amit maga kö­rül látott... Motoros ember lévén, az autók érdekeltek különö­sebben, közülük is legjobban a legújabb Skoda. Most aztán kedvemre megnézhetem s körülszaglól­­hatom, gondoltam magamban. A pavilonhoz köze­ledvén azonban sanda gyanúm támadt — a körül­­szaglálást illetően —, amikor megláttam a bejárat­nál tülekedő tömeget. Azért csak cdabótorodtam: egymásnak feszülő testek, összefonódó lábak meg karok, nyögések, sóhajok, hörgések, nevetések meg szitkozódósok, vigyorgó meg eltorzuló arcok nagy kupaca fogadott. Egy éltes hölgy például rozsda­­vörös parókája után sipítozott, ami egy mindenre elszánt arcú férfi öklén lobogott. . . Egy jóltáplált atyafi dülledö szemmel . rimánkodott levegőért. . . Egy sápadt, vézna emberke meg ekképp könyör­­gött: „Emberek, elvtársak, látnom kell, ha csak egy pillanatig is, de látnom kell..." Nem láthatta, mert tovasodorták ... Az óvatosabbak, s akik szórakozni is akartak a pénzükért, tisztes távolságból szemlélték az esemé­nyeket s kajánul mosolyogtak ... És én? Végre elszántam magam: félórás-órás kö­zelharc után a „csoda” közelébe manővereztem és lencsevégre kaptam. Kijutni már sokkal könnyebb volt: valósággal kilökött magából a tömeg, mint egy nemkívánatos elemet. „Röptömben” kifelé ötlött eszembe: mi lett volna, ha a rendezőség a nyílt terepen, esetleg emelvényen helyezi el az oly nagy érdeklődést kiváltó autót!?. .. Nyilván sok „gyö­nyörűségtől” fosztották volna meg a látogatókat. Komolyra fordítva a szót: J. Procházka mérnök­nek, a rendezőbizottság igazgatójának a nyilatko­zata szerint, az ezévi, 18. nemzetközi gépipari kiál­lítás és nagyvásár rekorderedménnyel zárult. A cseh­szlovák külkereskedelem dolgozói 32 és fél milliárd koronás üzletkötéssel dicsekedhetnek, ami 8 és fél milliárd koronával több, mint a tavalyi volt. Ezenkí­vül további 3 milliárd koronás üzletkötésre van még kilátás, ami a közeljövőben minden bizonnyal meg­valósul. Ami a kivitelt és behozatalt illeti, szintén kedvező a mérleg: 21 és fél milliárd korona értékű áru kerül kivitelre, és 11 milliárd korona értékben behozatalra. Ezek a tények is azt bizonyítják, hogy a csehszlo­vák gépipar igen fejlett, s hogy kiváló minőségű termékeink, gyártmányaink keresettek a világpiaco­kon. Végső soron mindez azt is igazolja, hogy a gépipar szakemberei és dolgozói ezúttal is kiváló munkát végeztek, ami a jövőt tekintve több, mint biztató. LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) T artson a temető mellett. Utána a máso­dik utca jobbra — mondja egy meleg­arcú néni, aki velem együtt száll le az autóbuszról. El is indulok, de valami megálljt. Az utca bal oldalán nagyabla­kos új épület. Betérek Izsa vendéglátó üzemébe. Alig ülök a kávéház asztala mellé, már ott is a feketém, Zaharán Aranka kedves virgonc mosolyával kö­rítve. Gyorsan megiszom, elszippantom a cigarettámat a hosszú út után. Ké­sőbb tudom meg, hogy a „Túróban” vol­tam. Ez a népi neve a vendéglőnek. Helyéről ne­vezték így. A szájhagyomány szerint hajdanán az izsai asszonyok itt árulták tejtermékeiket Méghozzá sikeresen. Az út jobb oldalán egy még nagyobb és még újabb épület. Emeletes. Huszonnégy tanító oltogat­­ja tudását Izsa kisebb-nagyobb csemetéibe e falak között. Közvetlen közelében a temető. Furcsa társu­lás. Az iskolában a sarjadó élet, mellette a halot­tak birodalma. Az itt lakóknak talán fel sem tűnik, vagy megszokták, ki tudja? Az ég finom esőt permetez a sírokra. Csalogat a temető. A megsárgult fű gyapja meghitten simul a földhöz. Jó lenne ellépegetni rajta eltűnődve, de sürget a leszálló est. A temetőkertet karcsú nyír­fák, fiatal akácok őrzik egyetértenek velem; siet­nem kell. Izsák Lajosék konyhájában fölkattan a villany. El­vira szép arca — az óvoda igazgatónője — kissé sápadt. Nagy munka maradt utána, napok óta min­den percét az óvoda vette igénybe. Festettek. Ma végre befejezték, s úgy örül, mint a gyerek, ha já­tékot kap. Hogy is ne; az óvoda új bútora már út­ban van idefelé. — Sokat köszönhetünk az efsz el­nökének — újságolja, és beszámol a bútor csodála­tos színeiről, tapsol örömében, s az öröm pírja festi meg a sápadt arcot. Nem időzhetek sokáig, hisz utam célja Lajos bácsi... Kovacsics Lajost a rádiója mellett találjuk. A drót a szélrózsa minden irányából hírekkel szolgál. Egész nap az unokái házát építi, s a megerőltető munka után korán nyugovóra tér. A mai estjét megrabo­lom. Leülök, beszélgetünk. Pereg a szó, futnak az órák, mint ahogy az élet is elfut a nagy Időben. Kovacsics Lajos 80 esztendős, de nem öregember. A bölcsek azt vallják: amíg dolgozunk, addig élet az élet. Nos, Lajos bácsi esetében sokszorosan élet az élet, a kényszer ezermesterré kovácsolta, akinek egyetlen szerszám sem hull ki a kezéből. Kora ta­vasztól késő őszig építkezik, udvart betonoz, ültet, kapál, a hosszú estéken meg — ahogy már előző írásomban említettem — csodákat fon fűzfavessző­ből, zsúpszalmából, gyékénykákából. A fűzfa él, nem ment ki a divatból, a többi anyag is adva van, kár lenne veszni hagynia, de ezt csak ő tudja már, ő, akinek hajdanán, egy-egy fonott tárgy ára tette asztalára a darab kenyeret. Hogyan csinálja? Fazékba helyezi a fűzfavesszőt, egy fél óráig főzi, majd a héjától lehántva, munka alá veszi. Megmoz­dulnak az ujjak, engedelmeskedik az anyag, művé­szetté formálódik; légyen az zsúpszalma, gyékény­káka, fűzfavessző. Vajon mire gondol, miközben szorgalmasan fonja, csomózza, köti kosarait, kényel­mes karosszékeit, butykosait, szakajtóit? — Na, de hogy Izsón egyszer gázzal főzzenek, ki hitte volna?!... Ez a mondat többször elhangzik. 24

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents