A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
Akkor éjszaka a főnök véresre korbacsoltatott három munkást, akik állítólag nem voltak elég szorgalmasak. Azután ott üldögélt vendégével villája teraszán és azt számitgatta, mennyi pénzt hoz az idei dohánytermés. Akkor éjszaka tizenöt néger munkás szökött át a partizánokhoz, ketten pedig elindultak déli irányba, a szülőfalujuk felé. Nem jutottak el odáig. A rendőrök lepuskázták őket, mivel „fegyveres ellenállást" tanúsítottak. Egyetlen fegyverük a lábuk volt a szerencsétleneknek. ÜNNEPNAPI LÖVÖLDÖZÉS Dohány, króm, azbeszt és arany ... S mindez csak egy részét képezi az ország gazdagságának! A hatalom és a pénz a fehéreket illeti csak meg. Az ötmillió hétszázezer őslakos túlnyomó többsége szinte leirhatatlan nyomorban tengeti itt életét. S ráadásul a rasszista törvény még keményebben sújtja őket, mint a szomszédos Dél-Afrikában. De már itt is érződik a szabadság szele. Az angolai és a mozambiki nép győzelmének hatására egyre erősödik az ellenállási mozgalom Rhodesia területén, melyet ma már Zimbabwe néven emlegetünk, mivel így nevezték az ország fővárosát akkor, amikor Csehországban a Premysl királyok uralkodtak. Igen, abban az időben élte Zimbabwe a fénykorát. A Rhodesia elnevezés viszont a fehér elnyomás szimbólumává lett. A tizenkilencedik századbeli brit hódítóról és gyarmatosítóról, Cecil Rhodes-ről nevezték el ezt a gyarmatot az angolok. A rasszista kormány, élén lan Smithtel mindent megtesz annak érdekében, hogy az őslakosság erőit szétforgácsolja, azokat egymás ellen uszítsa, s ezzel kiüsse kezükből a fegyvert. S hogy a siker mégsem volt teljes, az egyre inkább beigazolódik. Csupán idő kérdésé a jelenlegi rendszer bukása. Egyébként igen hatásos szónoklataiban már Smith úr sem meri hangoztatni, hogy Rhodesia sohasem lesz a öslakóké, viszont kapkod fűhöz-fához, külföldi támogatásért könyörög, hogy a fehérek uralmát legalább ideig-óráig fenntarthassa. Ma már az amerikai és az angol urak sem merik nyíltan védelmükbe venni a múlt ez ásatag szörnyetegét. Ennek ellenére az imperialista körök továbbra is támogatják a fajüldöző rhodesiai kormányt. A hadsereget a legmodernebb fegyverekkel szerelték fel, s a fővárosi üzletek kirakatában — a hivatalos bojkott ellenére — bőviben van a nyugateurópai és amerikai iparcikk. A rhodesiai rasszisták tehát semminek nincsenek szűkében, már ami az árukészletet és a fegyvereket illeti. Rettegve gondolnak arra, hogy elöbbutóbb elveszítik ezt az ásványi kincsekben és olcsó munkaerőben gazdag országot. Ezért erősítik egyre biztonsági egységeiket, hadseregüket és rendőri alakulataikat. Katonai kiképzésben részesül minden fehérbőrű férfi és nő tizenhéttől ötvenéves korig. Néha amolyan előadás félével indul az ilyen lövészvasárnap. Az előadást rendszerint egy kiszolgált kongói, nigériai vagy angol fehér zsoldos tartja, aki — megfelelő tiszteletdíj fejében — vérlázító, ügyesen kiagyalt rémhistóriákat mesél a négerek kegyetlenségéről és a fehérek iránt érzett gyűlöletükről. Előadás után a kiérdemesült zsoldos összetoboroz néhány fanatizált ifjoncot és „szétnéznek" a környék négerlakta negyedeiben, falvaiban, hogy „kissé megrendszabályozzák az elszemtelenedő niggereket". Salisbury egyik külvárosában nemrégiben egy nyolcéves gyermek is áldozatul esett az összevissza lövöldöző, őrjöngő fehér kölykök ügybuzgalmának. De azért nem minden rhodesiai fehérember ért egyet a kormány embertelen politikájával. Egyre nő azok száma, akik sürgetik a nemzetiségi kérdés igazságos megoldását és a fajgyűlölő rendszer felszámolását. Ezekkel a becsületes fehérekkel azonban éppen úgy bánnak, mint a négerekkel. Terrorizálják, letartóztatják, bebörtönzik őket. A haladó gondolkodású fehérek táborában természetesen nincsenek ott sem a földbirtokosok, sem a kereskedők, akik igen gyakran a saját jól felfegyverzett embereikkel hajtóvadászatot rendeznek a „fekete bestiákra". Ilyen bestia, ilyen bandita szerintük minden ember, akinek fekete a bőre. De a terror, a véres gaztettek ellenére, Zimbabwében egyre erősödik a partizánmozgalom, s csapataik már számottevő területeket vontak ellenőrzésük alá. A Zambezitől délre folyó csata folytatódik, egyre nagyobb területre terjed ki és a győzelem napja közeledik. MŠ 1. A rhodesiai hadsereg egyik tábora, ahonnét nemcsak a partizánok ellen indulnak büntető expedíciókra, hanem a környék néger falvai ellen is 2. Ez a tizenhét éves taknyos inkább illene az iskolapadba, mint a hadseregbe 3. Katonai kiképzésben részesül minden fehérbőrű nő. Vajon velük szemben is kötelező lesz a lovagiasság? PILLANATKÉP-AZ ACÉLVAROSBÚL A kávéházban afféle mindennapos, szokványos kávéházi jelenet fogad: — Fogadjunk! — Hát fogadjunk! — s a két fiatalember egymás tenyerébe csap, majd az egyik beledobja karóráját az előtte álló söröskorsóba. Nem is kávéház ez, inkább söröző, hiszen a csehországi kávéházakban csak elvétve iszik kávét — itteni meghatározás szerint „piszkos vizet" — a vendég. Főként ezen a vidéken, Kladno vidékén nem, hiszen a város környékén mindenfelé kincsüktől megfosztott komlótáblák csupasz karói emelkednek a magasba, ez pedig a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy a sör legfontosabb alapanyaga nem hiánycikk errefelé. Mert Kladno nemcsak a kohók, a gyárak, nemcsak az acél városa. S ha ezt — méghozzá ilyen határozottan — kijelentjük, nem csupán a környék mezőgazdasági területeire gondolunk: a város területéből 158 hektárnyit a kertek foglalnak el. A kertek, amelyek főként a lakosság pihenését, felüdülését szolgálják. Kladno lakosainak száma egyébként állandóan emelkedik: a közép-csehországi kerület legnagyobb városának ma már több mint hatvankét ezer lakosa van, s az utánpótlás hiányától sem kell tartanunk: az ötödik ötéves terv időszakában 5290 gyerek született a városban, ez pedig pontosan 1236-tal haladja meg az előző ötéves tervben született emberpalánták számát. A kladnói kőszénmedence központja nemcsak szenéről és acéljáról ismert, azt is mindenki tudja, hogy az itteni munkások hazánk forradalmi munkásmozgalmában is jelentős szerepet játszottak. A forradalmi múltat egyebek között a szállodánk melletti téren fölállított Ellenállók emlékműve idézi. Szállodánk nevét pedig valóban csak egy kiadná szálló viselheti: „Hornícký lidový dűm", azaz: „Bányász-népház". A gyárak, a bányák, a kohók természetesen napjainkban is rengeteg munkást foglalkoztatnak, s bár ilyen szem pontból semmiféle fölmérést nem végeztem, bizonyosan állíthatom, hogy Kladno manapság is jellegzetes munkásváros, azazhogy főként munkások lakják. Talán kohász, bányász vagy gépgyári munkás az a fiatalember is, aki most halássza ki óráját a söröskorsóból: füléhez tartja, majd diadalmasan fölkiált: — No látod! Jár! Szóval vesztettél, öregem! — s felhajtja sörét. S ha már egyszer itt vagyunk, rendelünk mi is egy korsóval Csehország folyékony kenyeréből. Erre unszol bennünket a falon lévő — tréfás vagy komoly? — felirat is: „Dej si u nás ješté sklenku, Nevíš, co té čeká venku", — amit kissé nyakatekerten, engedve a ritmusnak és rímnek — a következőképpen fordítok magyarra: „Még egy korsót nálunk igyál, Nem tudhatod, kint hogy mi vár". V. E. (Prandl Sándor felvételei)
