A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
A városka egyik csendes mellékutcájában állt a nagy szürke ház. Hét emelet és nagyJMipkok. Ebben a házban gyors eqymgl^fnbon váltakoztak a legkülönfélébb ISlnghatások. A bejárati ajtó ágyúlövRre emlékeztető dördülése, a népszerű énekesek érdes baritonja, a sportközvetítők lelkes rikoltozása, a kutyaugatás és a szaxofonok hangja, és még sok-sok egyéb. Néhány lakó a hangokat egyáltalán nem látszott figyelembe venni, mások alkalmazkodó képességüket bizonygatták és hallgattak, a többi meg tűrt, mint egy-egy mártír a kereszténység hőskorában. Mindnyájuk közül legtöbbet, legkeservesebben szenvedett Anton Szevasztyjanovics Novrikov, az idős zenetanár. Szakavatott füle a hangok e bábeli zűrzavarából is felfogott minden hamis hangot, s éppen ezek a hamis hangok dühítették őt legjobban. Fals hangzótokban ebben a hangokkal átitatott épületben sohasem volt hiány. A hetedik emeleten egy reménytelenül tehetségtelen leány zongorázott, ak csaknem egy teljes évig a „Belém szerettél, drágám, de. ..“ kezdetű népszerű slágert pötyögtette egyetlenegy rózsás ujjacskájával. Az első emeleten egy zeneszómnak mindig pontosan ugyanazt a részét ismételgette egy reményteljes hegedűs. Az erkély alatt néhány hosszúhajú gitáros produkálta magát a hamis hangzótok őrült tömkelegével. S mindezt túlharsogta a gitár-, számokat kísérő énekszó . . . Ezt a kellemesnek egyáltalán nem mondható hangzavart este hatkor még fokozta sok lakó, aki szinte egy időben kapcsolta be a rádiót, a magnót és a tévét. Anton Szevasztyjanovics jobb szomszédja — a Jevlampov könyvelője — alig jött haza, talán még a kabátját sem vetette le, de már bekapcsolta „Temp"-jét. Anton Szevasztyjanovics ilyenkor úgy érezte, hogy az ö lakásában tombol a zenekarok legbömbölőbbike. Szépen egyezkedni akart szomszédjával, de az figyelembe sem vette a mérgelődő öregurat. Nagyképűen kijelentette, hogy hivatalosan is joga van huszonhárom óráig olyan zenét hallgatni, amilyet éppen akar. A szomszéd készülékének hangja betöltött maga is legalább nyolc lakást, de a bal szomszéd azért nem zavartatta magát és bekapcsolta „Symfónia“ rádiókészülékét. Ilyenkor Anton Szevasztyjanovics lakását egyszeriben betöltötte Edit Pjechová, Kobzon vagy valamelyik másik énekes hangja. Szegény szerencsétlen Anton Szevasztyjanovics már előre tudta, mi következik. A fenti szomszéd, hogy ne hallja annyira a tévé és a rádió hangját, bekapcsolta a magnóját és a Rollingstone együttes vad kukorékolása közben folytatta tudományos értekezésének írását. A Rollingstone bömbölése, visítása, nyüszítése, nyihogása áthatolt a padlón, a mennyezeten, két emeletnyi magasságba és mélységbe. Novrikov alsó szomszédja nem szerette a népszerű dalnokokat, s ezért teljes egyetértésben az egész család népdalokat zokogott. Novrikov lakása ennek a tomboló hangorkánnak az epicentrumában volt és szinte rázkódott, reszketett bele. Amikor aztán egy másik szomszédból felhangzott a dobok és o cintónyér hangja is, Novrikovnak az letl az érzése, hogy eddig tulajdonképpen nyugalom és csend volt a házban. így ez már kibírhatatlan volt. De a doboscintányéros lakó is úgy vélte, hogy 23 óráig joga van arro, hogy zenei térer továbbképezze magát. Egy napon Novrikovhoz váratlanul'beállított fiatal rokona, Szergej. Bukósisakban és elegáns motoros szemüveggel. Először azt hitte, hogy nagybácsija egyidőben kapcsolta a legnagyobb hangerőre tévéjét, rádióját, magnóját, lemezjátszóját. Amikor végre felfogta, mi a helyzet, megkérdezte: — Nem szórakozhatnának csendesebben a szomszédaid? — Dehogynem, — mondta a jó öreg, — de akkor nem harsognák, bömbölnék túl egymást. — Te miért nem kísérletezel? Valamit neked is be kellene kapcsolnod ... / — Bekapcsoltam már a porszívót, de az sem segített, — mondta Novrikov lemondóan. — Itt csak valami egészen más segítene, például egy traktor . . . VLADEN BACHNOV — Traktor?! — élénkült fel Szergej. — Szenzi ötlet!. . . Egy pillanat, bácsikéin ! Az ifjú kirohant a lakásból és néhány perc 'múlva visszatért vadonatúj Jowa motorkerékpárjával. — Na és ez mire lesz jó? — kérdezte értetlenül Anton Szevasztyjanovics. — Szeget szeggel! — magyarázta Szergej ifjonti hévvel. — Leszerelem a kipuffogóról a hangtompítót, te meg addig kinyitod az ablakokat. — Néhány perc múlva a egész épületet betöltötte a gyors egymásutánban következő puffogás, dübörgés . . . A motor teljes erővel üvöltött. — Kitartás, bácsikám! — ordította Szergej nagybácsija fülébe, — egy perc múlva jönnek a bérlők, meglátod! És valóban! Először a Jevlampov könyvelője tette tiszteletét, rikító pizsamában, csipásan és habzó szájjal. — Mi a mennydörgős ménkűt csinálnak itt? — ordította a Jáwára bámulva. — Ja, vagy úgy?... Hát most'éppen a motor isteni hangjában gyönyörködtünk, —- mondta a világ legártatlanabb képével Szergej, s ezzel leállította a motort. Teljes lett a csend. — Látja, kérem, a hivatalos előírás szerint 23 óráig jogunk von azt hallgatni, amihez éppen kedvünk van. Benne vagyok abban, hogy ezután mindent csendesebben hallgassunk, ha maga is eszére tér, és ezután nem bömbölteti a tévéjét! — s ezzel Szergej újra beindította a motort. A könyvelő dühöngve kirohant, becsapta maga mögött az ajtót. Azután jött a többi szomszéd. Mindnyájan meghallgatták az ultimátumot. így ment ez két egymást követő este. Harmadik nap estéjén a könyvelő feladta a harcot, lecsendesítette a tévékészülékét. Novrikov bal szomszédja halkabbra állította a rádiót, a felső szomszéd a Rollingstone hangerejét mérsékelte. Az alsó szomszéd és családja csendesebben zengte a szép népdalokat. A dobos is kisebbeket ütött a dobokra és kevésbé püfölte a cintányért. Azután már béke és nyugalom uralkodott a szürke mellékutcai házban. Az emberek kezdtek úgy élni és művelődni, ahogyan észlényekhez illik. Expres 22
