A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-11 / 31. szám
FELTÉTELES IDŐ (Imaginórius táj — és arckópvázlat Petőfiről) mint aki visszalép arról a helyről ahová elmozdulhatott volna lova szügyébe csap és folytatja útját a vers a dal mögött dárdáján a koponya — : a hold fénylik föl bogárló házaktól keletre bogárló házaktól nyugatra lova szügyébe csap: messze! messze! ahol kocsmaasztalon pihennek s halnak az istenek is messze az esti hírektől s a hajnali hírektől messze Bastille-n túl Madridon Vietnamon innen ahol tegnap valaki ökleit veti a földbe s holnap kenyeret ettek belőle s holnap szél tűz tiszta ég lett belőle * MASZKOK 01 Egy kés. Homlokodhoz közel. Homlokodhoz távol Talán madár zuhan. Kizuhan az éjszakából. Mint a kő. Se szárnya, se röpte. Csak zuhanása. Egy virág. Homlokodhoz közel. Az éjszakába. Tükrök illúziótlanságával intett feléd Homlokodhoz távol. És mégis megérintenéd. Két szemüregedben két gyertya pislog. Érte. A térből utána mész egy teretlenségbe. Mélyhegedűk ölében a madár lángol. Homlokodhoz egy egész idővel távol. 02 Két szárnycsapás közti térség. Távolabb. Néhány mozdulat. Ami mindig itt marad. Szentélyek a fák. Kereszt s tornyok nélkül. Gyökerek kriptáiba a csönd belekékül. Évszakok mankóin zsoltárok bicegnek. Egy arc, egy lábnyom feszül. Földnek köveknek. A tükörben a sorsod. Sorsodon túl: semmi. A képből életedet mindig kifelejti. Sorsodon túl: semmi. Agyagból, húsból, fából. Madár tolla lángol a madárhoz távol. 03 A kenyér: barlang. Fölötte hold az arcod. Néhány csont. Néhány faág és kusza rajzok. t A tűzön: ami az arcodból még kimaradt. Néhány elképzelt táj. És még néhány fadarab. Néhány ütés és néhány megütött. Néhány dallam. Homokóra-ütem néhány dallam nélküli dalban. BELSŐ VÁNDORLÁSOK III. (Tőzsér Árpádnak) Levedled végül a külső tájat, levedled legszebbik inged, melybe véres kezét törölte az éj, levedled magadról a balladákat, balladádnak Déva-várát, levedled a madarat, a füzet, az ekeszarvat, levedled a kakasszóra érkező látomást, s levedlett tájaddal egyidőben — egy nem — időben —, minden madarad gyökerével, minden balladádnak gyökerével, kakasszóra érkező minden látomásod gyökerével egyszerre szólal meg az a másik —: a bőr alatti —, hol már nem lesz más menedéked, hol már nem rejtezhetsz másképp, csak ha koponyacsontod mögött végigmész azon az úton, melyen elérhetsz őseidig, parázsló fa fölött roskatag anyáidig, a kenyérig, s a kenyéren át minden magadban hordott utódod éhségéig, s így jutsz vissza, így jutsz előre egy általad rajzolt, s általad benépesített térbe — : győznöd, buknod ha kell, legyen hová, s hol nincs, nem lesz mi magaddal megbékítsen. F. A. (elvétele TÓTH LÁSZLÓ (1949) «... egyensúllyal" kísérletezik a fiatal Tóth László is; legjobb versei egymás mellé rakott ellentétek. Mivel szerzőjük a világot az első és a második jelzőrendszer síkján egyetlen időben érzékeli, tapasztalatai mindig paradoxálisak, azaz önmaguk ellentmondásával terhesek" — jellemzi Tőzsér Árpád az „Egyszemű éjszaka" bevezetőjében Tóth László verseit. „ ... érdekes hatásokat ér el az idő »rétegeinek« összemosásával, s ilyenkor az idősíkok különös áttünései — takarás, egybeesés — határozzák meg a kompozícióit" — írja Szepesi Attila a Kortársban a „Hangok utánzatáéról. „Költészetében két törekvés érvényesül: a rövid, néhány soros mozaikokból összerakott, ciklikus építkezés és a hosszabb, ellentétes gondolatokból-érzésekből montázsolt, ezért rendkívül dinamikus vers-építkezés" (Zalabai Zsigmond). Költészetünk legifjabb vonulatának egyénisége Tóth László, nemzedékének „címadója", ahogy egyik magyarországi kritikusa, Pintér Lajos mondja. Tóth László aránylag korán tűnt fel, alig egy évvel az antológia után jelenik meg első kötete, s újab öt esztendő múltán az „Ithakából Ithakába“, a csehszlovákiai magyar líra egyik legkiegyensúlyozottabb, általában magas színvonalon mozgó kötete. Koncsol László így jellemzi e kötetet az „Új Szó“-ban: .... a Tóth-versek világa rideg, llúziótlan világ — leginkább tudonányos laboratóriumokhoz hasonlíthatnánk. Tóthot a hús nem érdekli, úgy érzi, hogy a lényeg mélyebben, a hús alatt rejtezik („Aszkézis, üdvtan nélkül, cselekvő mozdulatokkal“). Végül a kor és pályatárs Varga Imre véleménye a kötetről: „Verseinek hőse a világ közepén álló ember, aki beszél a végtelenbe futó síkságtól és a csillagos ég nagyságától mámorosán, kikiabálva magából minden friss ismeretet, kidalolva magát a szorongásból.“ BIBLIOGRAFIA: A hangos utánzata — versek (1971; Ithakából Ithakába — versek (1975) Átkelés — versek (előkészületben)
