A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-11 / 31. szám

tartják bennünk a lelket... Mintha napsugár érkezne velük a lakásba ... Juliska néni kitörli szeméből a köny­­nyet ' — Három éve újra férjhez ment a lá­nyunk. Elvált ember a férje. Három gyereke van az első házasságából, így öt gyerekkel vágtak neki. Elvannak ... Élnek... Sándor bácsi dús, tömött bajúszában matat zavartan: — Hát ezek a dolgok tetézték be a sorsunkat, meg a betegségek — mond­ja csendesen —, de erről majd ké­sőbb ... Én Csilizradványból szárma­zom. Nagyon szegények voltunk. Apám az első világháborúban tűnt el, rá­adásul a két testvérem is meghalt fia­talon. Apám bátyja kupeckodott, elég szép vagyont harácsolt össze, mivel azonban meddő volt a felesége, engem szemeltek ki örökösnek. Magukhoz vet­tek. Béresnek. Tizenöt éves fővel a nap­számosaival kellett kaszálnom, kapál­nom, otthon az állatok körül végződ­nöm. Ami kis hulladékot elibém lök­tek az asztal sarkára, azt kellett en­nem meg az istállóban hálnom. Tel­jes öt évig gürcöltem a házuknál, to­vább nem bírtam. „Hagyja a pityipal­­kóra a birtokát, nekem nem kell’* — mondtam és otthagytam őket... Sze­rettem volna kitörni abból a nyomorú­ságos helyzetből. De hogyan, hová? A rokonságban volt egy-két hajós. Az le­szek én is, határoztam el, de szlovák nyelvtudás nélkül nem vettek fel. Be­szegődtem szolgának a Túzok-pusztára egy szlovák telepeshez, hogy megtanul­jam a nyelvet. Egy év után visszamen­tem az édesanyámhoz, aki közben férj­hez ment Ekecske. Mostohaapám bé­relt földeken gazdálkodott, kellett a munkáskéz. Gondoltam, még ez a leg­kadásig gürcöltünk. Állathullás, jégve­rés, majd meg szárazság, aszály sújtott, de semmi sem szegte kedvünket. Majd holnap, majd jövőre jobb lesz, bősége­sebb lesz az esztendő és minden jóra fordul, bíztatgattuk magunkat meg egy­mást ... Szépek voltak azok az évek ... — ... mert fiatal, erős, egészséges volt az ember — szál közbe Sándor bá­csi. — Az egészség meg a fiatalság a világ legnagyobb ajándéka, pedig de sokan nem tudják eléggé megbecsül­ni!... Aztán megszületett Terus, ké­sőbb Kálmán. Kálmánka nem sokkal az­előtt, hogy Horthy katonájaként a ke­leti frontra kerültem. Ez negyvenkettő augusztusában történt. Minket is a Don-kanyarhoz irányítottak, de nem ér­tük el, mert a szovjetek közben áttör­ték a frontot. Kegyetlen tél volt akkor. És mennyi szenvedéssel, nélkülözéssel meg rettegéssel járt a visszavonulás. Egyik gyűrűből ki, a másikba be, hóvi­har, éhség, tetvek. Teljesen legyengül­ve és megfagyott lábujjakkal értem haza a faluba a következő év júniusá­ban. Végre itthon, a csalódom köré­ben! De a háború még mindig nem fejeződött be. Bizony sok nehéz meg­próbáltatás várt még ránk. Végre fel­szabadultunk ... — A háború utáni évek is nehezek voltak — jegyzi meg Juliska néni. Min­dent újra, elölről kellett kezdeni. Az el­hanyagolt földeket megművelni, hogy kenyér legyen, de mivel? Akkor még bírtuk. Valami különös láz hajtott. Ak­kor még nem tudtam, mi az elfáradás. Sándor meg pláne nem ... Ha a mai fiatalok ilyesmiket halla­nak, csak legyintenek, az akkor volt, ma másképpen van. Másképpen sze­rencsére, de azért azt sem szabadna elfelejteni, ami akkor volt, mert... — EMBER tisztább, legbiztosabb kenyér. Legalább nem leszek senkinek a lábakapcája. Ha dolgozunk, boldogulunk ... Aztán megismerkedtem Fonod Juliskával és 1934. január harmincadikán összeháza­sodtunk. Akkor is így hívtam, ma is Juliskának nevezem — mondja Sándor bácsi és szelíden néz a pórja felé, aki bizonyítón bólogat. — Vőnek jött hozzánk — mondja Ju­liska néni. — Korán árvaságra jutot­tam, férfikéz kellett a házunkhoz. Sza-Sándor bácsi közbelegyint. — Kár ezt forszírozni. Egyszóval a felszabadulás után megalakítottuk a pártszervezetet a faluban. Néhány évig én voltam az elnöke, de csak néhány évig. Jött egy olyan időszak, amire nem szívesen em­lékszik vissza az ember, de azt is átvé­szeltük valahogy. Én mindig a lenini eszmék tisztaságában és igazságában hittem, mindig azokhoz tartottam ma­gam, ma is. Foroghat bárhogy is a világ kereke, minden egyéb másodlagos kérdés a számomra. Azt azonban büsz­kén kijelenthetem, hogy ma is tiszta lelkiismerettel néz a tükörbe ... S hogy el ne felejtsem: alapító tagja vagyok a CSEMADOK-nak is. Elnöke is voltam a kezdet kezdetén, s vagy tíz évig so­kat foglalkoztam a fiatalokkal. Szín­játszó csoportunkkal bejártuk az egész környéket. Akkor még bírta az ember, meg akart is tenni valamit a fajtájáért, a közösségért. Akarat nélkül semmi sem megy ám, nem bizony. — A tejességről meg ne feledkezz, Sándor! — Az óm — kapja fel a fejét Sán­dor bácsi. — A Bratislavai Tejszövet­kezet alkalmazottjaként negyvenöttől hatvanhatig én voltam Ekecsen a tejbe­gyűjtő. A tejesember. A környező ál­lami gazdaságok meg a szövetkezetek ide számították be a tejet. Átlagosan tízezer litert vettem át naponta. Én végeztem el a laboratóriumi munkákat is, az írásbelieket is, a kifizetéseket is. mindent. Persze rengeteget segített a feleségem. Egyedül képtelen lettem vol­na minden munkát elvégezni. Valóság­gal hajszoltuk magunkat. Házat építet­tünk, ezt, amiben élünk, a gyerekek is nőttek. Aztán amikor már-már egyenes­be jutott az életünk folyása, közbe jöt­tek a sorscsapások ... Sajnos az em­ber teherbíró képessége is véges. Nem bírtuk, összeroppantunk. Hatvanhatban szívinfarktussal kerültem kórházba s váltam rokkantjórulékossá. Meg a fele­ségem is. Azóta minden évben néhány hónapot a kórházban töltök. Juliska néni egy kötény gyógyszerrel csoszoq ki a konyhából: — Valóságos patika a mi házunk .. . Még az a szerencse, — hála az álla­munknak —, hogy ingyenes az orvosi ellátás meg a kórházi kezelés, különben nem tudom mi lenne velünk ... — Úgy van az ember a havi járu­lékával, hoc|y bizony pótlásra szorul. Én kilencszazötvenöt koronát kapok, o feleségem meg száznegyvenötöt ha­vonként — mondja Sándor bácsi. — Száznegyvenöt koronát!... Hát... bi­zony ez nem sok. Igaz, hivatalosan so­ha nem volt „állásban", de állítom, hogy többet gürcölt életében, mint bár­ki más ... — A kertben megterem a konyhára való zöldség, az udvaron baromfi, az ólban süldő... — vetem közbe —, mindez szintén pótol valamit. — Évekig üres volt az udvarunk meg az ólunk — feleli Sándor bácsi. — Ta­valy sikerült brigádmunkát vállalni a szövetkezetben, kerestem egy kis ga­bonát, hát az idén van miből állatot tartani. Bár az is igaz, hogy a brigád­ból a kórházba kerültem. Mert nem hisz az ember maga-magának, csak erőszakoskodik s megy, míg mozgatni bírja a kezét-lábót... — Televíziónk sincs — mondja Julis­ka néni —, rádiónk ugyan van, de mi haszna, ha rossz ... ? Csend. — Esténként korán lefekszünk, de csak lefekszünk: aludni nem tudunk — dörmögi Sándor bácsi. — Nagyon nincs már mit mondanunk egymásnak, hát hallgatunk, meg nézünk a sötétben, mint a bagoly. A múltat feszegetni? Minek? Vagy a jövőnket latolgatni? Fe­lesleges ... Ami még ránk vár, úgyis elkerülhetetlen ... Néha felidézem az ifjúságomat, abból is csak azt, ami szép volt, néha előveszem a vadászpus­kámat is, amivel még nem is olyan ré­gen becsatangoltam a határt, meg hát hétvégeken várjuk az unokákat, a két éltető sugarat. Ilyenkor megtelik az ud­var csengő kacagással, a szívünk meg reménnyel s örömmel... * * * Hogy miért írtam meg ennek a két megfáradt öreg embernek a torkot szo­rító, nehéz sorsát? Szeretném felhívni az illetékesek figyelmét az olyan dol­gozó asszonyokra, anyákra, akik ugyan állásban soha nem voltak, de gyere­keket neveltek és éjt nappallá téve, ne­héz munkában nyűtték el az egész éle­tüket. Nem túl kevés számukra a száz­negyvenöt korona? LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) 13

Next

/
Thumbnails
Contents