A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-11 / 31. szám
Virágos utcarészlet gítségére. A távoli prágaiak, a katonák és diákok önfeláldozó munkájára. A diákbrigád vezetőjét, SimJcó Tibor költőt, még ma is sokan emlegetik szeretettel. A település múltjára visszatekinteni, most kalandozzunk el egy kissé a korban eltávolodó időkbe: Komárom vármegye és Komárom város Történeti és Régészeti Egylet 1887. évi jelentése 67. oldalán Patrol — akkor még régiesen Pathnak írták — a következők találhatók: „Thuróczy (II. c. 14) Poth nemzetségről azt mondja, hogy érmék kerültek elő a földből. Tudomásom szerint a mai iskola és a vegyesbolt épülete közötti részen is találhatók romok a föld alatt, ezekről azt tartják, hogy a római kori erődítmény egyik bástyájának romjai. A szájhagyomány szerint a római települést földrengés pusztította el. Gondolom, a község lakói közül is kevesen tudják, hogy a tatárjárás idején az akkori falu népe majdnem teljesen elpusztult. IV. Béla király (1235—1270) telepítette be újra Morvaország vidékéről. Innen a Novotny, Kinczer. Pém, Rehák, Hornyák, Skrivánek és Zsapka családnevek. A hivatalos statisztika szerint ma a lakosság 96,4 százaléka magyar anyanyelvű. A falu történelmi nevezetességei közé tartozik, hogy 1606. január 23-án a Zsitva régi torkolatának páti oldalán kötötte meg II. Rudolf császár-király és I. Ahmed török szultán a zsitvatoroki békét. A szerződést, amely szerint Törökország soha többé nem visel háborút a közép-európai államok ellen, a ma is álló neszmélyi török mecsetben írták alá. A személyes emlékeimmel befogható idő alatt a falut, népének életét bizony sokáig nem kísérte szerencse. A külvilágtól meglehetősen elzárt, télen sáros, nyáron poros, úttalan fészek volt. Lakóinak szociális helyzete messze környéken a legrosszabbak közé tartozott. Itt most nem áll módomban gyerekkori élmények alapján a patiak felszabadulás előtti nyomorúságos helyzetéről képet adni, de a szegénységben egymásra utaltak összetartásáról hadd említsek legalább két példát. Egyszer, éjszaka, egy szalmakazal kapott lángra Pézman László szérűjén. Az égő kazal a szomszédos Pém József kazlától alig egy méterre állott. A tűz oltására az egész falu aprajanagyja összesereglett, és bár Pézmánék szalmáját már nem tudták megmenteni, de a szomszédos kazalra nem terjedt át a tűz . . . A háború régi nyilas rémuralom alatt innen is el akarták hurcolni a leventeköteles fiúkat. KÖSZÖNTÉSÉ az Aldenburgi Konrádtól ered. E nemzetség azon tagjának, ki Salamon idejében (1052 körül) jött Magyarországra, Hermistus volt a neve, de a Poth név azért ragadt rajta, mert Konrád császár, továbbá András (I. Endre király) és Salamon egymás közt követi szolgálatokra használták. Követ pedig németül annyi, mint bothe, ami poth-nak ejtődik." Ezt a szószerinti idézetet megsárgult iratok között lapozgatva, egy gyerekkori iskolásfüzetem lapjain találtam. Még a második világháború előtt egy krónikából másoltam ki, ami sejtésem szerint a háborús években elveszett, mert a faluban senki sem tud róla. Thuróczy szerint tehát Hermistus (kb. 1070—80 között) követi szolgálataiért kapta a települést és bizonyára a falu határát képező földeket is. Innen a németes hangzású Poth helységnév, mely az idők folyamán a nép nyelvén többféleképpen áthasonult. Volt: Pót, Patt, majd Path. Hivatalosan ma: Patince, azaz magyar nevén Pat, „h“ nélkül. Pat tehát Árpád-kori település, s az első írásos emlék kereken kilencszáz esztendős. Falubeli öregektől és tanítómtól hallottam egyet s mást Pat történetéről. A szájhagyomány szerint Patot már a Római Birodalom idején kis fürdővároskaként ismerték, a központja a mostani Keresztpart nevű dűlő volt. Ide jártak a római légiók isiászos és reumás katonái gyógyulást keresni. A régi fürdő létezését látszanak igazolni azok az időt és sok viszontagságot átvészelt facölöpök, amelyeket a mostani fürdőtelep kiépítésekor távolítottak el. A falu határában több helyen római kori leletek és pénz-Az akkori bíró, Zsapka Menyhért futott végig az utcákon és minden házba bekiáltott: .Fiúk, el kell menniI...“ — ami azt jelentette, hogy mindenki bújjon el, mert itt a nyilas készültség. Ma már tudjuk, hogy sok fiatal életét mentette meg, a sajátja kockáztatásával. A kommunista eszmék már a húszas évek elején kezdtek tért hódítani Paton. Valószínűleg fogságból hazatért katonák terjesztették. Egy bizonyos, hogy amikor értelmem nyiladozni kezdett, néhai Rehák Márton — halk, de határozott szavú öreg barátom — már úgy magyarázta nekem a kommunizust, mint egy iskolázott marxista. A párt alapító tagjai voltak még: Leboda József (akit az 1940-es évek elején, Almásfüzitőn, a magyar csendőrök majdhogynem halálra kínoztak), Hornyák Pál, Skrivánek János, Szabó József. Ha az akkori páti viszonyok között nem is tudtak látványos, nagy dolgokat véghez vinni, de tény, hogy ők is hozzájárultak a szocializmus eszméjének győzelméhez itt, ebben a kicsi faluban. A mai Pat derűsebb viszonyairól is érdemes lenne a fentieknél több szót ejteni, de én most csak a település 900. születésnapjára szerettem volna felhívni a figyelmet. Lehet, hogy állításom — ebben a formában — kissé naivnak látszik, de azt hiszem, igazát megfelelő történelmi okmányok, okiratok felkutatásaival minden nehézség nélkül bizonyítani lehetne. Tálán megérné a fáradságot... KOVÁCS JÓZSEF Prandl Sándor felvételei NEVESSÜNK EGYMÁSON GYEREKEK .Legszebb öröm a káröröm” — így a közmondás. Továbbá: .Más kárán tanul az okos.” Tehát a káröröm kettős hasznú: egyrészt szép, sőt a legszebb, másrészt bölcsességre nevelő. Nevessünk hát egymáson, gyerekek, kedves felnőtt gyerekek, nevessünk egymáson! Milyen szép az például, ha legjobb barátunk, aki mindig szépen és elegánsan öltözik, a szemünk láttára beleragad egy széken „felejtett" rágógumiba. Ha-ha-ha! Hi-hi-hi! Hát nem gyönyörű? Alig egy félórácskát ült itt, előkelőén szürcsölte a feketéjét, a csésze fülét úgy fogta finoman, két ujja között, mint valami virágot, s most tessék: izeg, mozog, rángatódzik, mert odaragadt, teljesen odaragadt a székhez, a rágógumihoz, amit nem mi felejtettünk a széken természetesen, annyira nem vagyunk rosszindulatúak, de azon, ahogy itt rángatódzik, izzadva és kivörösödve, azon nagyon muszáj nevetni, hu-hu-hul, és azon is. ahogy utána nézegeti a nadrágja hátsó felét, miután sikerült elszakadnia e ragadós vendégszeretettől, hogy majd a nyakát tekeri kil... G-nek fáj a foga. Azt mondja, huzatot kapott. Sajnálatra méltó, a fogfájás betyár dolog. De ahogy így elnézzük G-t, és látjuk kétszeresre dagadt arcát, s megpillantjuk, hogy a bal füle legalább három centivel magasabbra került a jobbnálI... Hát, előbb csak sunyin mosolygunk, de miután nem lát bennünket, nagyot nevetünk szegényen. Méghogy huzat! Hát hol lehet most huzatot, dunnahuzatot, cihát kapni? A feleségem két hete keres. Ha-ha I Meg kellett volna kérdezni szegény G-től. Az előadóművész szaval. Szépen, zengő baritort hangon, mély átéléssel. Közismert verset szaval: a Szeptember végén-t. „óh, mondd, ha előbb halok el, köpenyemre könnyezve borítasz-e szemfödelet?" Kirobbanó kacaj, hiszen ezt a verset mindenki ismeri. A művész nem veszi észre, hogy szót tévesztett, már későn is volna, de a közönség komolytalansága miatt halálosan megsértődik, a vers végét már csak elhadarja, s dühösen, zengő hahotától kísérve elvonul. Nevessünk egymáson, gyerekek! Hiszen ez a világ gyönyörű! Különösen, ha más ragad a rágógumihoz és nem mi, ha másnak fáj a foga, feje, veséje és nem nekünk, ha más véti el a verset, ha . . . ha .. . ha . . . S ha netán mi csúszunk el egy banánhéjon, mondjuk? Ha mi vágódunk hanyatt, esünk orra, ha nekünk nő meg a fülünk, akkorára, mint a csacsinak? Gyorsan ugorjunk talpra, poroljuk le magunkat, tűnjünk el észrevétlenül. De van egy jobb tanácsom: legyünk óvatosak! Nézzünk körül, mielőtt leülnénk, nem helyeztek-e rágógumit, esetleg időzített pokolgépet alánk, ne járjunk a huzatban, ki se menjünk az utcára. „Aki fél, ne menjen a jégre!" — ez is valami közmondás-féle. És jobb tesszük, ha nem szavalunk semmit, akkor nem téveszthetjük el a verset. Legjobb, ha nem csinálunk semmit. Hiszen annyi a nyüzsgő, rohangászó, tevékenykedő ember, akikkel hol ez, hol az fordul elő, mindig valami nevetséges bajba keverednek. Ha okosan, ügyesen, óvatosan félrevonulunk, akkor mindig mi nevethetünk: másokon. Igaz, még akkor is a fejünkre eshet egy cserép vagy egy tégla egészen váratlanul s akkor fuccs az egész filozófiának, mert akkor már megint rajtunk nevetnek. Hát mégis inkább: Nevessünk egymáson, gyerekek! ZS. NAGY LAJOS 7
