A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-04 / 30. szám
történelmi lakomák HOGYAN TÁPLÁLKOZTAK A KÖZÉPKORBAN? I. Véget értek a népvándorlás csatazajos, zűrzavarral teli évszázadai. Sorra kialakulnak Európában a központi hatalmon alapuló, keresztény államok, a hajdan virágzó, de később elnéptelenedett vidékeken újra elkezdődik a földművelés; az erdőkben, barlangokban megbújt emberek előmerészkednek rejtekükből, és állandó településeket hoznak létre a monostorok környékén, folyók mentén és a szelíd dombok lábánál. Kezdetben q földművelés még szegényes, a közlekedési utak szinte járhatatlanok. A nagyobb birtokokkal rendelkező hűbérurak, s természetesen maga a király is, az év jelentős részét utazással töltik. Ez az ára a hatalomvágynak. A lázongókat és az elégedetleneket — s ebben az időben ugyancsak sokan voltak — a távolból nem lehetett megfékezni, lecsillapítani; a helyszínen kellett rendet teremteni, igazságot osztani — és büntetni. Ezekben az időkben a földesúr életmódja alig különbözött a szegény parasztokétól. Csak étkezése volt bőségesebb, ám az ételek elkészítésének módja mentes volt minden hivalkodástól, pompától. Mindenki ugyanannál az asztalnál ült: uraság, vendégek, szolgák. A ház urát és vele szemben ülő feleségét az első pillantásra lényegtelennek tűnő dolog különböztette meg a többiektől: abrosz volt előttük. Mást csak abban az esetben illett meg a terítő, ha egyenrangúnak ismerték el a ház urával. Bertrand Du Guesclin drámai szertartást vezetett be annak a lovagnak a kiközösítésére, aki becstelenséget követett el: asztalhoz ültették és az abroszt jobbról, balról levágták előtte. Az étkezés során ritkán használtak evőeszközöket, legfeljebb kést, mindenki a sajátját. A folyékony és mártásos ételeket egy nagy tálban rakták ki az asztalra, a tálból azonban nem kanalaztak, hanem egymás után ittak. Az már a fényűzés jele volt, ha a vendégek külön tálat kaptak. A szilárd ételeket (elsősorban a sült húsokat) egy tányérként szolgáló kenyérszeleten tálalták, s azt rendszerint a hússal együtt el is fogyasztották, olykor azonban az is megtörtént, hogy a zsírtól átázott kenyérszeleteket szétosztották a szegények között. A hatalom megszilárdulásával az életmód is fényűzőbbé vált, ami nemcsak abban mutatkozott meg, hogy a szerény földesúri kúriákat kastélyok és komoly befektetést igénylő várak váltották fel, hanem abban is, hogy a táplálkozás megszűnt az emberi szükségletek kielégítése lenni, s havotovább a gazdagság mércéjévé vált. Van ennek a kornak egy specialitása: a lovagság «intézménye“. A lovag ugyanolyan hűbérúr volt, mint a többi gazdag, emellett azonban kiválóan értett a hadviseléshez és — amit akkor igen nagyra becsültek — a nők szívének meghódításához. Különösen ebben az utóbbi ténykedésében remekelt, azt is mondhatnánk, hivatása volt. Ha manapság valakiről azt állítjuk: gáláns lovag, vagy nemes lovag, akkor a középkori lovagok jóneveltségére, finom modorára célzunk. A jómodorú embert csak néhány lépés választja el a pojácától. Nehéz megőrizni a mértéket, és sokan — csakhogy lovagiasabbak legyenek bárkinél — nem is tudták megőrizni. Mindenben ki akartak tűnni, s csak természetes, hogy ez a táplálkozásra is vonatkozott. A lakomák nemcsak fényűzőek voltak, hanem egyenesen hivalkodók. Ráadásul a bonyolult szertartás miatt annyira elhúzódtak, hogy sokan evés közben szundítottak is egyet. A szertartást egy fontos személy, az asztalnok irányította. Az ő feladata volt a hús feldarabolása és szétosztása a vendégek között. Asztalnok nem lehetett akárki, csakis nemesi származású ifjú, s tévednénk, ha azt képzelnénk, hogy számára megalázó volt ez a foglalkozás. Éppen ellenkezőleg, nagy kegynek számított, ha valaki egy nagy úr asztalnoka lehetett. A felszeletelés egyébként művészet volt, szigorú szabályok írtak elő minden műveletet. Összeállította: —ez— (folytatjuk) K omáromba 1972-ben, vagy 1973-ban különös csomag érkezett a Dunamenti Múzeum címére: hat darab mogyorófabot. Különösségüket az növelte tovább, hogy a botokon ékírásos szövegek voltak. A botok hossza 95- átmérőjük pedig 2 centi; ezt már a múzeum dolgozóinak rendszerező munkájából tudom. A botok mellé levél is érkezett, amelyben a botokra vésett szöveg megfejtése állt. Ez a szöveg pedig nem volt más, mint Anton Janoušek rövid életrajza, aki, mint tudjuk, a Szlovák Tanácsköztársaság kormányának az elnöke volt. A hat ékírásos mogyorófabot szövege a következő: „Anton Janoušek 1877—1941. Munkás újságíró, a Szlovák Tanácsköztársaság kormányának elnöke. Cikkei, tanulmányai, felszólalásai már az első világháború előtti években nagy feltűnést keltettek. Szervezője volt a nemzetközi vörös ezrednek. 1919 június 18-án ő kiáltotta ki Eperjesen a Szlovák Tanácsköztársaságot. Anton Janoušek a két világháború közti években is következetesen harcolt a dolgozók jogaiért." Amikor tudomást szereztem az ékírásos botokról, elhatároztam, hogy megpróbálok fényt deríteni arra, hogy ki az aki ismeri a rovásírást nálunk, s miért pont ezt a szöveget véste a botokra. Annál is inkább izgalmasnak ígérkezett a vállalkozás, mert a múzeum dolgozói szerint fennállt annak a lehetősége, hogy ezt az írásmódot az illegális munkában is — az üzenetek továbbítására stb. — használták a második világháború idején a kommunisták. Ha e feltételezés igaznak bizonyul, akkor egy érdekes adalékkal gazdagodik a csehszlovákiai magyar kommunisták, antifasiszták tevékenységének eddig ismert történelme. Továbbá az is izgalmas kérdés, hogy tulajdonképpen mi ez az írás? Régi pásztorírás, amit valakitől megtanultak, vagy olyan, amit maguk készítettek? Azon a szép, augusztusvégi napon, amikor Komáromban a Dunamenti Múzeum kertjében lefényképeztem a hat mogyorófabotot, még minden kérdés nyitott, megválaszolatlan volt. Azon túl, amit már elmondtam, csak azt tudtam meg, hogy a botokat Bitter Ferenc küldte a múzeumnak Szőgyénből. De még azt sem. hogy ő készítette-e, vagy valakitől reá maradt, s mint érdekes dokumentumot a múzeumnak adományozta. Vagyis Komáromból a bizonytalanság felé indultam, kevés reménnyel, hogy találkozhatom azzal az emberrel, aki a botokra felvéste Janoušek életrajzát. Szőgyénben azonban a szerencse hőmérője nulla fok aló süllyedt. A helyi nemzeti bizottság dolgozói közül senki sem ismerte Bitter Ferencet. — Itt a faluban ilyen nevű férfi nem él — mondták. — Van ugyan egy Bitter, de az fiatal ember. Annak ellenére, hogy Bitter Ferencet nem ismerték, minden lehetséges módon megpróbáltak segíteni. Körbe telefonálták a fél falut, de semmi olyant nem sikerült megtudni, ami nyomra vezethetett volna. Erre felhívtuk a múzeumot, hogy újra ellenőrizzük a címet, hátha korábban tévedtünk. De nem! A mogyorófabotokat Bitter Ferenc küldte Szőgyénből ... Újra kezdtük a keresést. — Nem halt meg a háborúban? — kérdezték. — Nem — mondtam. — Tudomásom szerint két-három évvel ezelőtt küldte a botokat Komáromba. _ — Azért nézzük csak meg — mondják. Elővettek egy nagy könyvet, amelyben a háborúból haza nem tért katonákat 1949-ben halottá nyilvánították. Közöttük sem volt Bitter nevezetű. Viszont volt olyan, akit holttá nyilvánítottak, és még ma is él... A sok telefonálás végül feltette az i-re a pontot. Egy idős ember, vörös katona volt, ezt mondta a telefonba: — Bitter Ferenc fél évvel ezelőtt meghalt. — És még hozzá tette: — Nem szőgyéni, hanem kürti volt. ... Talán másfél éve tudok a botokról. Volt rá egy egész évem, hogy va-. lami közelebbit megtudjak róluk. Fél évet késtem. A töprengés azonban most már hiábavaló, nem segít. Az idő tényei könyörtelenek, de olyan tények, amelyeket tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk. Csak azért valami ott marad az emberben, egy szúró gondolat, hogy lekésett valamiről, ami pedig fontos lehetett, s már ezután soha nem tudhatja meg az igazságot. Mennyi érték veszett már így el történelmünk során. A mogyorófa botokra rovásírást véső Bitter Ferenc is magával vitte a titkát. Nézek ki az ablakon, a napfényben fürdő házakra, fákra, s egy pillanatra minden összemosódik előttem. Fél évet késtem. Fél évet. De hátha mégsem igaz, hogy Bittér Ferenc meghalt? Most már tisztázni kell végérvényesen mindent. — Mi volna, ha telefonálnánk Kürtre? — kérdem. — Azt még megpróbálhatjuk. Pár perc múlva felveszik a kagylót Kürtön. — Bitter Ferencről szeretnék érdeklődni — mondom. — Úgy értesültem, hogy fél évvel ezelőtt meghalt... — Bitter Ferenc? Dehogy halt meg. Semmi baja. — Ez biztos? — Biztos. A 615-ös szám alatt lakik. Ha beszélni akar vele megmondhatom a telefonszámát is. — Odamegyek — mondom. — Akarja, hogy átszóljak neki? — Megköszönném. IrHOiTHM HJmx 2.CNEREF RETTib TRÜk „Bitter Ferenc Kürt" — az írás visszafelé olvasandó Szőgyénből Kürtre autóval alig negyed óra az út, itt van a szomszédban. Köbölkút, Kisújfalu, s már látni is a kürti háztetőket. Csendes utcában áll Bitterék háza. Az L-alakú épület előtt mogyorófa, az udvarban szőlőlugas, odébb szelídgesztenye, körtefa, hátrébb alma- és szilvafák. Az ágyásokban kardvirágok. A „gangon" paradicsom érik az odatűző napsugarakban. Magas, szálfatermetű, őszbajszú férfi áll az udvar közepén, sapkáját legényesen oldalra csapta. Jókedvűen rám hunyorít, amikor köszönök. — Mi jót hozott? — kérdi. — A botok miatt jöttem. — A botok miatt? Én meg azt gondoltam, régen eltüzelték mindet. — A botok megvannak — mondom — de azt hittem, magát már nem találom meg. — No? — Az előbb Szőgyénben azt mondták, fél éve meghalt. — Itt is az a hír járta. Magam is hallottam, de nem hittem el.. . Bemegyünk a házba, s az első semleges percek után visszatérünk a botokhoz.
