A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-27 / 29. szám

Először apjával, az idősebbik Fekete Imrével beszélgetünk, aki — lakatosként — pontosan harmincegy esztendeig dolgozott a vasútnál.

— Aztán 1970-ben „leszázalékoltak“ ... A lábam nem bírta a munkát.

— S most mivel foglalkozik?

— Itthon vagyok a ház körül. Etetem az állatokat, főzök . . . Mert a feleségem meg a lányom is dolgozik. A párkányi papírgyárban. Mindig meleg étellel várom őket, mikor munkából jönnek.

— Szóval, hóziasszonykodik. És mi jót tud főzni?

— Mindent... Csak a sütés nem megy.

— A fiát ki beszélte rá, hogy vasutas legyen?

— Ö maga választott pályát magának. Én ugyan

nem szóltam neki. «

Régi családi fényképek kerülnek elő: a legtöbb közülük talán a fiatalabbik Fekete Imre lakodalmán készült. Jól megnézzük a képeket, hiszen a vonatvezetőt csak fénykép alapján tudhatjuk felismerni a lakodalmas tömegben, ahová majd mindjárt utána megyünk.

Kicsinden, a lakodalmas háznál mindjárt megérkezésünkkor meglepetés ért. A vőlegény, akit történetesen Márton Istvánnak hívnak, felajánlkozott, hogy — amíg Fekete Imre előkerül — esetleg ő is felvilágosíthat egy s más dologról.

— Vasutas? — kérdeztem, gondolván, hogy a kezdeti vállalkozó kedv mindját alábbhagy. De tévedtem. Magam lepődtem meg, mert Márton István igennel válaszolt. Bizonyára meg akar tréfálni — gondoltam.

— És hány éve? — folytattam a kérdezősködést, hogy „kiugrasszam a nyulat a bokorból“.

— Évekről még nincs szó, mert csak néhány hónapja dolgozom a vasútnál — hangzott a komoly válasz, s most már rá kellett jönnöm, hogy ennek bizony a fele se tréfa. A vőlegény, Márton István valóban vasutas: a párkányi vasútállomás műszaki irodájában dolgozik.

Ugye, erre senki sem számított? Egészen véletlenül egy „vasutaslakodalomba'' csöppentünk. De közben az ifjabbik Fekete Imre is előkerült. Egy mindenféle jóval zsúfolt lakodalmas asztalhoz ülünk le beszélgetni.

— Hogy hogyan lettem vasutas? A nagyapám harmincnyolc, az apám meg harmicegy évig dolgozott a vasútnál. Nem mondhatom, hogy rábeszéltek, mert nem beszéltek rá: magam választottam szakmát magamnak. Bratislavában vasúti tanonciskolát végeztem, s azóta — 1957-től, szávai pontosan tizenkilenc éve — a vasúton dolgozom. Jelenleg vonatvezető vagyok.

— Mi a munkája egy vonatvezetőnek?

— Én tehervonatokon járok, ez pedig azt jelenti, hogy felelek az egész szállítmányért. De nemcsak a szállítmányért vagyok felelős, hanem a vonat személyzetéért is. Minden tehervonaton három kalauz és egy mester van ... Mit mondjak még ezzel kapcsolatban? Még soha sem voltam büntetve . . . Felelős munka, de én szeretem ... Igaz, a fiatalok nemigen rajonganak érte.

•— Mit gondol, miért?

— Mert a vasútnál nincs szabad szombat, vasárnap, nincs húsvét, nincs karácsony. A vonatnak mindig menni kell.

— S mit szól mindehhez a vasutasfeleség? — fordulok Fekete Imrénéhez.

— Mit szólhatok? Már gyerekkoromban megszoktam, mert az apám is vasutas. Megszoktam, hogy gyakran vagyok egyedül a gyerekekkel. Szívesen olvas gatok, szeretem a verseket... A Hetet is mindic átolvasom.

— Ha lesz a gyereknek kedve hozzá, a fiamból is vasutast nevelek — mondja Fekete Imre. — Mondom, ha kedve lesz hozzá. Kényszeríteni nem fogom. Engem se beszélt rá senki. Nekem tetszett a vasút...

xxx

A párkányi vasútállomáson, ahol Fekete Imre is dolgozik, az alkalmazottak 88,9 százaléka kapcsolódott be a szocialista munkaversenybe. Az állomáson huszonnégy szocialista brigád dolgozik. Felelős munkájukban kiváló eredményeket érnek el, s ezt természetesen a felettes szervek is méltányolják. Az állomás tavaly már harmadízben kapta meg a Vasútigazgatóság Vörös Zászlaját. A vörös zászlón és egy elismerő oklevélen kívül összesen 400—900 korona pénzjutalmat is kaptak az alkalmazottak.

Megérdemelték.

VARGA ERZSÉBET Prandl Sándor felvételei