A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-13 / 28. szám

# # # Mindig vonzódtam a faliórákhoz. Szerettem tiktakkolásukat, ahogy méltóságteljesen mérik az időt és a csöndes éjben elütik az órákat, figyelmeztetve, ideje lesz lepihenni. Olyan erősen élt bennem ez a vonzalom, hogy egy szép napon vásároltam egy faliórát. Csinos óra volt, a hangja ércesen zengő, szívet remegtető, s én áhítattal akasztottam a falra. Esténként szertartásszámba ment a felhúzása, ezt nem engedtem át senkinek, a feleségemnek sem. Az örömem azonban hamarosan megcsappant, mert az óra egyszerre csak megbokrosodott és összevissza kezdett verni. Tizenkettőkor hármat ütött, háromkor meg hatot. Szerfölött bosszantott a dolog s elhatároztam, alkalomadtán elviszem az óráshoz. Mindennek ellenére pontosan járt, így hát továbbra is felhúztam, s zavaros ütéseit elengedtem a fülem mellett.

Az egyik vasárnap délután meglátogatott az én régi, kedves barátom, Jancsi. Borozgattunk, beszélgettünk, nagy jókedvünkben észre sem vettük az idő múlását. Mikor kifogytunk a közös emlékek felelevenítéséből, egy percre közénk szakadt a csend, $ az óra, mintha csak erre várt volna, komótosan verni kezdett. Nyolcat ütött az én kedvencem.

Barátom kimeredt szemmel figyelt és rápillantott a karórájára.

— Bolond egy órád van — jegyezte meg — ötkor üti a nyolcat.

— A múlt héten bokrosodott meg. Majd elviszem az óráshoz — mondottam.

— Sose viddl — ugrott fel a helyéről az én kedves barátom. — Megjavítom én neked ezt a gézengúz órát. Most, azonnali ’

— Á, nem értesz te ahhoz — próbáltam elterelni a figyelmét az óráról és egy nemrég látott filmről kezdtem áradozni.

De az ellenkezésem csak olaj volt a tűzre.

— Mit, hogy én nem értek az órához! En?l Várj csak, te hitetlen, várj csak)

Kidüllesztett mellel vonult az óra alá és leakasztotta a falról.

— Zsebkést kérek, meg valami csavarhúzót I

— Ne fáradjon, nem érdemes — igyekezett a feleségem is lebeszélni, de hasztalan.

— Pár perc az egész, s úgy fog verni, hogy nal — jelentette ki s egy árkuspapírt terítettünk az asztalra.

A barátom olyan hozzáértően és magabiztosan bontotta fel az óra hasát, hogy kezdtem megnyugodni. Úgy látszik, mestere az órajavításnak.

Gyönyörűség volt látni, ahogy nagy szakértelemmel kipiszkálja helyéről a kerekeket s rakosgatja le az árkusra nagyság szerint.

Egyszer felkiáltott.

— Itt a hibái

Közelebb hajoltam s én is beledugtam az orromat az óra hasába.

— A pöcök — jelentette ki — ez a kis pöcök makacskodik. — Látod, ennek pontosan bele kell akadnia a fogaskerékbe. De nem akad bele pontosan. Hát ez a baji

Jó félóráig pöckölte a pockot. Kierőszakolta a helyéről, aztán óvatosan visszaillesztette.

— Készl — szólt diadalmasan.

— Most már olyan pontosan fog verni, mint a toronyóra.

Fogta a kerekeket és kezdte viszszarakosgatni egyiket a másik után.

Nehezen ment s időnként a nyelvét rágta igyekezetében. Végre az utolsó kereket is a helyére illesztette, csak egy kis csavar maradt föl.

— Ezt hová? — kérdeztem.

— Kicsire nem adunk — felelte.

— Egyébként is fölösleges.

Csóválgattam a fejemet, de ő fölényesen mosolygott.

— Mit értesz te ehhezl

ügyesen ráillesztette a szerkezetre

a hátsó fedelet, beállította a pontos időt, majd megrázta az órát.

Szabályosan ketyegni kezdett.

Illő csodálattal néztünk rá, s ő büszkén hordozta körül a tekintetét

Tíz perc elteltével hat órát jeleztek a mutatók, s az óra pontosan kiverte a hatot.

Elismerően veregettem a vállát, s ő kissé öntelten kiáltott fel.

— Ugy-e, hogy megcsináltam?!

Némi bűntudattal és szégyenkezéssel bólogattunk, mert kétségbe mertük vonni a hozzáértését.

— Nekem most már el kell mennem — búcsúzkodott, de az ajtóból még visszafordult.

— Aztán rendesen bánjatok vele! — intett az óra felé és elköszönt.

Áhítattal hallgattuk az óra ketyegését, amely elütötte, a fél hetet és hirtelen megállt.

— No, nézd csak, ebbe megint belebújt az ördög — akasztottam le a falról és jól megráztam.

Csörgés támadt az óra belsejében, egy pici kerék kigurult a szerkeztéből.

Riadtan néztünk egymásra az asszonnyal.

— No, ezt jól „megcsinálta."!

Azóta néma a faliórám. Egyszer talán elviszem az óráshoz, hogy helyre rakja széthullott kerekeit.

D. Gy.

— Utoljára kérdem: Melyikük

Fehér János?

22