A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-13 / 28. szám

# # 0 Különös dolog, a fiatal köl­tők, legalább is néhányon neves em­berektől vett idézetekkel vezetik be ver­seskötetüket, vagy az egyes ciklusokat. Nem tudom, nem vagyok benne bi­zonyos, van-e ennek valami jelentősé­ge, mert költészetükben nem az idé­zett egyéniségekkel vállalt szellemi ro­konság jegyeit fedezem fel, inkább ol­vasottságuk meddő fitogtatását. Épp ezért vigasztal annyira Varga Erzsébet első kötete, aki Rousseau Val­lomásainak bevezető mondatait idézi, nem azért, mert világnézeti azonosság­ra akar utalni, de költői szándékát jel­zi: „Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az em­ber én leszek magam. Csupáncsak én. Érzem szívem és ismerem az embere­ket. Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hin­ni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki." Tehát önmagát akarja adni, minden­ki mástól különböző egyéniségét, hogy végül önmagát tagadva, ismét csak ön­magát adja Narcissus új dalában. Ez az alapvető ellentmondás, nevezzük bátran dialektikának, jellemzi Varga Erzsébet első kötetét, valóban női fi­nomsággal megfogalmazott költésze­tét, mely az individualizmustól a fasisz­taellenes és forradalmi megnyilvánulá­sokig fejlődő költői magatartást és lo­gikát árul el. Erre valóban csak egyé­niség képes. Ez az első és alapvető analógia saját fejlődése és Rousseau Vallomásaiban megnyilvánuló egyénisé­­között, de erősen hangsúlyozni kell, nem azonosság, csak hasonlóság. A második: eleven, minden megnyilvánu­lását finoman átszövő természetérzése, mely nem öncélú természetimádat, ha­nem a leggyengédebb érzések tolmá­csolását szolgálja. A harmadik analó­gia: édesanyja korai elvesztése és el­­árvulása, akárcsak Rousseau-nál, aki már születése pillanatában veszíti el édesanyját. Ám itt sem azonosságról van szó. Rousseau saját magának tesz szemrehányást, hogy születésével anyja halálát okozta, Varga Erzsébet pedig finom ellentmondással panaszolja meg­késett, de mindmáig nem múló gyá­szát: „Mannádat megvontad/ szájam­tól és vizet/ nem adtál nekem/ szom­júságomban . . . arcomon/ könnyel telt pohár/ sírodban elveszett Paradicsom./ Költészetében az eredendően embe­ri, (mondjuk női) érzések a maguk el­7>i 1 d vizek, [ liros 1 kavicso k VARGA ERZSÉBET VERSESKÖTETE lentmondásosságában hoznak létre márfoltot találunk, mégpedig a fák zöld kezdetben is művészetté érlelődő har­móniát, mely csak az „előszóban" és az „ébredésében bicsaklik ki:/ meg­születtem .../ tévedésből/ tenyérnyi,/ éle­tem/ kihullott/ anyám,/ harmatos/ ölé­ből/. Az ember nem tévedésből születik. A nemiség tény, tehát törvény: a sze­relem és fogamzás e törvényszerűség véletlenszerű megnyilvánulása és kö­vetkezménye. Mindez még a természet körébe tartozó jelenség, de ha az édesanya vállalja a terhességet és szü­lést, itt már pozitív emberi szándék és életet adó akarat nyilvánul meg, mely a társadalmi életbe vezető út, kitáruló kapu — még akkor is, ha később az édesanya a betegség és halál követ­keztében képtelen eleget tenni az anya­sággal járó kötelezettségeknek. A második elbicsaklás ez a három suta sor: . . . ölelni s ölni/ egyaránt/ tu­dok,/ épp a kötet címadó versében. Olyan gyengéd természetérzéssel, fino­man kifejezett emberi fájdalmakkal és a Narcissusi magatartás tagadásával eltelt költészettel összeegyeztethetetlen megnyilvánulásról van szó. Egyébként ennek a költészetnek na­gyon kevés köze van az impresszio­nizmushoz, mely köztudomás szerint a kommün bukása után jött létre. Nem azonosult az uralkodó hatalommal, de kiábrándult a forradalomból. A festé­szet a színekben oldja fel a tárgyak körvonalait, a költészet pedig a pilla­natnyi hangulatokban, s azok színezé­sében. A fülszöveg íróját talán a két cikluscím, s egy-egy vers címe tévesz­tette meg, mint a Színek, Zöld vizek. Piros kavicsok, vagy Impresion d’au­­tomne vers címe. Egyébként az egész ciklusban alig találunk költeményt, mely felületes han­gulatokat és színeket zsúfolna, legfel­jebb egy-egy természetes színfolt díszíti őket — például: a „hajnal" című vers­ben: „kipirult arcú terhes-asszony/ mez­telenül jön/ dalol/ a réten megáll/ va­júdni kezd/ könnyeket szül:/ harmatot. A „tavaszi széľ'-ben egyetlen egy szín­szoknyáját. A már említett „impresion d’automne" c. vers, az „estefelé", a „négy öregasszony”, virágének a XX. századból, a „dal”, a „pillanatkép" is mind a szerelem és halál, vagy a le­hetséges szerelmi csalódás meghatáro­zatlan megsejtése, nem impresszionista színkeverésre, de az érzelmek ellent­mondásokkal terhes, mégis finoman ár­nyalt dialektikájára épül, csak azért, hogy a meghatározatlanból a megha­tározott, konkrét szerelmi élmény meg­ragadásáig jusson el. A „Zöld vizek”, piros kavicsok” című ciklus verseiben: „ . . . borvörös szívem nagyranőtt;/ sze­relmek zöld vízesései,/ zuhognak piros kavicsain/ csókok égnek ajkam kapui előtt. . ." Az idézett sorokban tapasztalt szín­halmozás ugyan alátámaszthatná az impresszionista hajlamokra mutató gya­nút, de a „mikor jöttél" megelevene­dett, színtelen tárgyai a meleg emberi otthont juttatják eszünkbe, s a „három­szor szeretem" c. vers metaforái mór ellenkező értelmű művészi megoldások­ra mutatnak, s a ciklus utolsó négy so­ra : „kedvesem szívén ha nyugszom/ fö­löttem anyám mond mesét,/ testvérem kacagva elszalad,/ apám vidáman fü­­työrész,/ a konkrét és boldog szerelem képeit vetítik elénk, a családot — a nagy emberi közösség alapsejtjét. Az édesanya emlékének ajánlott cik­lus a legkiérleltebb, legértékesebb ré­sze a kötetnek, még akkor is, ha meg­késve — és szerencsére megkésve szü­letett. A „panasz" című vers sorait már idéztem. Lényegében a halál és kö­vetkezménye, a korai elárvulós elleni lázadás és számonkérés csendül meg bennük, s a „rekviem"-ben pedig az előbbinek ellentmondása, mégis egylé­­nyegű fájdalma fogalmazódik meg: „ ... halott kezedet vágyom/ simogat­ni/ érzem adós maradtam/ a simoga­­tással./ A „hiába várnak" című vers a „mi­kor jöttél" színeket nélkülöző tárgysze­rűségével döbbenti meg az embert, legalább is az első két verszakban, hogy a harmadikban az előző két vers­szaknak ellentmondóan, de mégis fáj­dalmasan oldódjék fel a gyász. A „csak nefelejcsekből" néhány sorában ugyanaz a realitás mégis a végtelen­ségbe táguló fájdalomérzet tükröződik Míg szerelmi verseiben egyetlen egy­szer Adonis alakjával fejezi ki remény­telenségét és reményeit, az anyját si­rató ciklusban a Kalevala hőseivel, Vej­­nemöjen, Kave tündér és llmatar alak­jával érzékelteti fájdalmát. A „fehérre feketére" verssorozat a halál és sze­relem, a gyász és öröm kifejezésének ellentmondásos kompozíciója, bizonyí­téka annak, hogy egy fiatal költő már a kezdet kezdetén is művészi értékeket érlelhet ki. A „hajnalfénynél" című ciklus versei eszmeileg a legérettebbek, s ez szük­ségszerű következménye és folytatása legszemélyesebb, legintimebb, de ugyanakkor általános emberi érzések kifejezésének. Az „amíg eljött a hajnal" című vers mondanivalója kételkedés nélkül elfo­gadható, de a háborúnak túlzottan né­pi, meseszerű megfogalmazása eléggé naiv. Talán azért, mert nem volt és nem is lehetett élménye. A fasizmus mesebeli szörny, s a fasisztaellenes erők: a legkisebb királyfi, s egy vörös­­palástos királyfi világraszóló győzelmet aratnak. Népies, ugyanakkor modern hangvétele mindeddig elfogadható volt, itt erőtlenné válik. Narcissus új dala már erőteljesebb és bonyolultabb is, ugyanakkor rendkívül őszinte vallomás: „ .. . magamat a milliókban/ arcomat az ő arcukban/ izmaimat izmaikban/ szeretem.,/ Meztelenül című versében épp a sú­lyosabb mondanivalókra képtelen naiv hangvételével vet számot, egyben a Rousseau idézetben jelölt individualiz­musával is, anélkül, hogy lemondana egyéniségéről: ...elvesztettem palás­tom/ toliam égen madárnyom/ pikke­lyem halak ezüstje/ bőrömön ezer év üszke./ Egész eddigi gondolatmenetemből, mely a szerzőnek kötetében tükröződő gondolatmenetére és fejlődésére épült az impresszionizmussal ellenkező meg­állapítást kell levonnunk: nemhogy ki­ábrándult a forradalomból, hanem el­jutott annak eszmeiségéig. BÁBI TIBOR TÓTH LÁSZLÓ: Naplótöredékek, avagy Fejezetek az Elnémulás Könyvéből 1) ESTI DAL Sok úton egyszerre halad ő. Hófúvásban és nyár-éji csillagzatok alatt, minden időben. Wroclawban Wiesz­­law-val vodkázik, Prágában Dúdorral sörözik, Pécsett Stenczerrel cseresznyézik, Nagykaposon Kulcsárral bo­­rozik. Valahol mindig meghal ő. Fáradtan csuklik egy út menti kőre vagy fa-árnyékba zuhan ájulton. És hull és zuhog rá a fény. Rézsűt vagy merőlegesen: mindig más megvilágításba kerül ő. Mindig valaki más ébred, s más tér nyugovóra benne. Papírcsákóját elfújja a szél, papírholdját elűzi a szél. Maga felé fordítja idegen arcát. Rengeteg-vizen ringó bárka ő, s renge­teg-bárkák hajósa is ó. Most este van és bort iszik és nem énekel. Csak néz. Csak utazik. 2) DANTE HÁROM SORÁBÓL Az emberélet útjának felén, illetve két-három egy­séggel rajta innen vagy túl, immáron derékig alá­­merülve, könnyű ágai még szállnának, emelkednének a magos levegőégbe föl, de nehezülő törzse és szét­ágazó gyökerei egyre erősebben belekötik a földbe, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, ajka s szíve kő­vé megkeményedik, nehéz kór emészti legbelül, mi kitörne, s most keresi a formát, melyben életét ki­teljesítse; asszonya a szomszéd szobában pille-álom­ba menekült; reménység holdudvara, egy kulcslyukon át nézi most hajdani-dani-dani önmagát, mivel az igaz ú­­tat nem lelém, szemüregi nyulak és fülkagylóhéjba zárt gyöngyszemek cikáznak-villognak a sűrűségben, madárka sír-rí, átkozódik, fegyverkezik. 3) MINDENNAPOS TEREMTÉS Megint éjszaka. Sötétből fénybe: egy lepke készül át­törni az ablaküvegen. A Malom-udvaron egy kutya csahol veszettül, s valahonnan a Nemesszegből ráfelel a másik. Furcsa jelekkel teleírt papírlapok, fogalmakon túli fo­galmakkal ékeskedő vázlatok, üres borosüvegek: új vi­lág, új rend ólakul idebenn. A szoba megtelik zajjal, mozgással: csi-csi-csi-csi-csö-csö-csö-csö ... (Ha jő a hajnal, őt a teremtésből kiemeli. És elindul keserű szájízzel, törékeny testét végigvonszolva az ébredő város utcáin: akiért szólt, arról dalolni nem volt érkezése----------) on

Next

/
Thumbnails
Contents