A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-30 / 26. szám
Költészetünk arcképcsarnoka örökség az ónos égen megfagytak a lépések s a lövészárkok örökségeként rám maradt sok üres töltényhüvely és koszos kenyérzsák csak évfordulókat jelez a történelem s átkozott homlokom magányán eurápa szertefröccsen akár márványlapon a köpés A Költészet eredetéről Valahol a fájdalom árnyékában közel ahhoz a pillanathoz amit már alig lehet elviselni Valahol a tapintható kristályok s a végtelent összekötő sugarak ivén az Idő a Tér s az Értelem háromszögéből kipattant a SZÓ éjszaka otthoni táj kifent éjszaka távolt hallgató perce kék út a hold a fák fölé szegezve nyugodt lapály ölén béka ül moccanatlan jegenyékkel a táj belém merül hallgatással surran a tó szél árnyékán rebben a valótlan s a való lovak emléke nyerít behorpadt sírok felett éjszaka otthoni táj virágoznak a friss sebek őszi etűdök 1 a fenyőrigók pedig megérkeztek hosszú lesz az ősz 2 eső diófák szól a fáradt nádas csendben moccan a szél 3 vadkacsaeső a szürkület tengerében s egy csillag sirályszárnyakon 4 zizeg a köd feketédnek a topolyák s a varjak 5 emelkedik a viz a parthoz szemem mögé esti homály hull béke veled sirályok folyója béke veletek fenyőrigók GÁL SÁNDOR . . - (1937) Az ötvennyolcas antológia nemzedékét követő lírikusok nem tudtak az előttük járókhoz, vagy az utánuk jövő „Egyszemű éjszakások“-hoz hasonlóan összetartó csoporttá szerveződni. Nekik külön-külön kellett kiharcolniuk helyüket a nap alatt. Adott helyzetére ki-ki saját vérmérséklete szerint reagált. Gál Sándor versek, novellák, gyerekversek, riportok, mesejátékok, műfordítások sorozatával. Tíz esztendő alatt tíz kötet! Példátlan teljesítmény ez a csehszlovákiai magyar irodalomban. Már ami a mennyiséget illeti. S hogyan reagált a kritikus a Gál-versek minőségére? „Egészében Gál Sándor, költészete jelentős ígéret... Költői kísérletezése nem szertelen, képalkotó fantáziája határozottan erős és céltudatos" — írta már az „Arcnélküli szobrok" című kötetéről 1964-ben Csanda Sándor. „Ez az ember a rideg idő-tér világot azzal haladja meg, hogy a teret a múlt-jelen-jövő ritmusképletében érzékeli. Az objektív tér így „személytelenül" is antropomorfizálódik: esztétikai értéket nyer. Ez a „személytelen" esztétikum az értéke és a novum a Gál-versekben" írja róla később Tózsér Árpád (A lírai vallomás hogyanja, 1969). S végül, a legfiatalabbak nevében idézzünk Varga Imre 1973-as bírálatából: „A végtelen áramlást csupán a verscímek szakítják meg. S ebben a költőből kirezgő, kisugárzó áradásban, a költői pszichében végbemenő parttalan áradásban a szavak átloccsannak a tapasztalati világ burkán túlra, s Gál egyre többszöra hajol ki a fogalmakkal mondhatatlan világba." BIBLIOGRÁFIA: Arcnélküli szobrok — versek (1964) Napéjegyenlőség — versek (1966) Nem voltam szent — elbeszélések (1967) Szabad vonulás — versek (1969) Múmia a fűben — elbeszélések (1970) A szürke ló — mesejáték (1970) Kőlapok — versek (1973) Elsőosztályú magány — elbeszélések (1974) Csikótánc — gyerekversek (1975) Tisztább havakra — versek (1976) NOVEMBERI JÁTÉK - Emlékül anyámnak Anyám se tehet róla, hogy megszülettem, meg apám se. Lényegében a szerelem gyermeke vagyok. November hidege ajkon csókolt, így ismertem meg a világot, de nem haragszom érte. Születnek a gyerekek s nem tehetnek róla. Egy ölelésről senki se tehet. A bomlott ég alatt a lány sírva leborult. Ebből lettem — egy ölelés szép ráadása. November hozott a világra. Kimért utamra mezítláb leptem némán, komolyan, ahogy illik kezdeni az életet. Most szobrot állítanék anyámnak, de nem vagyok kőfaragó, igy hát csupasz ceruzasorokban örökítem meg virágtestét, mert a betűk is virágok, s a virágok vigyáznak egymásra. Köszönöm, anyám, a tejet, mely belőled buggyant, hogy nőjek, köszönöm a sorsom, köszönöm a fájdalmakat, azok is szépek, meg az örömöt, anyám! Az örömöt ezerszer köszönöm néked. Virágtested most gránitba vésném, de nem vagyok szobrász, s vésőm a húsodba vágna, én pedig azt akarom: ne fájjon néked az öröklét! Mert megmaradsz te, de nem gránitban, ércben, bazaltban, de általam a szavak zsongásában, a bő áru versek során. Nem is tudom, miért szeretlek ilyen kegyetlenül! Látod, huszonöt éve élek, de a boldogságot mindig csak kergetem. Ne bántson ez téged, nem azért mondom, hogy fájjon, csak most mindent el kell beszélnem, hogy a süket falak is zengve kiáltsák a te neved, anyám! Halálosan szép az élet, anya, te, lehet, hogy nem is tudod. Én mindennap kétszer meg tudnék halni a világért, csakhogy a világ még nem tudja ezt, de majd zengőn felmegyek egyszer a fényességek hegyére, s meglátnak engem. Ö, mennyire hasonlítunk egymásra! , Éppúgy, mint a napsugarak. S hogy szereted a munkátl A kezed sose lesz puha és finom Én mégis leborulva áldom a kezed. Csak a szombati vacsorámat főzöd immár tiz éve, mióta kinőttem a házból, az utcából, ahol a porban cipót sütöttem. ' ■ Szombaton vársz s én — kegyetlen — néha szombaton sem megyek hozzád. , De látod, anya, olyan hatalmas ez a föld, ez az ország (s mindenhol élnek), hogy a munka elveszi az időm, s az emberek közt járva néha megfeledkezem rólatok. Ilyenkor én, a felnőtt csavargó, akácok lombja alól tűnődve bámulom a fenséges magasságot, és ezerszer megkérdem a füvek árnyékát: mit kezdjek vércseppes, forró életemmel?! De a füvek némán alusznak. Mit tegyek? Harminchétben, mikor születtem, november csókolt szájon, mikor nyolcéves voltam, a háború üszkös szén szája vicsorgott rám, szép, néma hullák közt tanultam éhezni, s a tetőn nem volt cserép. Igy éltem, te tudod, anya, együtt aludtunk a dohos pincelyukban, de a pincemélyről végre is zengő napfényre léptünk, pocsolyák alvó tükre mosolygott sápadt életünkre, és az isten, ez a hóbortos teremtő, szétlőtt tankokkal játszott. Én mondom, anya, nagyon erős ez a föld, elbír annyi vért, annyi szennyel, annyi vad, értelmetlen szenvedést, szép szerelmet, amit az életem negyed százada hordoz. S mi vagyok én? Egy ölelés szép ráadása, semmi több, azt te tudod legjobban, anyám, Huszonöt éve élek, s már tiz éve csak szombatonként főzöd a vacsorámat.
