A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-07-05 / 20. szám

Költészetünk arcképcsarnoka

Villamos vágtat, mintha vad futna, megadón fekszik alá az utca.

Szerelmét adja lány a legénynek : adom magam vad tülekedésnek. Állandósul a robaj a vérben: férfrkort kongat huszonkét évem. Huszonkét éve adom a hőst itt, játszok a sorssal szembeköpösdit.

Élek, csavargók, vagyok, mert lettem, mint dér az ágon: megkérdezetten. Indultam, mint más: virágembernek.

Tövis lettem, mert fagyok neveltek. Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új se régi úrnak.

Csak a nád hajlik, törik a férfi:

A papír partján

Állok a papír partján Nem akar vers folyni benne „Pléhágon madár . . ."

Rossz

A pléh az ág s a madár nem állnak össze betonerdővé „Anyám lombjait betöltő egyetlen madár . .

A sírás fehér fogakkal visszafordul a számba Egyedül maradok minden oldalról Rembrandt képéről zsidók vonulnak üres folyomba Bordáik közt a lenyelt ékszerek sugárzónak mint Jézus szíve Mögöttük hosszú száron leng kerek arcom Ha felszedném gyökereimet az iszapban lábnyom maradna

cím helyett egy poul klee kép alá

közepe felé mélyül

homorú érem

rajta óriás hal

a egy rándulás észrevétlen

úszni kezd a folyó a halban

mossa a viz a bordákat fákat

hajlik jobbra-balra a dallam

gallyain sárga rímek

bíbic alkatú madarak állnak

mély ragyogás kék rőt piros barna

a tüdő szív máj fojtott önfénye

a létezést bekerítve a burkon

fejjel lefelé sétál egy réce

a hal nem látható csak a zártsága

azzal adott hogy nem mozdul éppen

s azzal hogy bármikor megmozdulhat

e táj bent van egy élő mélyében

Férfikor

nem tört derékkal

felkiabáljam.

Ki velünk táncol,

próbáljak élni.

Legyen fülem, ha

ki velünk járja:

így lehetek csak

bánattá ümget,

Anyánk képén a

erős a bajra.

úrra font kantárt

világ a ráma.

Cigarettára:

csak úron tűrjek.

Mindenki mindér!

gyújtok a dalra.

Fagyfegyelembe

Pötty, különfények

Földi bajt oldó

vérmeleg kedvet,

szűnjenek 1 — Táncba,

tűzpiros dalra,

csendszájba bátor

körtáncba népek!

pávatorokkal

szót követeljek.

Tüdő táguljon.

szólok a napba.

Bátor elméknek

csizmaszár rogyjon.

Csillagot rúgjon

bátor a lába:

törjön aranygyep.

huszonkét évem :

akarom, álljunk

zendüljön torkom.

morzsavilággal

vad karikába.

be sose érjem.

Vad karikába,

Férfikor, Így jöjj,

A mindenséget

megváltó táncra,

így gyújtsak dalra,

magamba szedjem,

mindenki járja,

pávatorokkal

de sóra, szénre

férfimód járja.

így szóljak napba.

essen szét bennem.

S egy akaratra

Szakadjak meg bár,

Mego/dó szemmel

taszítva lábunk,

torkomba bukjon

világom járjam.

a forgatagban

szó helyett sós vér:

Ha bimbót látok,

összekiáltsunk:

ne hagyjam jussom, -virággá lássam,

Világot rontó

Jussom a szóra,

hogyha gazt látok,

nyers erők kelnek,

. igazra, szépre.

tüzlánggá nézzem:

nem elég félni

gyehennaoltó

járjon az ember

már egyért egynek.

hús emberségre.

szegfűfehérben.

Túl az ideg s bőr

Szóljak halálig

De torkig álljak

szabta határon:

harcverest, bátrat,

bár a virágban:

aki most fáj, az

férfikor, Így jöjj.

kis füvek mérgét

őssejtig fájjon.

vigyázlak, várlak!

FOTO: SUSIl

TÖZSÉR ÁRPÁD

(1935)

A „hormadvirágzás“ második nemzedéke az 1958-ban megjelent „Fiatal szlovákiai magyar költők“ című antológiában sorakozik fel először. „Száj. mely nehezebben nyílik, de a szó. mely itt kibuggyan, gyökösebb, sűrítettebb, expresszionáltabb, mélyebbről jön és nehezebben oldódik“ — írja róla Fábry Zoltán a „Rés poética“-ban.

A „Kettős űrben” című, 1967-ben megjelent Tózsér-kötetről írott méltatását e szavakkal kezdi a pályatárs Duba Gyula:

„Tőzsér Árpád egyéniségének egyetlen gyógyíthatatlan és emésztő szenvedély a jellemzője: mindennek tudni akarja a lényegét és az okát. S ez a dühös kíváncsiság teszi keménnyé, érdessé és tárgyilagossá a hangját. Verseit olvasva az az érzésem, hogy a költő egyetlen pontba, és egyetlen másodpercbe sűrítve szeretné megérezni s így megérteni a világot, a létet és az életet."

.... ha ezt az -egyetlen pontot- és -egyetlen másodpercet- alaposabban szemügyre vesszük, — folytatja tovább a gondolatot Zalabai Zsigmond egy újabb Tózsér-versről szólva — látni fogjuk, hogy bennük egyidejűleg létezik az idő hármas (múlt-, jelen- és jövő-) vetülete s az ehhez kapcsolódó érzések és gondolatok sokasága. Azaz: ha a Tőzsér-vers pont, akkor egyben csomópont is, amelyben különböző, egymástól időben és térben elütő gondolatok szálai futnak össze.“

Tőzsér költészetének helyzetére és jelentőségére jellemző, hogy mindhárom nemzedék hitet tesz értékei mellett. 1972-ben „Érintések“ című kötete óta nem jelent meg újabb.

BIBLIOGRAFIA:

Mogorva csillag — versek (1963)

Kettős űrben — versek (1967)

Az irodalom valósága — tanulmányok, kritikák, jegyzetek (1970)

Érintések — versek (1972)

19