A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-16 / 25. szám
HIVHTÁSÉRZEI Szinte divat manapság a boltokat, az ellátást szidni. A boltosok, elárusítók mogorvák — állítják sokan —, kevés olyan van aki gondoskodik — különösen élelmiszerboltjainkban — a kifogástalan áruellátásról. A vevőkkel való bánásmóddal is vannak viszályságok. Persze nem lehet, nem is szabad általánosítani. Állítom: vannak még derék, becsületes, „régi vágású“ kereskedők, s ezek — szerintem — nem a szabályt erősítő kivételt jelentik. Losonci vagyok s mellesleg dohányos. Általában — ha kapok — Spartát szívok. Persze ezt nem mindig kapni. A minap is kifogyott készletem. Egyik barátom segített ki. Természetesen kíváncsi voltam, hol szerzi be ő maga ezt a fajta közkedvelt cigarettát. Elárulta, hogy nem itt a közelben, hanem néhány kilométerre a Tugárnegyed Engels téri vegyesboltjában. Csak természetes, hogy nem hagyott nyugodni a dolog... őszintén szólva nem nagyon hittem, hogy ott bármikor kaphatok Spartát, „kemény“, karton dobozos csomagolásban is. Másnap reggel első utam a szóbanforgó boltba vezetett... A bolt, nem mondom, az első pillanatban csalódást okozott. Kopottas, szűk, zsúfolt helység — semmiben sem különbözik a Jednota más, szövetkezeti árudáitól. Eleinte csak félreállva figyelem a vásárlókat, no meg a pult mögött a csillogó szemű, állandóan mosolygó középkorú boltvezetőt. Botkáné egyedül vezeti a boltot, egymaga szolgálja ki a vásárlók szépszámú tömegét. Időnként a férje segít neki, bár ő nincs a Jednotánál „állományban“. De ezt már Botka Klárától tudom meg, amikor néhány pillanatra csökken a forgalom, van egy szusszanásnyi ideje, hogy válaszoljon kérdéseimre. — Hány éve dolgozik a szakmában? — Aránylag kezdő' vagyok még — mosolyog — negyedik éve. Először a Füleki úton lévő kis büfét vezettem, szintén egyedül. Két hónapja kerültem át ide, ebbe a vegyesboltba. Örülök, ha elégedettek a vásárlók, ha ki tudom elégíteni az igényeiket, ha mindent megkapnak nálam, amit csak keresnek, bár ma nem kell attól félni, hogy a vevő átmegy a „konkurenciához“, mint valamikor ... De ezért még ma sem mindegy — nekem legalábbis nem —, hogy megfelelően ki tudom-e szolgálni a „kuncsaftot“, megmarad-e nálam állandó vevőnek. Egyenlőre jól mennek a dolgok, már az első hónában százötven százalékra teljesítettem forgalmi tervemet. — Mi a titka annak, hogy itt mindig megtalálja a vásárló azt, amit egy vegyeskereskedésben csak kaphat? — faggatom. — Nincs ennek különösebb titka. Ha valaki szeretettel, hivatásként végzi ezt a munkát, nem volna szabad, hogy fennakadás legyen, hogy „nincsen, kérem“-mel kelljen elutasítani a vevőt. Ha úgy adódik — elég gyakran adódik úgy —, a saját kocsimmal megyek áruért a raktárba. Hogy ezt senki sem fizeti meg!? Dehogyis nem! A vevők elégedettsége, egy-egy köszönöm mindenért kárpótol. — Szakmabeliek szerint hóbortos, megszállott vénasszony vagyok..., sőt még a vásárlók közül is sokan nem értik, hogy miért csinálom. Bizony tapasztalataim szerint nem sok üzletvezető van, aki ennyire a szívén viselné a vásárlók érdekeit, ennyire igyekeznének mindent „elővarázsolni“ nekik. Közben újabb vevők érkeznek. Abba kell hagyni a beszélgetést. — Ez van — mondja még kamaszos mosollyal és máris fordul a következő vevőhöz. — hzy — A szerző felvétele zt, hogy ki hol és mivel tölti nyári szabadságát, mindenkinek a saját ízlése, érdeklődése és nem utolsósorban a pénztárcája szabja meg. Hosszú gépkocsisorok indulnak évről évre délre, a Fekete-tenger meg az Adria fürdőhelyei felé, vagy csak „ide" a Balatonra, de azért vannak olyanok is, akik itthon töltik a szabadságukat, „felfedező" útra indulnak, hogy ismerkedjenek az ország tájaival, szépségeivel, műemlékeivel, de meg az emberekkel is, akik ezeken a vidékeken laknak. Új ismeretségek, barátságok születnek így, melyek gyakran tartósabbak, mint a régiek. Ilyen felfedező útra hívom meg most az olvasót, éspedig a cseh határvidékre, a Sumavába. Hosszú az út, több száz kilométer. A Morva folyó hídjáról még visszatekintek Szlovákia jól ismert tájára, s máris a morva oldalon befut a kocsi az első faluba, Lanihotba. Aztán Breclav következik, az első nagyobb város, itt le kell térni a brnói főútvonalról. Aztán csakhamar feltűnik Lednice, a Liechtenstein hercegek volt birtokának, a romantikus, szinte mesebeli várkastélynak sziluettje. Következik Mikulov az osztrák határon. A ma főként szőlőműveléséről, boráról ismert csinos kis város közepén egy sziklán áll a volt Dietrichstein-féle kastély nagy könyvtárral és természetrajzi gyűjteménnyel. Itt kötötte meg Bethlen Gábor 1621-ben, első felkelése után II. Ferdinánddal a nikolsburgi békét. De nincs sok idő töprengeni a történelem alakulásán, a kocsi kerekei könyörtelenül falják a kilométereket a Mikulovtól a Dyje határfolyó kiszélesülő, asztallap simaságú völgyében, s máris feltűnik az uborkájáról, konzerviparáról híres Znojmo. Ezután már a Cseh—morva-dombvidék déli nyúlványai következnek s utánuk Dél-Csehország dimbes-dombos tájai, a kedves kis erdőkkel, ligetekkel, telis-tele szórva halastavakkal. A hazai és külföldi turisták nemrég fedezték fel e vidék szépségeit, ennek megfelelően „telt ház" is van mindenütt, Treboňban, a tóvidék központjában hiába próbálok szobát szerezni, pedig végigjárok néhány szállót. Menni kell hát tovább, abban a reményben, hogy talán České Budéjovicében... De Dél-Csehország ipari és kulturális központjában sem jobb a helyzet, ami a szállodai kapacitást illeti. A főtéren turisták népes csoportjai ismerkednek a 13. sózadban épült ősi cseh város magvának történelmi nevezetességeivel. A várostól délnyugatra, amerre utam tovább halad, szintén sok a mesterséges tó, halgazdaság. Aztán már a Cseh-erdő déli vonulatának, a Sumavának első előhegyei következnek. Az út egyre kanyargósabb, hol szelíden, hol meredekebben emelkedő, de kitűnő állapotban van. A Cseh-erdő Csehország, Ausztria és Bajorország határán húzódik s a vízválasztó a Duna és a Moldva között. A közelben eredő Moldva partján Český Krumlov egyike Dél- Csehország legszebb, legérdekesebb városainak. Egy meredek sziklán áll — ki ne ismerné levelezőlapokról, tévéfilmekről, reprodukciókról — a Schwarzenberg hercegek egykori várkastélya (korábban — kihalásukig — a Rosenbergek családi fészke. A szép számú turista a várkastély udvarán a sok benyomástól fáradtan s a hőségtől tikadtan keres egy kis árnyékos helyet, ahol leülhet s kipihenheti magát kissé. Nekem azonban nem sok időm van a nézelődésre, menni kell tovább. Az út, mely egyre jobban kanyarog, negyven kilométer hosszan a hatalmas kiterjedésű lipnói víztároló, mesterséges tó mellett visz el. Egyre elbűvölőbb a vidék, a csodálatos erdők, a virágba borult rétek. Prachatice a következő városka, ahol a turistának okvetlenül meg kell állnia. Még megvannak a régi erődítmény maradványai. Régi gótikus temploma a 15. századból való. A négyszögű, középkorias jellegű főterén megkapja az embert a városháza komor szépségével, de talán méginkább több olyan régi-régi ház, amelyet freskók vagy szgrafitták díszítenek. A Cseh-erdő éghajlata csapadékdús, egyébként zord. Télen nagy a hideg, rengeteg a hó. Helyenként még igazi őserdőket is találni. Nem ritkák a 150 éves fenyők, tölgyek és bükkök. Az irtásokon sok a földi szeder, az erdei málna és szomóca. A fő termények a kender, len, rozs, burgonya és néhol a gyümölcs. A mezőgazdasági termelést állami gazdaságok folytatják, de ezek is munkaerőhiánnyal küzdenek, akárcsak az állami erdőgozdaság üzemei. Még mindig kevés a munkagép, gépi felszerelés. Remélni kell azonban, hogy rövidesen ezen a téren is megváltozik a helyzet. De lássunk néhányat azok közül, akik más' országrészekből, elsősorban Dél- Szlovákiából jöttek, hogy itt próbáljanak szerencsét. Alkalmam volt többekkel megismerkedni. Prachaticétől nyugatra van egy kis település — a mi fogalmaink szerint akár pusztának is nevezhetnénk — Répeším. Mindössze hat család lakik itt, köztük özvegy Weigertné, szül. Faragó Vilma. Vágsellyéről származik. Három felnőtt gyermek anyja. A két fiú tényleges katonaidejét tölti, a lány Prachaticében tanulja a nőiszabó-mesterséget. Weigertné öt évvel ezelőtt még otthon dolgozott az állami gazdaságban, meg a kis háztájin is, de sehogyan sem tudott egymaga annyit keresni, hogy elég lett volna a három nagy gyerek felnevelésére. Ismerősökkel találkozott, azok ajánlották, hogy próbálkozzék meg a határvidéken, azt is megmondták, hol lenne jó megtelepedni. Azóta itt van, megtalálta az otthonát. Kedves, barátságos, vendégszerető asszony. Látszik, hogy megelégedett. Búcsút veszek tőle, s a Prachatice patak völgyében indulok visszafelé, északnak. Szép erdőkön át visz az út dombnak föl, dombnak le. Egy anya lányával tart hazafelé a szomszéd településről. Megállók, felveszem őket, de már csak néhány lépés a falujukig, Chrobolyig. Megérkezünk a házuk elé. Barátságosan beinvitálnak. „Tessék, jöjjön beljebb, nézze meg, hogyan élünk." Szintén özvegyasszony, három gyermek anyja; mindhárom Prachaticébe jár iskolába. Szlovákné Deák Matild Ipolyságon született. Fodrásznak tanult, pincérnőként is dolgozott. Amikor aztán me'ghalt a férje, nem volt képes annyit keresni, hogy gondoskodni tudjon a három gyerek rendes neveléséről. Itt most szép háromszobás lakása van. Jól keres, mint fejőnő dolgozik az állami gazdaság tehénfarmján. Sok hazai ismerőse van, jól is érzi magát köztük, de azért elvágyik haza ... ^ Jönnek a szomszédok: Kedra András meg a felesége, Ilona. A férfi negyvenhat éves, a Komárom melletti Izsóról való, most az itteni állami gazdaságban dolgozik, gépjavító. Felesége békéscsabai születésű, ö is dolgozik, pedellus az óvodában. Mindketten párttagok, különböző közéleti funkciókat töltenek be itt Chrobolyban és a járásban. Két gyerekük van, a fiú 16, a leányka 14 éves, még mindketten tanulnak. Szép, modern háromszobás lakásuk van. Szeretnek utazni, olykor-olykor ellátogatnak haza, de külföldön is jártak már nemegyszer. Szlovákné szívesen elkalauzol a két kilométernyire levő szomszédos telepre, Záhoríba is. Kellemesen meleg késődélután van. A gyerekek kint játszanak a réten, a kertben, a felnőttek, szomszédok kint ülnek a házak előtt a kispadon — békés, idillikus kép. 4 t
