A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-08-09 / 24. szám

Lila pereszke (Lepista nuda — Pôvabnica fialová). Jóízű, ehető gomba. Erdők (fenyvesek és kevert erdők) talaján, bokros helyeken, a vastag avarban — olykor nagy tömegekben — terem szeptembertől decemberig. Az ősz jellegzetes hírnökének tartják. A gomba élénklila vagy kékeslila színű. A húsa is lila. Jól szárítható, levesekbe, mártásokba tehetiöl'

KIRÁNDULÓKNAK

Barnulóhúsú galambgomba (Russula xerampelina — Plávka vínovočervenó). Ízletes, ehető gomba, de könnyen összetéveszthető más piros színű galambgombákkal, amelynek nem ehetők. Ügy szokták őket leginkább megkülönböztetni, hogy szedés közben megnyalják a kétfelé tört gombát, s ha nincs csípős íze, akkor fogyasztható. A b. g. húsa a törés után megbámul, szaga — nyersen — kellemetlen (heringre emlékeztető), de főzés után eltűnik. Júliustól novemberig terem mindenféle erdei talajon (a kalap színe megváltozhat aszerint, milyen fa alatt nő a gomba — még barnás vagy zöldes színű is lehet). Levesekbe tehetjük.

A kizsákmányoló rendszer utolsó és legembertelenebb szakaszában szinte minden és mindenki magán viseli a szellemi és erkölcsi hanyatlás jegyeit. Még azok is, akiknek a törvényesség őrzése lenne a feladatuk. Hagyják magukat lefizetni, köztük is burjánzik a szélhámosság, a gengszterség és az erkölcstelenség. A legnagyobb és legfejlettebb kapitalista államokban a rendőrök — „második műszakban“ — az alvilág jól fizetett alkalmazottai.

ANGOLOS TÁVOZÁS

Az erkölcsi hanyatlás jelei jól mefigyelhetők a sokáig szinte legendáshírű angol rendőrségen, a Scotland Yard-on is, melyet pedig mindig az igazság, a törvényesség, a lefizethetetlenség rendíthetetlen oszlopának és örökös példaképének tartottak. A kapitalista világ sok híres rendőréről kiderült már, hogy innét-onnét sápot húzott.

Ezért aztán 1969-ben, az akkori angol belügyminiszter, James Callaghan elhatározta, megtudja, mennyire harapódzott el ez a kóros jelenség a Scotlang Yard soraiban. A nyomozás vezetésével a rendkívül éleseszű és rátermett Frank Williamsont, az angol bűnügyi rendőrség ötvenkét éves főfelügyelőjét bízta meg.

Williamson nagy ügybuzgalommal látott munkához. S ki más, mint ő lepődött meg legjobban, amikor a nyomozás során hamarosan zsákutcába jutott. Mindenütt ellenségesen hallgató, segíteni és beszélni nem akaró — vagy nem merő — emberekre bukkant. Azt is észre kellett vennie, hogy a közvetlen vagy közvetett felettesei rossz szemmel kezdenek rá nézni.

' Ennek ellenére is sikerült bebizonyítania, hogy néhány híres és magasrangú kriminalista kapcsolatban áll a londoni alvilággal, főként a kábítószerek viszonteladóival. Egyeseket sikerült ugyan a rácsok mögé juttatnia, legtöbbjüknek azonban „igen befolyásos emberek“ álltak a háta mögött, s ezeknek a „kis, piszkos ügyeit“ nem lett volna ajánlatos megpiszkálni.

Williamson, aki rendkívül jószimatú rendőr volt, mag is érezte, hogy nem hozhat mindent nyilvánosságra, mert akkor ebben a nagy játszmában biztosan ő húzná a rövidebbet. Viszont nagyon jól tudta azt is, hogy az általa kiderített ügyek“ elhallgatása maga is bűntény.

A kollégái is eléggé kíméletlenül szemére vetették, hogy nagyon sokáig és túlzott alapossággal foglalkozik ezzel az üggyel. Nagyon jól tudta már Williamson, milyen következményei lehetnének az ő alaposságának sokakra nézve, de rá magára is. Ezért aztán 1972 januárjának első hetében fogta magát és a Scotland-Yard

mindenható főnökének, sir John Woldronnak asztalára tette felmondó levelét.

Erre a hírre felfortyant az egész angol sajtó, az egész közvélemény megszimatolt valamit, aminek nagyon is botrány szaga volt. Hiszen Williamson egyike a Scotland Yard legmagasabb beosztású és legtapasztaltabb szakembereinek, s a karrierjében senki nem kételkedhetett. Egyre több szó esett arról, hogy a híres rendőr bizonyára sokkal több visszaélésre derített fényt, mint amennyiről tudomást szerezhettek a sajtóból. S ezt a szóbeszédet igazolta a gyorsan életbe léptetett intézkedések egész sora.

Nem, igazán nem lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy a Scotland Yardban bevezették a legszigorúbb ellenőrzést. Ilyesmire csak ott van szükség, ahol mindenki gyanúst 13 500 rendőr ügyelt fel most már a 3500 hivatalnokra. A polgári nyomozó testület, a „Criminal Investigation Department“ nyakába további 700 ellenőrt ültettek. Parancsba adták, hogy különösképpen fontos esetekben, ha nagy „kutyák“ elfogásáról van szó, egész csoportot kell mozgósítani. Beszüntettek minden egyéni akciót. Határozatba hozták, hogy minden egyes rendőr köteles beszámolni értesüléseiről a csoportjának. Ezzel akarták megakadályozni azt, hogy a gengszterek lepénzelhessék a rendőröket.

Hogy azután a londoni alvilág ezeken az akadályokon is könnyedén túlteszi magát, az ma már egyáltalán nem titok. Hiszen magasrangú rendőrtisztviselők állnak a zsoldjukban, s ezek jóelőre értesítik a banditákat minden rendőrségi akcióról, intézkedésről.

ES Ml A HELYZET NEW-YORK-BAN?

A hetvenes évek elején robbant ki New-Yorkban a század legnagyobb rendőrségi botránya. Bár az ottani rendőröket „New Yorker Finest“ néven, a város legjobbjaiként emlegetik, ennek éppen az ellenkezője igaz.

A nyolcmilliós világváros minden polgára tisztában van azzal, hogy a „Cops“ (cop — a rendőr angol neve), tehát a rendőrök sok-sok esetben éppen a város legmegátalkodottabb fickói, akik jó pénzért mindenre készek. Az a tény, hogy a játékbarlangok, a bordélyházak és hasonló „üzletek* tulajdonosai • lefizetik a rendőrséget, már évtizedek óta a megvakult süketnémák előtt sem titok. New-York egykettőre az Egyesült Államok legrosszabb hírű városa lett, ahol a legtöbb bűncselekményt követik el.

A napi átlag:

2 gyilkosság,

60 súlyos testi sértés,

1200 rablótámadás és betörési

Amikor a lakosok félnek már kimenni az utcára, a rendőrök nyugodtan horkolnak a szolgálati kocsiban, miután előbb az adó-vevő készüléket kikapcsolták. Csaknem kizárólag „második kenyéradó gazdájuk“ részére dolgoznak, olyan embereknek, akik eléggé „bőkezűek" és szinte tobzódnak a legkülönfélébb gaztettekben. A rendőrök nagyobb összegekért futni hágnák a kábítószer kereskedőket, s ennek következtében a bűnözési arányszám rohamosan növekszik. Minden új narkomániásnak a napi szükséglete 150 dollár értékű „árú“, s ezt az összeget a túlnyomó többségük rablással szerzi meg.

1970 elején a New York Times című lapban megjelent egy cikk, melyben a város lakói nyíltan kimondják, hogy elégedetlenek a rendőrséggel, és több esetben egyenesen meg is vádolják a világváros „legjobbjait“.

Lindsay, a város polgármestere, akihez szintén a korrupció szálai vezettek, bizottságot alakított, melynek az volt a feladata, hogy felülvizsgálja, milyen mértékben harapódzott el a vesztegetés a New-York-i rendőrség soraiban. A város elöljárói néhány „rothadt almát“ emlegettek csupán. A felülvizsgáló bizotfság munkája során kiderült, hogy nem néhány esetről van szó, hanem a visszaélések és gaztettek egész garmadájáról.

24