A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-21 / 19. szám
PÁSZTOROK BOTTAL Tavasszal a hegyek lankáin és a virágzó réteken nyájaikkal megjelennek a pásztorok, hogy a friss fűtől új erőre kapjanak a télre istállóba kényszerített állatok. Szerephez jut ekkor a karikás ostor mellett a pásztorkodás ősi szerszáma, kelléke, a bot is. A bot, amelyért régen szinte versenyeztek a pásztorok, hogy kinek van nagyobb és szebb. Görcsös, kurta botja volt például a disznókat terelő kondásnak, míg a juhász egyenes és főleg hosszabb, kampós fadarabot használt a juhok megfogásához, ezelőtt háromszáz éve is. Szükség is volt rájuk, mivel egy 1717-ből való csallóközi pásztorszabályzat a céh tagjaitól egyenesen megkövetelte, hogy „ . .. egyik kezükben mindig legyen bot". Természetesen a pásztorok nem minden fát tartottak alkalmasnak arra, hogy abból botot vágjanak. A vörös gyűrűfa azért nem volt jó, mert azt vallották, hogy minden állat elsorvad tőle. A fekete gyűrűfa viszont csak akkor vált tartós és erős jószóghajtó eszközzé, ha három hétig pácolták a lóistállóban a lúdlás alatt. Abban mindannyian egyetértettek, hogy tartósságban a tölgyfa felülmúlhatatlan. A gulyások ezért csakis tölgyfa-botot használtak. Később — jobb híján — sokan felhasználták a galagonya- és a csipkefát is botnak. Sót többen kísérleteztek az akácfával is. csakhogy azzal már régen is baj volt. Legfőbb hibájának azt tartották, hogy a súlypont változtatta a helyét. Kezdetben nehéz volt, végül nagyon elgyengült és ha egyszer a botban nem volt meg az egyensúly, már nem állt kézbe s nem lehetett pontos irányítással a legelésző állatok után dobni. A bot elhajítására pedig nagyon sokat adtak. Szinte a pásztor mesterségbeli tudásának mércéjeként tekintették. Rossz volt szerintük a pásztor, ha úgy dobta el a botot, hogy annak a vége ütötte meg a jószágot. Attól ugyanis eltörhetett az állat lába, szút kaphatott, esetleg csonthályog is érhette. Az öszszeroncsolt hús vagy kiütött szem pedig soha nem vetett jó fényt a pásztorra. A botot az hajította el tehetséggel, akinek a kezéből lapjával érte az állatot. Ettől nem tört el semmije és a pásztor is megleckéztethette a rendbontót. A próbabojtórok gyakorolták is szorgalmasan a botdobálást, mielőtt — ki mit tud alapon — az idősebb pásztorok előtt számot kellett adniuk tudásukról. Akinek rossz volt a kezejárása, nem ismertek vele szemben kíméletet, ügyefogyottnak, alkalmatlannak nyilvánították a pásztorjelöltet. Szerintük a mesterségbeli tudás, a jószágőrző hajlam mellett, aki negyven-ötven méterre jól el tudta hajítani a botját, annak a távolságfelmérő képessége is remekül működött, ezért jó pásztor válhatott belőle. A bot felhasználásán kívül a régi pásztoroknak külön tudományuk volt arra is, hogyan készíthetnek egy-egy faágból jól hasznosítható botot. A levágott tölgyfaágat először tűzbe tartották. Lassan húzták végig a parazsak között többször is. ügyesen kellett ezt tenniük, mert a nyers háncs átgőzőlése miatt sokszor meggörbült a törzs, örültek, ha a háncs lehúzása után egyenes maradt az ág, de ha meggörbült, akkor sem estek kétségbe. Ha így történt, akkor kétágú fa közé szorították és kiegyengették. Sokszor faragással és egyéb módon ki is díszítették botjaikat. Egykoron a bot egyenessége, görcsössége, hajlékonysága rangbeli különbséget is jelzett. A gulyás csak sudáregyenes bottal járt. A kondás gircses-görcsös kurta botot használt, míg a juhászé volt a leghosszabb, hiszen neki nem dobálásra kellett ez az eszköz, hanem a juhok lábának lefogására, amikor el okart egyet-egyet adni, vagy amikor nyírni akarták a juhot. Országos vásáron és egyéb, helyeken, ha összeverődött a kondás, gulyás és juhász, egymás botjáról meg tudták állapítani, kivel állnak szemben. Nagy becsben is tartotta mindegyikük ezt a munkaeszközét. Olyannyira, hogy még egy tehénért sem voltak hajlandók elcserélni. Kalapot, csengőt, pipát és kutyát még odaadtak pénzért, vagy pipát elcseréltek pipáért, de botot semmi pénzért sem vettek ót mástól. Két fő oka volt ennek. Egyrészt féltek, hogy valami átok rejtőzik benne, másrészt az idegen ember súlyérzékéhez szokott, illetve kialakított bot nem állt a kezükhöz. A pásztorbotnak az állatok terelgetésén kívül még az a szerepe is megvolt, hogy amikor a nyáj legelt vagy pihent, tulajdonosa a botra támaszkodott. Hordták is magukkal mindenhova, templomba, kocsmába egyaránt, azután is, hogy ősszel beterelték téli pihenőre az állataikat. A bot hű társ volt örömben, bánatban és néha az önvédelemben is. A rohanó évek során a technika fejlődésével a villanypásztorok megjelenésével stb., a bot szerepe már lényegesen csökkent. Nagyon sok bot méltó helyére, a néprajzi múzeumokba került. A mo pásztora sok helyen már motoron, autón közlekedik és a bot mellett ott található nála a tranzisztoros rádió s hordozható tévé is. Nagyüzemi gazdaságokban terelgetik a nyájat és szolgálatukon kívül nehezen ismerni már fel őket. Egy dolog van csupán, ami ma sem változott náluk: a jó, szakmáját alaposan ismerő pásztor ma is megbecsült, elismert tagja szocialista társadalmunknak. KANIZSA ISTVÁN « »
