A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-08 / 17. szám
ÁLOM TIVADAR HADPARANCSA A lírikus és műfordító, de irodalmi életünket mint szépíró és esszéista is kiváló munkákkal gyarapító Rácz Olivér, nem tartozik a sokat publikáló szépíróink ke A űj kötetének, az Álom Tivadar hac'parancsa című elbeszélésgyűjteménynek megjelenése ezért kiemelkedő eseménye irodalmunknak, egyúttal a szerző életművében is határkövet jelez. Rácz mindenekelőtt pontosan ismeri a széppróza legnehezebb műfajának, a novellának sajátosságait, szinte törvényszerű kötöttségért; tudja, hogy szűkre szabott terjedelmébe nem szoríthatja egy regény sokfelé szálazó cselekményét, a főhős köré nem sorakoztathatja fel a mellékalakok tucatjait, kellő értéssel az anyagnak csak egy részét szabad kiragadnia, s ezt a részt a rövid terjedelemben oly gondosan körül kell járnia, hogy egy ember vagy embercsoport élete döntő pillanatainak rajzával a teljesség benyomását keltse. Ám ez a maupassanti és csehovi ismereteken nevelt írástudás egymaga nem bizonyulna elegendőnek, ha írásaiban nem sikerülne megütni azt a sajtátos mai hangot, amelyet mind tartalmilag és eszmeileg, mind pedig forma és kifejezés tekintetében a kor diktál. A gyűjtemény négy ciklusra oszlik, köztük a^, Álom Tivadar hadparancsa című a kötetnek jelentősebb fele. A ciklusban közölt nyolc elbeszélést tartalmilag a háború köti össze és teszi egységessé, de ez a tartalmi egység nem lenne lényeges, ha valamennyiben nem jutna döntő szerephez az író antifasizmusa. Az események központjában a mundérba kényszerített Álom Tivadar zászlós úr vagy lefokozott munkaszolgálatos áll, akiben nem nehéz alkotójának személyét, a háborúról vallott nézeteit felismerni. Szerencsés tollal életre keltett eredeti figura ez az Álom Tivadar, aki fanyar humorral szemléli mindazt az aljasat, ostoba kegyetlenséget, gyalázatos embertelenséget, ami összesűrűsödött a nácizmusban és lecsapódott a fasiszta háborúban. A főhős háborúellenessége és antifasizmusa egyetlen esetben sem jut szólamokban kifejezésre, minden eseménynek személyes tapasztalatok az indítékai, a háború véres és ostoba feneségein a szerzőnek személyesen által kellett esnie, hogy ilyen szenvedélyes tiltakozást váltson ki belőle. A fasiszta mételytől eredő bűnök azért markolnak oly döbbenetesen belénk, mert Rácz brechti elidegenítéssel jeleníti meg őket, emellett teljesen reális hitelességgel és sajátos groteszk humorral is. Korántsem válnak mulatságossá a groteszk helyzetek, amelyekbe például a Tábori sakkjáték korlátolt alezredese sodródik; pontosan érezzük, hogy sok hasonszőrű alezredes, nyilas tiszt és keretlegény korlátoltsága és minden emberségből kivetkőzött bestialitása volt a forrása alárendeltjeik megalázó helyzetének, mérhetetlen szenvedésének és halálának. Magatartásuk így valósággal vérig leleplező jelképe a nácista és nyilas megszállottsággal folytatott rabló, támadó háborúnak. Könyvtárnyi fasisztaellenes prózák után Rácznak sikerült könyvében azt az árnyalatnyi újat hozzá tennie, ami elengedhetetlen, hogy maradandóságot, művészi rangot kapjon a mondanivaló. Álom Tivadar mint a megcsúfolt emberi méltóság megtestesítője jelenik meg előttünk, szarkazmusba átváltó iróniája kiemeli, aláhúzza a körülötte pergő eseményeket, egyúttal magas művészi rangot ad a ciklusnak. Mintha a cseh Svejknek egy intellektuólisabb magyar rokona csetlene-botlana előttünk, de Álom Tivadar a rokonság ellenére teljesen új jelenRácz Olivér elbeszélései Rácz Olivér AfcOM TIVADAR HADPA* RANGSA t-;■■mm . . - . mm■ Madách ség, nem ismerem masát irodalmunkban. A ciklusnak A hegedű című elbeszélése, amelyet írója a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékének szentelt, formailag eltér a többitől, amennyiben benne nem Álom Tivadr áll szemlélőként vagy szenvedő félként a történések központjában, hanem csupán a Felkelés cseh» részvevője elbeszélésének hallgatójaként szerepel. A történet a francia föld megszállása idején játszódik le, és főhőse egy név szerint nem említett világhírű hegedűművész, aki a megszálló hadsereg marsalljától, a városparancsnok őexcellenciájától egy grófi farkas, Graf von Silberstein őrnagy útján vacsorameghívást kap. A meghívás célja nyilvánvaló: ha a város többi francia előkelőségeivel együtt a művész is megjelenne, ez a megszállók teljes diadalát jelentené, a művész játéka betetőzné a germán győzelmet. A muzsikus eldönti, hogy zongorakísérőjével és francia feleségével együtt elmegy a vacsorára, de sem Mozartot, sem Bachot, sem Beethovent nem fog játszani, hanem franciákat és olaszokat. Paganini D-dúr hegedűversenyével kezdi, aztán Ravelt és Berliozt, ráadásul pedig valami Lisztet, esetleg Rimszkij- Korszakovot. Amikor sor kerül játékára, a tervezett Paganini-koncert allegro maetosojának csodálatos hangjai helyett féktelen eszeveszett bakugrások fűrészelik a húrokat. A vonó már nem engedelmeskedik a művésznek, disszonáns hangzavarával szinte diadalittasan jelzi, hogy a hódítóknak nem sikerült árulásra, szellemük szolgai megadására bírni a megszálltakat. A vendéglátó marsall csak akkor kap észbe és kezd hisztérikusan rikoltozni, amikor a meghívott és megszégyenített franciák felszabadultan dobogni kezdenek az asztalon és lábukkal a székek alatt. Hogy mi történt a Mesterrel és feleségével, orról a cseh nem tud beszámolni. De Pierre, a hegedűs gyűjtőtáborba hurcolt zongorakísérője révén megtudjuk, hogy a barbár megtorlás nem maradt el. Hasonló novellaremek A fa című ciklus első két története. A gyárától megválni kénytelen és magát ellenállónak nevező Dombai gyáros úr és Ritter von Schneeburg repülő ezredes öngyilkossága — bár merőben más a környezet, más a helyzet — mintha szinkronban volna egymással. A megváltozott helyzetbe beletörődni nem tudó gyárosnak ugyanúgy nincs helye az új rendben, mint a tölgyfalombos kitüntetéssel jutalmazott Schneeburg ezredesnek, aki nem tartja bűnnek, hogy amerikai repülőtiszteket — három koszos négert és két rühes nemzetközi szemetet — halálra kínoztatott, viszont a nemzetközi konvenciókra hivatkozik, amikor hadbíróság és golyó általi kivégzés fenyegeti. A ciklusnak Ember a falon című novellája kissé efnyújtottnak tűrnie, de groteszk hangvétele és sajátos egyéni stílusa enyhíti a hosszadalmasságból eredő hibát. A harmadik fejezet négy írása közül az Iskola a telepen a magas színvonalú kötet egyik legkitűnőbb novellája. Nem tudnám elképzelni Makarenko példát mutató Az új ember kovácsa ismerete nélkül. Nincs itt utánzásról szó, hanem termékeny hatásról. A telep büntetett előéletű fiataljai közé önként. kerülő Férfi egy délelőtt folyamán rezignál, elhatározza, hogy visszaadja megbízatását, nem hagyja rtlegbicskázni magát, ám mire az első tanítási nap véget ér, a Férfi, aki még sohasem tanított ilyen iskolában, nagyon emberi magatartásával legyőzi legkeményebb új tanítványa, a piros selyemsálas legény rosszindulatú vagányságát. A mindössze tizennégy oldalas történet kimondatlanul kifejezi, hogy csatát nyert emberségével, és marad a telepen, hogy a kiskorú csavargókból, elzüllött lányokból embereket faragjon. A korábban tanóroskodó Rácz ebben az izgalmas történetben nem csupán mint stiliszta, hanem mint embernevelő is jelesre vizsgázik. Az Iskola a telepennek kiemelkedő díszhelye van novellairodalmunkban. •regül Az Ezeregyéjszaka új meséiből című ciklus három írásából kiemelkedik a Zsófia és az ördög szatirikus alaphangjával, a másik kettő, a W‘ Hung és az Atcsúszás szerintem nem tartozik a kötet reprezentáló munkái közé, nem érzem bennük a szerzőtől megszokott műgondot, mintha csonkaságukkal csak ujjgyakorlatok volnának. Az előbbi ciklusból A mester hagyatéka is jelentékenyebb, erősebb csattanót igényelne. Esztendőkkel ezelőtt, a Megtudtam, hogy élsz megjelenése idején krúdys stilusrokonságot említettem recenziómban. (Új Szó, 1963. november 30.) Rácz Olivér mostani elbeszélésgyűjteményében nyoma sincs már ennek a Krúdyra emlékeztető ro- , mantikus hangvételnek, kisrealizmusnak nevezhető aprólékos, hangulatokat megragadó stilizálásnak, az író megtalálta csípős gunyorossóggal fűszerezett teljesen egyéni hangját. Szarkazmusa, groteszkre hajlamos szatirizáló stílusa nem nélkülöz bizonyos líraiságot, s ennek köszönheti, hogy prózája eredetibb és jelentősebb lett. Moldova György üti meg ezt a hongot néhány írásában és Kolozsvári Grandpierre Emil is, de Rácz — hangsúlyozott antifasizmusát tekintve — nagyobb társadalmi hasznossággal és elkötelezettséggel él vele. Hozzá kell tennem, hogy ahol groteszkbe vált ót vagy éppen az abszurdig viszi mondandóját, megmarad a reális magnál, amely indítást ad a szatírának, s így a groteszkben és abszurdban is tisztán kicseng az eszmei alaphang. Sok keserű igazságot és tanulságot tartalmaz Rácz elbeszéléskötete, melynek legtöbb írása szemnyitó* eszmei tisztaságával gyógyulást sürget. És nagy érdeme a gyűjteménynek, hogy egyetlen sora sem hat tételszerűen; gondolatgazdagon, magas művészi igénnyel győzi meg az olvasót. EGRI VIKTOR 20 i
