A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-05-18 / 16. szám

PETŐFI ÉS JÓKAI BARÁTSÁGA

A két költőóriás 'kapcsolata — ami azután barátsággá szövődött — Pápán vette kezdetét. Mindketten a pápai református kollégiumnak voltak diákjai. Petőfi közvetlenül a híres kollégium mellett lakott egy iparos albérleti szobájában. A kis ház még ma is áll, úgy mint hajdanában, és az ablak felett fekete mórványtábla díszeleg az alábbi szöveggel:

Itt lakott

Petőfi Sándor

1841 februártól — 1842 augusztusig

Jókai az akkori Hosszú utcában lakott a Horváth-házban. Az épületen a következő szövegű emléktábla látható:

Itt lakott

JÓKAI MÓR

1841/42

Pápai diákéveiről írja Jókai: „Tizenhét éves koromban a pápai főiskolára küldött jó anyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Torczy, Bocsor, Stettner... és a sors olyan kartársak közé hozott, akiknek a szelleme versenytérre kényszer!tett. Ott voltak: Kerkápoly, Petőfi, Petrich Soma ... mind nevek, amiknek a betűi máig is fénylenek.“ A két ifjút az önképzőköri szereplés hozta egymáshoz közelebb: „Édes örömmel függök serdülő képzőtársaságunk növekedésén, s az valóban növekedik is" — írja Petőfi. Mint elsőéves „phllosoph" folytatta itteni tanulmányait a „baka“ obsitos lévén, tanulótársai csak így szólították.

Találkozásukat Jókai így mondja el: „Mikor Pápán találkoztam legelőször Petőfivel, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt. Kopott kurta köpönyeg, halovány arca elé húzva; mindig olyan nagy rohanás léptekkel járt, mintha valakit űzne s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott Hová bús hazafi? nem felelt semmit, félretaszított az útjábál s odébb ment.“ Ezek a feljegyzések hűen tükrözik Petőfi lelkivilágát. Nehezen barátkozik, nehezen oldódik. Akit azonban egyszer a szívébe fogad, azt vérségi szeretettel veszi körül, és egy életre kötődik hozzá. A baráti kapcsolat szálai pedig abban a kis házikóban szövődtek, amely Petőfinek volt a szállása. Erről Jókai így emlékezik. „A pápai nagy kollégium mellett volt egy kicsiny ház, abban egy még kisebb fehér szoba. Ennek a háznak kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három diák, kiknek kicsiny volt ez az egész világ. Az egyik Orlai Soma, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam . . . Mindenikünknek volt saját kedvenc szenvedélye. Orlcié a költészet, Petőfié a színpad, az enyém a festőecset... Mikor predig ismét összetalálkoztunk, okkor Petőfi híres költője volt Magyarországnak. Orlai ihletett festész, magam ... ím szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, és azt szeretném, ha ma is ott tanácskozhatnánk, abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk ..." A három ifjú sikeresen szerepelt az önképzőkörben, és a bíráló bizottság aranyakkal jutalmazta őket: „Az iskolaév végén a képzőtársaságbon Petőfi, Jókai és Orlai összesen hét aranyat nyert — mondja Szabó László —, melyből egy aronyat még aznap el is mulattak a From zsidó kocsmájában."

Az iskolaév végeztével, 1842 nyarán eminens bizonyítvánnyal hagyja el Jókai Pápát, és siet haza Komáromba: Pár nap múlva látogatta meg Petőfi és Orlai, kik három napig élvezték Jókai édesanyjának szíves vendéglátását. Petőfinek — mint pápai dióknak — röviddel azelőtt jelent meg első verse ,,A borozó", nyomtatásban, az Atheneumban című folyóiratban, özvegy Jókainé szeretettel vette körül a sovány

Dr. Szénássy Zoltán:

Jókai Mór rajza Petőfi szülőházáról

diákkoszthoz szokott vendégeket, és a kis vendégszoba három napig vidám diákkacajtól volt hangos. Jókai a víg cimborákat kivitte a Duna-szigetre is, ahol az árnyas fák alatt, a természet lágy ölén beszélgettek jövendő terveikről.

— Petőfit meg is ihlette a természet bája s mélysége. A feljegyzések • szerint az itteni benyomások és élményeik hatására írja „A Dunán” című rövid, de hangulatos versét. Alá is írja a hitelesség kedvéért: „Komárom, 1842. augusztus végén“. Még a század elején is állt az a hatalmas faóriás, amely alatt — a szájhagyomány szerint — versre ihlette Petőfit a múzsa. Gyorsan elrepült a három vidám nap Komáromban, és Petőfi hajóra szállva Dunavecsére utazott szüleihez, Jókai pedig Kecskemétnek vette életútját.

Petőfiék komáromi látogatását Mikszáth Kálmán is följegyezte: „... Vály professzor és a néhány nap múlva arra utazó Orlai és Petrovics Sándor is, kik három napig voltak Jókaiék vendégei, Kecskemétet dicsérték ...”

— A két barátot az alföldi városban is összehozta a jószerencse egymással. Jókai Kecskeméten írja első drámáját, a „Zsidó fiú-t." . . . Éppen az utolsó simításokat végezte drámáján

— írja Mikszáth—, megnyílik az ajtó egy napon s betoppan hozzá hanyag öltözetben, vékony köpenyben egy didergő alak — Petrovics Sándor — kiáltó Jókai kedvesen meglepetve. — Petőfi Sándor — igazító ki Petrovics a nevet, s a Petőfi nevet ekkor hallotta Jókai először."

Jókainak kapóra jött a „baka" látogatása — aki ismét csak vándorszínésznek felcsapva került Kecskemétre

— és a pályázatra írt drámáját — amit idegen kézírással kellett beküldeni — Petőfivel másoltatta le. Petőfi, bár nagyon rossz bőrben volt, a barátjáról a másoló munkáért felajánlott tiszteletdíjat visszautasította.

Kecskemét fontos állomása volt Petőfi és Jókai Pápán kezdődő barátságának. Az egykori pápai iskolatársból Kecskeméten lesz igazi jóbarát. így aztán könnyen érthető, hogy 1844 nyarán — amikor Jókai tanulmányainak végeztével hazatért Komáromba — egyszer csak betoppan hozzájuk Petőfi. A két költő ismételt komáromi találkozását maga Vály Mari, Jókai unokahúga mondja el, mivel Petőfi éppen náluk találta meg az ő Marciját: .......Ez

valami idegen — vélte (kedves apám, és sietett kinyitni az ajtót, melyen egy szokatlan öltözetű, az én Móric bátyámnál jóval alacsonyabb, barna fiatalember jött be gyors mozdulattal, s mintha az én kis Móric bátyámon kívül mást nem is látott volna, hozzá sietve, átölelte. Rád tolátam hát végre, Marci szentem! — mondá örvendezve. — Petőfi ez a jó fiú, kedves Eszter néném, Feri bátyám — magyarázta a feltalált és megölelgetett Marci szentem. — Te csak megtaláltál — folytató aztán Petőfihez szólva —, mert nem voltam elveszve. De hát te hol jársz Itt, ahol a madár sem jár? Hót tudod, kint sétáltam, mint az árva gólya a Duna porton, imikor a Bécs felé menő gőzös indulóban volt. Gondoltam, egy ugrásra meglátogatlak ... rossz fiú, mert tán már egészen el is feledkeztél rólam? Kis ideig még elévelődtek, beszélgettek ott együtt az enyémekkel, aztán elmentek a szigetbe sétálni."

1845 tavaszán Jókai Pestre utazott, hogy a híres Molnár József irodájában készüljön fel ügyvédi vizsgájára. Pesten első útja volt felkeresni Petőfit, aki ekkor Vahot Imre Pesti Divatlapjánál dolgozott. Jókai a Komáromban befejezett „Hétköznapok" című regényt vitte magával és bemutatta Petőfinek, aki részleteket közöltetett belőle. Frankenburg lapja, az Életképek pedig a Nepean sziget című elbeszélését közölte. Jókai ezzel elindult az irodalmi sikerek útján. Petőfi verssel köszönti első sikereket arató barátját: •

üdvözöllek, ifjú pályatársam,

Pályatársam s szeretett barátom!

Egykor én terólad jósolék,

S jóslatom most teljesedni látom.

Petőfi vonzalmát Jókai iránt igazolja Petőfinek Kecskeméti Aurélhoz címzett levele (Szabó László publikálta): „Amit én Jókai iránt érzek, az igazság szerint nem is borátság, nem is testvéri szeretet, vagy talán mindkettőnél több." Petőfi nagyon tudott szeretni és nagyon tudott gyűlölni. Szeretetének, baráti ragaszkodásának hőfokát maga Jókai fogalmazta meg: „Zsarnoka volt annak, akit szeretett. Egyetlen nézetkülönbséget nem bocsátott meg neki. Uralkodott a barátai fölött azáltal, hogy magához ölelte őket, azok pedig bálványozták őt.”

Petőfi 1847 szeptemberében megnősült, és ifjú feleségével — a szép költői napok letelte után — Pesten a Dohány utcában vett ki egy háromszobás lakást. Itt jutott hely Jókainak is,

aki 1847. november 4-től Petőfiéknél lakott egészen 1848. június 2-ig.

Ennek az évnek tavaszán azonban elérkeztek a diadalmas márciusi napok. A forradalomnak Petőfi mellett egyik vezéregyénisége Jókai volt. Petőfi a Nemzeti dalt szavalta, Jókai pedig a 12 pontos követelést olvasta a forradalmi tömeg előtt. „Mit kíván a magyar nemzet" címmel. Jókai ezen a napon, március 15-én ismerte meg a Nemzeti Színház ünnepelt művészét. Laborfalvi Rózát, akit rövidesen feleségült vett. Még ez év szeptemberében bejárta ennek híre Pest-Budát. Történt pedig az esküvő az egész Jókaifamília és Petőfi heves ellenzése dacára.

— Amikor az öreg Jókainé megtudta, hogy szeretett fia — az anyai tilalom ellenére — „hozzá méltatlan" házasságot kötött — végrendeletet csináltatott, és legkedvesebb fiát minden vagyonából kitagadta. Jókai azonban házasságával nemcsak családját, hanem Petőfi barátságát is elvesztette. Ugyanis Petőfi volt az, aki megírta Komáromba a készülő házasság hírét, kérte Jókainét, hogy azonnal jöjjön Pestre, megmenteni Móricot. „Férfi sorsa a nő“ — mondja Mikszáth, és az egész világ ellenére is létrejött a frigy Jókai és Laborfalvi Róza között.

Petőfi nem tudta megbocsátani Jókainak az akarata ellenére megkötött házasságot. Útjaik ezzel elválnak egymástól. Életpályájuk ettől kezdve másmás irányt vesz, és látszólag végleg szakították egymással. A sors, a nagy „rendező" azonban még egyszer öszszehozza, összeszövi életük fonalát, hogy alkalmat adjon két baráthoz, két költőhöz illő elválásra. Barátságuk epiiógusa, két ember meghitt kapcsolatának utolsó akkordja, a diadalmas 1849-es májusi napok során zajlott le. Budavár bevételének örömére díszebéd' volt a Nemzeti Múzeum nagytermében. A sors különös akarata folytán szemközt ültek az asztalnál. A diszlakomán örömtéli pohárköszöntők hangzottak el a kivívott győzelemről. Nem volt se vége se hossza a hangoskodásnak, a melldöngetésnek. Különös, rendhagyó volt az a toaszt, amit Jókai mondott — bizonyára ünneprontónak titulálták érte;

„Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni. — Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt vdlt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én beőlem úgy kikívánkozott ez a mondás! Csak az átellemben ülő Petőfi emlete föl a poharát s odakoccintá az enyémhez: Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharat. Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam... Négy hét múlva mór ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában."

A jóslat Segesvárnál beteljesült. Ügy, ahogy megírta: „Ott essem el én, (A harc mezején), Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből." Az elhunyt költőtársról írja Jókai: „Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt lelki indulatainak. Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt." Petőfi látnoki hitével megjósolta nevének halhatatlanságát. „Dicső neve költő fiadnak, (Anyám soká, örökkön él.” De Petőfi jövőbelátó tekintete Jókai örök életét is meglátta a jövő századok homályában „íe állasz ott... csak te ... magadban) Téged le nem dönthetnek."

20