A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-04-13 / 12. szám

TIZENÖT ÉVE SZÁLLT FEL AZ ELSŐ ember A VILÁG -fl PRP A VÉNUSZ MEGHÖKKENTŐ VILÁGA Több hónapos utazás után a Vene­ra—9 jelzésű szovjet űrszonda simán leszállt a Vénusz bolygó felszínére és 53 percen át nagy jelentőségű tudo­mányos adatokat továbbított a Földre. Ezenkívül — a tudományok történeté­ben először — képeket készítette boly­gó felszínéről, és ezek a félvétélek'jog­­gal minősíthetők tudományos szenzá­ciónak. Négy nappal később ugyan­csak sikeresen leszállt a második fény­képkészítő önműködő berendezés, a Venera—10 is. A korábbi Vénusz-missziők mérés­­adataiból már tudtuk, hogy a Vénusz felszínén nagyon magas a hőmérséklet (több mint 730 Kelvin-fok — 457 Cel­­sius-fok; a Venera—9 mérései szerint 758 Kelvin-fok, a Venera—10 szerint pedig 738 Kelvin-fok), a nyomás pedig százszor nagyobb a földinél. Úgy gon­doltuk továbbá, hogy a Vénuszt érő teljes beeső napsugárzásnak csak mint­egy 2 százaléka éri el a bolygó fel­színét. A szovjet űrszondák egyedülál­lóan tiszta képeiből ítélve a Vénusz felszíne jóval fényesebb, mint a boly­gókutatók eddig hitték. A panoráma­­felvétéleken 200—300 méternyire látni a horizontot, tehát az atmoszféra ko­rántsem szuperfénytörő. A váratlan fé­nyesség alapján ítélve a Vénusz-felhők a feltételezettnél lényegesen diffúzab­­bak. A lefényképezett terepen nagy szik­ladarabok láthatók, több mint egy mé­teres átmérővel és mellettük kisebb töredékek, néhány tízcentiméteres nagy­ságúak. Egyik-másik szikladarab éle feltűnően éles, ami orra vall, hogy fia­tal képződmények lehetnek. A képeken nyomuk sincs krátereknek, amelyeket korábban már rádiólokációval feltér­képeztek, vogy vulkánoknak, amelyek felelősek lehetnének a Vénusz szokat­lan atmoszférájáért. A felszín összetételén még nem is­merjük, de az a körülmény, hogy egyáltalán bármilyen szikla-szerkezet létezhet ezen a barátságtalan bolygón, már önmagában is meglepő. A Venera—10 körülbelül 2200 kilo­méterrel távolabb ereszkedett alá a Venera—9 leszállási helyéről, és 65 perc alatt tiszta ponorámafelvételeket sugárzott a Földre. Itt egészen más a Vénusz-tcrtaj. Úgy tűnik, hogy egy idős vulkáni hegység része a leszállóterület, hatalmas, sima sziklákkal. A két űr­szonda felvételein látható szikladara­bok a gránitszerűtől a vulkanikusig ter­jednek és a szovjet bolygókutatók elemzése szerint a tömbök formálásá­ban feltehetően fontos részük volt a Vénusz-rengéseknek. Alekszander Ba­­dilevszkij szovjet ásványkutató vélemé­nye szerint minden arra vall, hogy o Vénusz geológiai értelemben koránt­sem halott bolygó. A felhőtakaróba burkolózott Vénusz felszínének lefényképezése és a tiszta ponorámafelvételeknék a Földre továb­bítása a bolygókutatás kiemelkedő je­lentőségű eredménye. szereztünk tudomást, amikor a raké­táknak éppen a bolygók mellett kellett elhaladniok. A holdutazás ugyan némiképp fel­csigázta a kedélyeket, de hol volt már az utcákat ellepő lelkes tömeg (em­lékszünk még, ugye, 1961. április 12- re?), otthon, a képernyő mellett, sörös­üvegek, szendvicses-táíaik társaságában „szurkoltunk” a fiúknak, s néhányon elégedetten hümmögtek: no nézd csak, milyen jók a képek, ezt nem is gondol­tam volna, hogy olyan messziről... öt éven át azt is megszoktuk, hogy az űrhajózás végeredményben nem is olyan veszélyes dolog, hiszen minden simán lezajlott. Ha az űrhajósra annyi ember figyel (több ezer ember a meg­figyelő központokban), akkor mitől is kell tartani? Persze, Carpenter vagy Shirra olykor meleg pillanatokat éltek ót odafönn, de csak lejöttek valahogy. öt év elteltével aztán a veszélyte­lenségről kialakított véleményről is ki­derült, hogy tévhit. 1967 tavaszán Ko­marov ezredes — aki egyszer már si­keresen megjárta a világűrt — leszál­lás közben életét vesztette. A nagy úttörő, Gagarin sincs már közöttünk — próbarepülés közben (egy repülőgépben, nem rakétában) érte utál a halál. A Komarovok, Gagarlnok meghaltak, de épp azért, mert a tudományért hal­tak meg, élni fognak, s nevüket piros betűkkel írják a többi nagy halhatat­lan neve mellé. A holdutazás — Rostand és Jules Verne álma — mára valósággá vált. Igaz, a rendszeres járatokra még pár évig (esetleg évtizedekig) vámunk kell, de így sincs messze az az idő, amikor erre sor kerül. A tudomány fejlődése egyre gyorsul. A kor szelleme átalakí­totta az emberek gondolkodásmódját. Talán ezzel is magyarázható, hogy az újabb eseményekről már csak úgy ím-Ki rve ismerné a görög mondavilág hősének, a viaszszámyokon a Nap fe­lé szálló Ikarosznak a történetét? A legenda évszázadokon át erkölcsi pél­dázatként éh a köztudatban, a me­részségéért életével fizető ember bűn­­hődésnek, s e bűnhődés elkerülhetet­lenségének példázataként; csak elvét­ve akadtak olyanok, akik hittek, akik Ikarosz cselekedetében a vakmerőségei csodálták, s bukását nem az istenek büntetésével magyarázták. Az idő a vakmerőeket és az „álmodozókat" iga­zolta, a Leonardo da Vinciket, a Jules Vernéket, a Ciolkovszkijökat. És a Ga­garin okát. Nem véletlenül említem éppen Ga­garin nevét. Április 12-én lesz tizenöt esztendeje annak, hogy az első ember — Jurij Alekszejevics Gagarin — űr­hajójával megkerülte Földünket. Tizenkétéves legényke voltam akko­riban, de ma is élénken emlékszem orra a napra, a lelkesedésre, amellyel a szenzációs hírt fogadtuk. Az első em­ber fenn járt a világűrben! Aznap, azt hiszem, a tanítás is félbeszakadt, min­denki a folyosón tolongott, a tanári szóba ajtajánál meg egyenesen egy­mást tapostuk és lóbujjhegyen állva figyeltük a rádiót. Szájról-szájra adtuk tovább az újdbb híreket — mikor star­tolt pontosan a rokétq, hány éves az űrhajós, milyen magasan repült stb. Már olyan fiatalon tudtunk egyet­­móst az űrhojózásról. Egyik osztálytár­sam például kis füzetbe jegyezte föl a Földkörüli pályára bocsátott mester­séges holdak fellövésének időpontját, a szputnyikok, rakéták műszaki ada­tait. Lajka kutyáról egy versike is szü­letett, sokáig fejből tudtam, szóval nyu­godtan állíthatom: amit egy átlag­ember csők tudhatott az űrkutatásról, azt mi tudtuk. Aztán múltak az évek, egyre-másra emelkedtek a levegőbe az embereket szállító űrhajók, újobb neveket, újabb adatokat kellett megtanulnunk, de — s ezt sajnálattal állapítom meg — már nem lelkesedtünk úgy, mint a kezdet­kezdetén, valahogy megszoktuk, tudo­másul vettük: ez is van; vagy megje­gyeztük: ez úgy is várható volt, nincs benne semmi rendkívüli. Elvégre a csodák csak három napig tartanak. Ha egy „szimpla" műbolygó emelke­dett a magasba, rendszerint már oda sem figyeltünk (őszintén megvallom, csak nemrégen tudtom meg, hogy a kanadaiak is fellőttek mesterséges hol­dakat). Hogy egy rakéta egészen a Holdig eljutott és lefényképezte a Hold túlsó — számunkra láthatatlan — ol­dalát, szinte senkit nem lepett meg, logikus következménye volt mindannak, ami eddig történt. A Vénuszt vagy a Marsot vizsgáló mesterséges égitestek indításáról, létéről többnyire utólag mel-ámmal veszünk tudomást. Ma alig­ha találnék egy tízéves kisdiákot, aki mindentudó noteszében az űrhajózás­sal kapcsolatos adatokat őrizgetné. Ügy se győzné jegyezni, s egyébként is annyi minden más is történik a Föl­dön. Sok rossz is. Pedig épp az űrha­józás bizonyítja, hogy össze lehet és kell fogni, hogy itt az ideje rendet te­remteni a Földön. Tizenöt éve szállt fel az első ember a világűrbe. Dicső tett volt, nagyszerű teljesítmény. Az emberiség diadala. S az elmúlt másfél évtized minden ered­ménye is az alkotó, a holnapot építő és a békét akaró embert dicséri, iga­zolja. Még akkor is, ha vannak olya­nok, akik ezt nem akarják tudomásul venni. — ez — A CSILLAGOK FELE 1UDCM4W­TECHNM 26

Next

/
Thumbnails
Contents