A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-04-13 / 12. szám

számomra a reggel. Havat és vadító­an ragyogó napsütést, hosszú erdei sé­tákat. Egy éjjelen át röpítették a tá­volba a csattogó vonatkerekek, s én tudtam, hogy a Tátrában még fehér köntösében köszönt majd rám a reg­gel. Régen hullott ennyi hó a Tátrában, mint ezen a télen. Télen? Ottjáftam­­kor tavasz volt már a javából, a szél­védett helyeken mégis térdig süpped­tem a frissen hullott porhóba, a hő­mérő higanyszálát pedig csak a tűző napsugarak tudták fagypont fölé ker­getni. Poprádon szinte már csak karnyúj­tásnyira érzi az ember az illatos fenyő­­erdőik és a hósipkás hegyek közelsé­gét. Az állomásépület túlsó oldaláról induló, helyi érdekű vasút piros vagon­jai mégis hosszú percékig kanyarognak a keskeny vágányokon, amíg a Magas- Tótra szívébe: Starý Smokovecre (Ô- tótrafüredre) érkezik. Bármerre is pillantsz, itt már csak erdőt és hófödte sziklacsúcsokat látsz. Az üzletekben élénk forgalom, a sé­tányokon sokaság, a főút mentén el­helyezett padokon pedig a tavaszi sza­badságukat élvező turisták s az üdülő­házak vendégeinek százai napoznak. Legföljebb azonban csak a márciusi napsütés fagyűző sugarainak langyos simogatásót élvezik, mert a zajos fő­úton az autóbuszok, a teher- és sze­mélygépkocsik szüntelen sora kígyó­zik... S az ember szinte megdöbben: hová lett a Tótra semmitől sem zavart, csöndes nyugalma és ipari szennyező­déstől mentes, tiszta levegője?! Itt a tavasz, s figyelmünk újra a ter­mészet, az erdők ezerarcú világa felé fordul. Az erdőknek döntő szerepük van az ember egészségének megőrzé­­séberj a megfelelő életkörnyezet kia­lakításában. Napjainkban azonban a madárfüttyöt erdő már nemcsak gyan­­taiilattal keveredő ózondús levegőt, a hegyi patakok játékos csörgedezését, az őzek és szarvasok zavartalan biro­dalmát, a méltóságteljes bólogató bük­kösök,- büszke tortású ezüstfenyők és il­latos borókák gondtalan világát... ha­nem — az erdészek és a természetba­rátok számára — legalább ennyi ko­moly problémát is jelent. Itt, a Tátrá­ban éppen úgy, mint a Kis-kórpátok­­nak a Duna-menti síkság fölé maga­sodó első, szelíd lankáin. Sőt, a Tátrá­ban napról napra sürgetőbbé váló gond ez! Annál is inkább, hogy ha­zánk egyetlen óriáshegységének mint­egy 51 ezer hektárnyi területét röviddel a munkásosztály februári győzelme u­­tán — 1948. december 18-ón — nem­zeti parkká nyilvánították. Aki esetleg azóta nem járt a Ma­­gas-Tátrában, ma már aligha ismerné meg a hegyóriások lábánál épült üdü­lőközpontok városias jellegét, csodálat­tal szemlélné az új szállodákat, szol­gáltatási házakat és sportlétesítménye­ket. E gyors fejlődésnek — számtalan pozitívuma mellett — ellenben káros hatása is van hazánk egyetlen nemze­ti parkjára, pontosabban a Tátra e-Pillanatkép a nagy látogatottságnak örvendő Tátrai Múzeumból Sokféle reggel akad az ember életében. Olykor hűvös, máskor nap­­sugarasan derűs; olykor esős, máskor verőfényesen tiszta, szép reggel. És olykor fehér reggelék is adódnak. Ilyenkor hó ra­gyog a háztetőkön, o fák ágain, a me­zőkön és az erdők gyalogösvényein. Hó ropog a talpad alatt és a gépkocsik kerekeinek nyomában. Mindig szép reggelt jelent számom­ra, ha útra készülök. Akkor is, ha már előre is pontosan tudom: hová visz utam; és akkor is, ha csupán bizony­talanul sejtem célomat, akár az erdő sűrűjébe illanó napsugár. . ... Aznap pontoson tudtam, mit hoz

Next

/
Thumbnails
Contents