A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-13 / 12. szám
a föld a kő a fa túl kemény az éneket az éneket kell újraalkotni az ősit a legősibbet A tollom-adta főcím és az iménti Zirig idézet arccal áll egymásnak. Vita indul tehát. A föld, a kő és a fa a valóság tárgyai; az ének, a vers ugyancsak a valóságba (-hoz) tartozik; ahr.gy az esztéták írják: fölépítmény. Az anyag gyermekei vagyunk riindannyian: boldogok és emberi segítség reményéből kifogyottak, titkok tudói és tudatlanok, svúnkozók és boldogan nevetők, minden-minden ember. Aki írótollát kezébe fogja, akarhat-e kevesebbet, mint a világot megfogalmazni? S van-e a valóságot szavakra váltó ember, aki nem a világ megváltoztatására törekszik? A költő: törvényt tevő. S adhat-e törvényt, ha nincs reménysége a változásban? Mert kemény ugyan a kő és a fa, de keményebb sokkalta a vers. Derűs idejű mesterek és fekete sorsú költők élete áll előttünk bizonyságképpen. A költés tehát nem a boldogok foglalatossága, nem a világ keménységétől visszariadóké. hanem az ének szigorú törvényeivel is élni tudóké. Változtasd meg a világot! — ez minden poézisnek, alkotásnak és gondolkodásnak a törvénye. Az ének csak ettől tud újulni. „Az éneket kell újraalkotni“ hitvallásával valóra válhat-e Zirig szándéka? Kikerülhetnek-e a költői toll alól ilyen ars poetica ellenére is igazi versek? Ez éppenséggel nem lehetetlen: egy költői tartás mindig több, mint amennyi egy szándék-versbe belefér. S mint minden vers, valószínűleg az idézett sorok is a pillanat ihletében kerültek papírra. Több-e a Sasok és vonatok sorozatba tagolt mondanivalója, mint a bírálatom címe alatt idézett sorok, vagy kevesebb? Zirig erősen impresszionista hajlamú ember. Próbálkozásai színvázlatok, a szó igazi értelmében. Gondolatai is az ötletek rendjébe sorolhatók, modernsége sem gyökeres, nem átélt, hiszen nem világlátásából és magatartásából hajt elő. Inkább kétségbeesett igyekvésből: modernnek lenni mindenáron! Korszerűsége így hát külsőleges, fogalmi erőmutatványai pózok. Egy érzelmes lelkű ember rejti álarcok mögé köznapi arcát. Szerelmi lírája nem a természetes emberi érzéseket mondja el, hanem valamiféle korszerűtlen, már a keletkezése pillanatában is hamis (mert felszínes) erotikát követ, minden tartozékával: érzelgőséggel, édes hangulatokkal s hiteltelen félszegséggel együtt. A füzet 11. lapjáról másolok ide egy jellemző részletet: vigyázz az emberek irigyek apró rezdüléseiddel makacsságoddal felgyújtottad a tejutat is néha rajta sétálok mint kezem bronz bőröndön ne félj nem kalandozom el az űrben visszajövök Kezdjük az elején. Az emberek irigyek. Ez így igaz, olyannyira igaz, ZIRIG ÁRPÁD: Sosok és vonatok, Madách 1975 — I I sasok v és vonatok A VILÁGOT KELL ÚJRAALKOTNI! hogy már közhely. S ezután persze modern képnek kell jönnie. Nem is csalódunk. A szeretett hölgy ugyanis fölgyújtotta a tejutat, s nem, ó, nem gyufával, hanem apró rezdüléseivel, sót hogy a szöveget ne vétsem: makacsságával. S ezen a lángoló csillaghalmazon sétálgat a költő. Innen nyugtatgatja a kedvest: ne félj... visszajövök. Úgy, ahogy ezt a Neoton együttes énekelte. tavasz volt csókjainkra szemérmesen bólintottak a gyöngyvirágok ülök egy fatönkön körben minden zöld körben minden fehér minden gyöngyvirág minden te vagy csak a csókok nincsenek már sehol A modernség — gondolkodás, s nem úgy igaz, mint sokan vélik, nem a költői képek bonyolítása. Mert ebből semmi jó nem származhat, csak képzavarok és modorosság. A fönti idézet alatt néhány sorral például: „ki napjaim percei közül kihámozod a kormot“. Koromhámozás?l A szeretett lány mint koromhámozó? Aztán: „nézd a fákat lombok taréja teketélik ölükből varjak szállnak az égig“. Döntsük el, a fának a lombja taréjra vagy ölre hasonlít! Vagy nincs szemem az olvasásra, és Zirig éppen a taréj ölét érti rajta? S íme az érzelgősség iskolapéldája némi kuszasággal: „Helyetted csak a szél ölel véres könnyeket zúdít agyamra nehéz sújtású ökleivel“. Tehát: az ölelő szél véres könnyeket zúdít a költőnek (no nem a szemébe) agyára (agyvérzés?), s hogy teljes legyen a zűrzavar: ez a zúdítás nehéz sújtású öklökkel történik, jelesül a szélnek az ökleivel. Megismétlem: a szél nehéz sújtású (!) ököllel zúdítja a könnyeket. (S az érzelgősség vastörvényei szerint természetesen: véres könnyeket.) Azt viszont nem értem, hogy ami ölel, hogyan zúdíthat stb. Az előbbinél még érzelgősebb sorokat írok ide. ahogy a könyvben áll: Ezt a szöveget még az ég is falvédőre szánta. Szép fonalakkal kihímezve nem marad hatástalan; elképzelem, hogy a költő támasztja a fejét egy fatönkön ülve, körülötte minden zöld vagyis minden fehér, s ami hely még marad fehérség és zöldség után, oda kerülnek a gyöngyvirágok, aztán a hőn szeretett szűz szelleme. Hímzés közben azonban gondosan ügyeljünk arra, nehogy a csókok is a vászonra kerüljenek. Sokat rontana az összhatáson. Az olvasót bizonyára érdekli, mit gondol az ilyen lelkű költő a világ dolgairól. Mondjuk a viharról. Ide iktatom: oszlopok törnek cserepek hullnak ropog a mennyezet virágok simák ablakok sírnak állnak a hegyek Ez bizony lapos! Hiába sírnak kórusban az ablakok és a virágok, s hiába állnak rendületlenül a hegyek, csak nem akarok meghatódni. Hogy nem értem az allegóriát? Ugyan már! Ebbe a sorozatba tartozik a Nagyapám föliratú kis helyzetkép is. „Mielőtt nékem mesélhetett volna“ írja a költő róla. meghalt. Az idézet szerint: „kókadt fejű nefelejcseket altatott el mellkasán tenyeréből görcsös akác nőtt". S képzeljük el: egyszerű parasztemberről van szó. A legnagyobb vétség mégis az, hogy a valóságban mozdulatlan állapotba kerülő ember cselekedni kezd. S a megszemélyesítés épp ott kerül a versbe, ahol az ellenkezője kellene. Ez nyilván egyszerű lett volna, ha a költő így fogalmaz: Nagyapám meghalt; s ehhez kapcsolódhattak volna a befejező sorok : de szeme a gémeskút mélyéről naponta rám tekint. Hasonlóan silány többi helyzetképe is. A parasztról megtudjuk, hogy „hajnali ötkor hazafelé ballag kékre kaszálta már az eget". Tudomásom szerint a falusi emberek ilyentájt indulnak kaszálni. Vagy Zirig parasztja már éjszaka fölmászott az égbe, hogy hajnali ötre elvégezze a munkát? A szélről is hasonlóan laposakat tud mondani, a halálról írott közhelyes szövegét pontatlanul fogalmazott sorokkal zárja. így aztán szegény olvasó nem tudja végül, kinek van jégből való kard a kezében: a halálra készülő öregnek vagy pedig a megszemélyesített halálnak. Az ész az utóbbira szavaz, Zirig fogalmazása szerint viszont épp a fordítottja igaz. Az öngyilkos a többi szöveg rendje szerint: megverselés. Lélektanilag hiteltelen (az öngyilkos ugyanis egy szép világban áll, mégis véget vet életének). Az „újraalkotott ének": zsákutca. Mert nincs mögötte szemlélet és magatartás. Az ablakból fény vetül utamra így alakul át az „újraalkotott ének“-ben: „távolabb ablakok elém hasal belőlük (!) a fény. A rám csukódik az ajtó pedig így: „egy kilincs rám zárul valahol“. A vízben lassan tovaúszó halak villogása: „lomha úszásuk fényét partra dobálják a halak". Lássunk most a versíró gondolatai közül egyet-kettőt, talán több szerencsénk lesz, mint a költői képekkel. „A törvény csak akkor törvény ha elfogadom máskor (I) kötél vagy cáfolat“. Az állítás első részére annyit mondhatok: nem igaz! A befejező rész, amely magyarul így hangzana: másképp kötél vagy cáfolat, suta toldása a téves állításnak. Továbbá: hibás, homályos és mesterkélt. A szél dühöngése után — azt írja a költő — lent a földben a gyökerek új ágakat eresztenek. Ezt ugyan nem hiszem. Ágak a földben? De hagyjuk ezt a képet; mintafára készül ez is, mint az idézett vihar. Az ének újdonságai (?) mindössze a kisbetűs címek és a központozás nélküli sorok. Ettől már nem változnak át eredeit gondolattá s alkotói ötletté a közhelyek, mégcsak a képzavarok sem mentesülnek a bírálattól. A poétának a költészet folyamataiban kell tudni gondolkodnia, s ez az igazi tehetségek esetében el is következik a hosszabb-rövidebb tanulóévek befejeztével. VARGA IMRE 20
