A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-13 / 2. szám
HUSZONÖT ÉV A Podunajské Biskupice-i (pozsonypüspöki) Művelődési Házbon műsoros délután keretében emlékeztek meg a magyar tanítási nyelvű általános iskola fennállásának huszonötödik évfordulójáról. Az ünnepséget Heltai Jenő Szabadság című versével nyitották meg. A költeményt mély átéléssel, szívhez szólóan Jégné Nagy Izabella szavalta. Ö üdvözölte a közönséget és a vendégeket is: Hamar Kálmánt, a CSEMADOK bratislavai városi bizottságának elnökét, a hnb elnökét és titkárát, valamint Janda Ivánt, a Duna utcai gimnázium igazgatóját. A CSEMADOK helyi szervezete, az iskola tanulói, az óvodások és a szülői munkaközösség közösen adott műsort. Megható jelenete volt az ünnepségnek, amikor az általános iskola volt színjátszói a János vitéz című daljátékból mutattak be részeket. (Prandl Sándor felv.) Mandl Imre, a hnb elnöke díszoklevelei nyújt át Németh Károly ■ nők, az általános iskola igazgatójának ünnepi beszédet mondtak: Bauer Károly, az általános iskola volt izgazgatója, Németh Károly jelenlegi igazgató, Wurster János, a szülői munkaközösség elnöke és Mandli ImTe, a helyi nemzeti bizottság elnöke, aki a volt és jelenlegi igazgatónak díszoklevelet, a tantestület néhány tagjának pedig elismerő oklevelet nyújtott át. A szülői munkaközösség vezetői virággal kedveskedtek az általános iskola volt és jelenlegi tanítóinak, akik huszonöt év alatt mindent elkövettek, hogy a pozsonypüspöki gyermekekből komoly, társadalmunk számára hasznos embereket neveljenek. A meghitt ünnepség szórakozással és táncmulatsággal folytatódott. J. N. I. Virágcsokrot kapnak az iskola volt tanítói SZERELME PRÁGA Prágához rengeteg legenda fűződiik, — de vannak ma is élő, látható legendák. Ilyen élő legenda például Jan Zrzavý nemzeti művész, a nagy cseh festő. Egyike azoknak, akiket még az európai művészeti avantgartd régi tagjai közé sorolhatunk. Kortársai szinte mór mindnyájan elköltöztek az élők sotából, így a világviszonylatban is számottevő művészek: Karel Čapek író, Vítézslav Nezval költő és Bohuslav Martinu zeneszerző — legkedvesebb barátai. De élnek még barátai a Párizsban, Bretagne-ban és Velencében eltöltött időkből. Az idős mester barátai, ismerősei és tisztelői köréhez olyan személyiségek is tartoznak, mint az olasz de Chirico festőművész, a moszkvai Emil Gilelsz zongoraművész, lord Snowdon, Indira Gandhi asszony és még sokan mások, akik közel álltak és állnak szívéhez. A művész már évek óta Prágában, a Várnegyed, a Hradzsin Várlépcső utcácskájának egy rendkívül lakályos régi kis házacskájában lakik, rengeteg cseh népi festménnyel, játékkal, ikonnal és néger szobrocskákkal körülvéve. Itt szoktam felkeresni, hogy elüldögéljek vele képei csendes társaságában. Mindig körülvesz bennünket az az atmoszféra, amely művésszé érlelte őt. Mágikus hatású, derengő fényű képei, amelyeknek technikája Leonardo da Vincire emlékeztet, persze modern változatban, a festmények titokzatos nőalakjai, halászbárkái, Bretagne balladikus szépsége, Velence álomszerű palotái, s gyengéd, nagy szeretettel festett csehországi tájai. Titokteljes, költői látomások . .. Éveket töltött Jan Zrzavý Párizsban. A háború alatt és az azt követő esztendőben szeretett Velencéje után vágyódott. Nemrég Görögországban járt, hogy megbirkózzon Hellasz hagyományával. De mégis Prága az igazi nagy szerelme. S beszéd közben minduntalan visszatér e városhoz. Valahol mélyen bennem él egy kérdés, amit mégsem merek feltenni neki: Hogy van az, hogy ecsetével olyan ritkán dicséri Prága szépségeit? S mintha csak felelni akarna rá, mély alázattal mondja: — Nagyon szeretem Prágát. Csak festeni nem tudom. Egyetlen képemmel voltam csak megelégedve. A Károlyhíd kis képével, de ez sajnos Amerikában van. A többi, amit festettem, Prága volt ugyan, de nem az, amit szeretnék. Számomra Prága elsősorban románkori város. A gótiikus és barokkdíszek alatt is. S ha .nem találom meg azt a formát, amit festeni szeretnék, inkább nem is festem. De remélem, halálomig még ez is sikerül ... Mi is reméljük, tisztelői, rajongói. TAMARA WAGNEROVA A LEJTŐ A lejtő az új lakónegyed felső részén van, pontosan a bölcsödéhez felvezető úton. Reggelente és délután, munkába menet és munkából jövet a kismamák, vagy az apukák erre kocsiztatják fel, vagy lefelé az apró csemetéiket. A lejtőn a gyerekkocsik számára, a hosszú kiképzésű lépcsők bal oldalán ékalakú feljárót készítettek, s még így sem könnyű feltolni a kocsikat a dombra. Különösen az olyan anyukáknak nem, akik még a gyerekkocsi mellett nehéz szatyrot is cipelnek. Amíg a hó le nem esett, a lejtőn jól lehetett fel- és lejárni. De az egyik november végi reggelen leesett a hó, s az idő is úgy megkeményedett, hogy elő kellett venni a télikabátokat. Délutón pedig, ahogy vége lett a tanításnak, a bölcsőde előtti lejtőt elfoglalták a szánkózó gyerekek. Egy rövid óra alatt a hóval fedett lépcsősor tükörsima jégtükörré változott, amelyen villámgyorsan száguldoztak lefelé a vasalttalpú szánok. A bölcsőde máskor oly csendes környéke megtelt gyerekkiabálóssal. hangos nevetéssel. Később néhány apuka is oda ült a csemetéje mögé a szánkóra, és hujha-huj, halihó, röpültek lefelé a bölcsőde bejáratához vezető lejtőn. A megnyújtott lépcsők még élvezetesebbé is tették a szánkózást, mert a szónok a lépcsőfokokon megugrottak, mint a jókedvű táltoscsikók. S ez így ment, amig csak be nem sötétedett. Az anyukák és az apukák, akik munka utón a bölcsődébe mentek, óvatosan lépegettek fölfelé a szánkópályává változott tegnapi lépcsőkön, s lefelé jövet a kerítés vasrácsaiba kapaszkodtak, hogy a gyerekkocsikat meg tudják tartani, s hogy hanyatt ne vágódjanak a szánok-fényezte jégen. S arra is ügyelniök kellett, hogy a lefelé száguldó szánok el ne üssék őket. Reggelre még keményebb lett a hideg, fagyott egész éjszaka, s a lejtő jégtükre még síkosabbá vált. Az egyik kismama kétszer is nekirugasrkodott, hogy feltolja rajta a gyerekkocsit a bölcsőde bejáratáig, de nem sikerült neki. Mind a két alkalommal visszacsúszott, tehetetlenségében sírni kezdett. Ekkor jött egy másik kismama, s így közös erővel egyenként feltornázlak a gyerekkocsikat a bölcsődébe. Az igazgatónőnek azonnal bejelentették, hogy a bölcsődébe vezető út járhatatlan. — Így van ez minden évben — mondta az igazgatónő. — Hiába hintjük be, a gyerekek minden este friss havat hordanak rá, sőt néha még vizet is, hogy síkosabb legyen. November vége van. Korán ránk köszöntött a tél, hosszú lehet. Sokkal hosszabb, mint ez a lejtő, itt a bölcsőde előtt, amelyen nap, mint nap kora reggel, és munkából jövet piros és sárga, kék és barna gyerekkocsikat tolnak fel- és lefele. Ezért jó volna, ha ezt az egyetlen lejtőt védetté nyilvánítanák. Jó volna, ha egy táblára kiírnák, hogy: „Szánkózni tilos!" GÁL SÁNDOR
