A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-06 / 11. szám
Legenda a nyúl paprikásról TERSÁNSZKY J. JENŐ 3| Arra Gazsi lerogyott a tőkére. És úgy maradt mozdulatlanul, I összenyaklódva. 0 Nem! Soká nem akarta itt az időt vesztegetni Gazsi, bele az éjjelbe. Kiszusszantotta csak magát a tőkén, és már fel is vetette a fejét. Tagjai szinte rimánkodóan húzták vissza Gazsit a tökére: ugyan, pihenj még egy kicsit, csak egy kicsit! De Gazsi magával szemben mindig irgalmatlan volt. Annyi haladékot adott csak még magának a pihenésre, amíg körülnéz a tájon itten, és aztán: tápászkodjál, Gazsi! Ekkor, amint a zord égalján kezdve, félkörben a tájon eljárt a Gazsi tekintete, és mind közelebb került hozzáfele, a sok fehérség közepette Gazsinak éles szeme megakadt valamin. Ez a valami éppen a mezőn végighúzó barázda vonalán gyanúskodott ottan Gazsinak. Frissen hányt hókupac, amiből valami feketéllett. De ez nem lett volna se furcsa, se gyanús. De ahogy a tőke körül itten csupa taposás, csupa vértócsa, garmadába kotort és papír-, spárgaszemetes volt a hó. ahhoz a barázdabeli kupachoz csak egyetlen lábnyom vezetett. Ezen ütközött föl Gazsi. Ez föl is állította őt a tőkéről. De már mikor itt tartott, mégis habozni kezdett egy pár pillanatra: töltse-e itt az időt, ne töltse? menjen oda a barázdához, nézze meg, mi az? ne menjen? Szinte bosszankodott magára Gazsi, hogy mégis elindult a nyomokon, a barázda felé. Megcsalja magát hiábavalóan az esti homállyal, erejét fecséreli. És majd még mit nem talál egy ilyen félremcnős nyom végén, a hókupac alatt! A kutyafáját is! Így dohogott Gazsi önmagára, mialatt odaért a barázdához. És a hókupacba Gazsi rögtön türelmetlen belerúgott. Hát akkor Gazsinak egyszerre elmeredt szeme-szája. A kupac alatt egy véres fejű, döglött tapsifüles volt. Gazsinak abban a pillanatban valósággal ifjúi erő surrant a végletekbe lankadt vén testébe. Lekuporodott, és magában hűhózva, hangosan ujjujuzva rángatta elő a döglött nyulat a hókupac alól. Tiszta sor, hogy ezt a nyulat, már lelőve, valaki a hókupac alá kaparta be. Ehol van, ni! Még a két hátsó lába is szépen össze van kötve madzaggal a nyúlnak. Hát ez csak az Ég adománya! Ahán! A Gazsi fejében most már kivilágosodott. A mezőőr volt az, aki a nyulat ide rejtette magának. És őt küldte érte. A kacor csak ürügy. Azaz, várjunk csak! Ezt értette a mezőőr vajon azalatt, hogy Gazsit ezen az útján okvetlen Isten áldása éri? De akkor meg minek nem mondta meg nyilván a mezőőr, hogy nyulat rejtett el a barázdába? Mert rendben van! Az uraktól elrejtette. De hát honnan vette volna, hogy Gazsi okvetlen ráakad a nyúlra? Itten ez nem stimmelt Gazsinak. Iszonyúan erőltette Gazsi kevés, jóhiszemű, együgyű eszét, hogy világot derítsen maga előtt erre az istenáldásos nyúlleletre! De nem ment semmire! Egyet tudott csak biztosan Gazsi, hogy a nyulat itt nem hagyja, akárki rejtette ide, akárkinek. A mezőőr a felelős hatóság, a határ vadőre, úgy is, így is neki kell prezentálni ezt a nyulat. Döntsön aztán a mezőőr, mi legyen a nyúllak * Meg kell vallani, hogy ezen töprengés közben a Gazsi első felbuzdulása egy kissé megcsappant. Lopott jószágot lelni. Már az se tiszta munka. És még azt is másnak lelni. Az meg éppen vacak egy ténykedés. Gazsi meglehetősen elszontyolodva készült hátára tenni a nyulat. Tessék! Most fölfelé a dombon, még terűvel is. Mi jutalma lesz még külön ezért? Mikor még az is lehet, majd a mezőőr ráförmed, mit ássa ki a más eldugott holmiját? Nó! Ha az elméleti áldás már így egészen átokra kezdett fordulni a Gazsi nyakán, annál jobban zúdult rá áldás a gyakorlatban. * Ugyanis, az összekötött lábú vadat, minden praxis szerint, boton viszik. Gazsinak pedig nem volt botja. Hát Gazsi odament a barázda hoszszán távolabb álló bokorhoz, hogy egy ágat vágjon arról, a mezőőr finom kacorjával. Igen, de alig vágja le Gazsi az ágat, és metélgeti lefelé a mellékhajtásait éppen, amikor kis távolra újabb nyomokra bukkan a szűz havon. Oda vezetnek ezek a nyomok is egy gyanús kupachoz. Csak ez nem a barázdában van, hanem el egy kőrakás előtt. Persze, most már egyenest oda indul Gazsi. Már nem meglepetés, hogy a felrúgott kupac alatt nyúl rejtőzik. Csak ennek a fara véres. A lába szintén össze van kötve. Gazsi sóhajtott egyet! Fikkom teringette! Két tapsifüles súlya nyomja most már majd a vállát hazamenet, a dombon fölkapaszkodóban. Legföllebb azzal vigasztalhatta magát Gazsi, hogy hátha a botnak mind a két végére jut egy-egy nyúl, akkor legalább egyensúlyban tartja válla a terhet. Kapta is föl Gazsi a zsákmányt, és a botot már el is helyezte a vállán, elöl, hátul egy nyúltál, akárcsak az ószövetségi rabszolga az óriás kánaáni szőlőfürtöket. De ez aztán már kacagni való csakugyan! Éppen mikor nekiindulna már Gazsi zsákmányával, megint nyomokat vesz észre a havon. Cjabb gyanús kupac felé vezetnek! Ez már sok! Harmadik nyúl! Dehogy harmadik! Ebben a kupacban, az utolsóban, nem egy, de három tapsifüles kuksolt döglötten. Sőt, ez az utolsó három nyúl volt a leghízottabb, legtermetesebb minden eddigi lelet között. Gazsi szegény már nem is sóhajtott! Nyögött már az áldásnak ekkora tömege előtt. Dé hát ilyen kincset, mint ez a sok lelőtt pecsenye és bunda, itt nem hagyhatott Gazsi. Vállára vette a két-két kövér nyúl alatt recsegő ágat, és az ötödiket kezében lógatva indult útnak. Sajna, ez az ötödik, lógós nyúl anynyi galibát okozott Gazsinak bandukolás közben, hogy előre látta, ezért az egy, kényelmetlenül cipelt nyúPért a többi négynek a hazavitelét kockáztatja. Némi lelkifurdalás után tehát Gazsi az ötödik tapsifülest beásta vissza abba a kupacba, amelyikben az első nyulat fedezte fel. Azzal most már végérvényesen megindult Gazsi hazafelé. Rémes egy útja volt, az egyszer szent! Egyáltalán maga sem értette, hogy annak szüntelen érzésével, hogy már nem bírja tovább, mégis egyre tovább jutott terűjével. Csúszott, bukott fölfelé a dombon. Előbb csak időnként, utóbb már minden percben váltogatta a terhét egyik válláról a másikra. De mégis fölérkezett a faluba. Persze, az erejének annyira fogytán volt már Gazsi, hogy a domb tetejéről azt a néhány lépés utat több pihenővel és lasabban tette meg, mint a tízszeres távot a mezőről a dombtetőig. Most már, ha két lépést erőltetett tovább Gazsi, nem bírta, menten öszszeroskadt. És aztán a fagyos útról nehezebb volt újra a nyulakkal föltápászkodni. Megállott tehát minden tiz lépésnél, és ziháló tüdővel, a bágyadás kínjával viaskodva, az Űristent sZólingatva támogatónak ... végre mégiscsak a mezőőrék lakának ajtajánál állt. De itt aztán ereje utolsó morzsája is elhagyta Gazsit. Lába megtagadta a szolgálatot a továbbcsoszogásra, és Gazsi fejjel előre, nyúlástól, mindenestől nekibukott az ajtónak. Máskülönben Gazsi már az udvarról hallotta a mezöőrné éktelen visítozását, gyerekek sivalkodását, a mezőőr vad ordításával elegyen. A mezöőrné az uránál is jobban táplált, tagosabb, pozsgásabb menyecske volt. Gyönyörű egy darab nőség. Három édes kis csöppség anyja volt már. A negyedik magzatát most hordta szíve alatt a mezöőrné. Ilyen állapotban minden vászoncseléd természetén változás áll be. A mezőőrné ingerlékeny volt nagyon és állandóan. Semmiségek miatt is őrjöngési rohamokat kapott, vagy pedig aztán túlzott, könnyes ellágyulásokban végleteződött el a kedélye. Ezenkívül kívánós természetű is volt ez a mezöőrné. Előtte enni nem lehetett, hogy meg ne kínálják, mert beteg lett belé. Ez a tulajdonsága csak fokozódott mostan. Sőt, tetéződött is azzal, hogy egészen lehetetlen csemegék után vágyakozott. Keserűt, savanyút kívánt, és a pokol tudja, miket. Nyugodtan lehetett mondani erről a mezőőrnéről, hogy az élet a viszonyaihoz mérten túlkényeztette. Gazdag parasztnak lánya volt, igaz, hetedmagával testvér, de még úgy is béres és szolgáló kiszolgálásához szokott otthon. És jókora örökség nézett rája. Sosem ismert szükséget, megaláztatást. Persze hogy a mezőőr kisfiú volt ahhoz, hogy egy ilyen kemény tagú, nagy indulatú perszónát kordában tartson, mint a felesége. Tízszerte többet teljesült a háznál az asszony akarata. A mezöőrné, mikor a mezőőr délfelé megkapta az értesítést, hogy a bankos urak jönnek körvadászni, hát első szava az volt: — Remélem, hozol haza egy nyulat nekünk is. Úgy ennék egy kis nyúlpaprikást, hogy pipet kapok, ha nem hozol. — Ha lehet! — felelte erre a mezőőr. — Miféle beszéd ez tőled? Miért ne lehetne? Mindig tudtál hozni. Csak tavaly nem! Tudom, tudom. Azzal bújsz ki alóla nekem, hogy a grófék adtak szó nélkül, és ezek a bankosok nem. De ezek is adnának, ha kérnél! Hát tátsd ki a szádat. És hozz nyulat! (Folytatjuk) ZALAY ADRIÁN illusztrációja
