A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-24 / 7. szám
salátát, azután bocsánatot kért a fodros, gyenge levelektől. Mesélik, gyerekkorában pap akart lenni, akkor nagyon elverte az apja, még a fejét is odakoccantotta az ajtófélfához. Később rímeket faragott, tanulni szökött a városi iskolába, akkor meg az anyja ugrott kútba, úgy kellett kihúzni, már majdnem elszakadt a kötél. Ezután szerette meg annyira az állatokat. No meg a háborúban. Egy csavargó hátára vette, megitatta tőgyéből egy tehén, s aludt is a fagyban, kóbor kutyával melegedve. Hát az emberek, istenkém, akkor is ilyen törekvőek voltak, valahogy az árokban is, sátorban is, a véres priccsen is, néhányon emléktárgyakat gyűjtögettek, mások cserélték a kapcát dohányra, dohányt kapcára, s mindkettőt egy harmadikra, a pillanatnyi előnyök bűvöletében. De valahogy akkor ez természetesebb volt. Az életbenmaradás, a folytatás feltétele, a kibírhatóság óra, majdnem. De most — a langyos őszben — az egész viccesnek látszott. A derekánszorított, dagatszemű, beteg ház. Ostoros nevetett. Szembeállt a többiekkel; s mint egy vígjátékban, azok meg őt nevették. — Nem rossz fiú — védte az elnök. — Cakhát lágy. Belelágyult. Jó termés adódott s bőséges szüret. Ostoros se járt a többieknél gyengébben. Hiszen az állatokra igen ügyelt: néha éjnek évadján is végigbolyongta az ólakat, istállókat, az állatok ismerték már a szagát, föl sem riadtak tőle. A fia meg a menye számadáskor meglátogatták, hozták a kétéves leányunokát, nme is kellett hozni, jött az, tipegett, karján a pici fonott kosárral, szépen bevarasodott fülcimpájában aranyrubin függő. Az ártatlanság maga. — Mesélek neked — mondta az öreg, ölébe kapta, de a lányka előrelökte izmos hasacskáját, lepattantotta az ölelést, a földre csúszott, s körbetotyogta a szobát. Ágaskodott, komoly arccal tett ezt-azt a játékkosárba. Egy kis kerti ollót, egy pöttyös bögrét, meg három rézgombot. Az apja — már városias, tarkóra növesztett hajú — megmosolyogta. A három rézgombot kikaparta a kosárból, az udvarra hajította, otthagyták a tyúkot is. Az ollóra, bögrére beleegyezően rásóhajtott. — Szégyen — mondta az asszonyka, vékony nyaka remegett hatalmas tornyozott frizurája alatt — a mi apusunk így él, ebben a tornácos, szörnyű, ízléstelen házban! — De hiszen ép. De hiszen tiszta. — Tiszta, tiszta. Hova teszi a pénzt? — Legalább pihenne — szólt a fiú, hogy a beszélgetésnek tisztesebb látszatot adjon. — Legalább né törné magát, hiába. Pipálna, a mi apusunk, mit tudom én .. . — Van valami tervetek? — kérdezte Ostoros élénken. — Valami értelmes? — Ház, kocsi új — hadarta az aszszony. — Szőrme. Talán a szőrme. — Irha — mondta férje —, egy tételben. Sanyo bácsi kicifrázza. Aztán viszsza, mint divatcikk. — Népművészet — helyesbített az asszonyka. Ostoros megszédült. Nem értette, mi ez. Mintha állat futna át a szobán; — kampóra vetik, s azután nyúzni kezdik. Kések sikkanása. A prémből a meztelen hús csillogva kibomlik. JÓKAI ANNA — Nem kiáltotta —, menjetek innen. Nyers és véres. Minden nyers és véres. Gyűlölettel, félelemmel menekültek. A kicsi négykézláb bújt be a kocsiba. — Dehát kinek tartogatja? — Akiknek nincsen. Akik szűkölködnek — kiáltotta utánuk Ostoros, s megörült. Mintha évek kínzó, lappangó kérdésére érkezne az egyszerű, egyedül lehetséges felelet. Bőséges év után nagy kopácsolás következik. Mestert szerzett a község: univerzális szakembert, kerítésre. A megrendelők két pártra szakadtak: némelyek úgy vélekedtek, hogy a kerítés arra való, senki a magánportára be ne lásson. Ezek fekete fénymázas acéllemezeket húzattak, három méter magasan, a közepében domború rézliliommal, hegyes dárdafejekkel a tetején. Mások szerint a kerítés olyan dísz, amely előnyösen kiemeli, mintegy keretbe foglalja a mögé gyömöszölt gazdagságot. Színes vasrudakat görbítettek, hajlíttatták körbe-körbe, betontalapzatba ágyazva; nagy előszeretettel alkalmazták díszítőelemként a nap korongjának és sugarainak vélt formáit. Hamarosan teli lett a vidék szurokszínű pajzsokkal, halott napokkal. Igen elégedetten szemlélte mindenki. Ostoros tűzrevaló orgonasövénye még jobban szemet szúrt. Aki csak erre jött, csóválta a fejét. Pedig Ostoros is munkálkodott: először a tanítónőt választotta, aki biciklivel érkezett, tizenhat kilométerről, a korán leesett hóban. Ajánlotta a pénzét: kezdjen helyben építeni, az iskola mellé, esetleg. A tanítónő írást akart csinálni, a kamatot bejegyezni, a törlesztést összegben és időben megszabni. De az öreg erre azt felelte: minek? Törlessze majd másnak, ha már lesz miből, egy újabb rászorulónak, mindig ... A tanítónő háttal iszkolt kifelé, annyira megijedt. El is mesélte az ügyet az igazgatónak. — Máskor húzzon nadrágot, ha biciklire ül. No lám. A kecske. — fgy szólt a bölcs vélekedés. A kislányok elkerülték a házát. Nem azért, nem vádolta senki. Csakhát, mindig nyújtott valamit a tenyerén. Gyanús. Fölfedezték a cigányok. Énekelve kavarták a havat a csupasz bokrok előtt — kaptak pénzt. Beljebb riszálták magukat, elhordták az edényt is. A lurkók végigrugdosták a tejescsuprot a főutcán. — De aztán dolgozzatok! — motyogta Ostoros, s utánuk nézett tétován. Olyan jót nevettek, hogy harsogott a falu. — Hová menjek? — töprengett az ember, szomorúan. — így a kocsma elé is mehetnék, akár. Leszórhatnám a küszöbre. — Nincsenek rászorulók. Itt nincsenek. Hol élsz te? — Az elnök, ez a régi barát, megrázta, mint a zsákot, ha csücskibe makacs szem szorult. — Térj eszedre. Együtt iparkodtunk. Most vénségedre megcsúfolod magad? — Dehát mit csináljak? — kérdezte szelíden. Vasárnap volt, a legrosszabb fajta: se tél, se tavasz. Aztán mégis elballagott az elnök után a temetőbe. Avatás lesz, mondták, avatásféle megint. Ment a rohadó papírszalagok, síkos ezüstszalagok közt, bújkált a fekete márvány, fehér gránit szögletei közt. Elvegyült a kíváncsi sokaságban. Szittyán büszkén állt a sírkert közepén. ízléses vörös kőből masszív kis szállást rakatott: négyszemélyeset; anyjának, apjának, asszonyának és magának. Ugyanaz a mester intézte, aki a kerítéseket. Föl-lebukott a kőtábla alól, a belső méreteket magyarázta. Az aranyozott nevek mélyedéséből a port gondosan kifújta. Szarvasbőrrel átfényezte a csonka évszámokat. Szittyán könyéken ragadta a büszkeségtől könnyező asszonyát. Egy kicsit távolabb álltak, egymás kezét fogva az öregszülők: ők halálozási dátumuk saját, kérlelhetetlenül kivésett első felét nézték. Ezerkilencszáz . . . — Hagyjuk el a hetest — javasolta a mester —, bajos aztán esetleg nyolcasra javltni . .. — Nincsenek csodák — sóhajtotta a nagy, öregedő kövér ember. A két még öregebb engedelmesen bólintott, olvadt a hó a talpuk körül. — De most már nyugodt vagyok — fejezte be az elnök. Mindenki helyeselt. Nyugodt is lehet. Ostoros közelebb lépett. Bekukucskált a mélybe, a vállával alányúlt, próbálta a követ megemelni. Majd háromszor odakoppintotta a vaskarikát. Hallgatózott. De nem történt semmi. Megmondta Szittyán — nincsenek csodák, és mindenki rábólintott, egy kivételével. Ballagtak is már visszafelé. — Barátom — Ostoros kivált a tömegből, érintette Szittyánt. Olyan halkan beszélt, hogy a másik félretolta füléről a prémet — Barátom. Dehiszen itt nagy az ínség. Dehiszen te lefelé építkezel. Barátom. No az ilyentől félni kell. Szittyánék elfordultak a kapunál balra. Oszlottak a népek. Az öreg magáramaradt. Ettől kezdve beszélt aztán teljesen össze-vissza. Méa a járandóságát se vette fel, csak ami kellett, egyszemélyre, szigorú-szerényen. Dolgozni mégis tudott hibátlanul, azt igen, végig. Könyörületesek voltak hozzá: megengedték neki. Ö meg enyhe időben kiült a bokrai elé, ott hívogatta, akik sohase jöttek. Motyogott. Azt mondta, köszöni szépen, megértette, s ő is építkezik, fölfelé, mindig csak fölfelé, egyirányban. Mintha szerkezetet rajzolt volna hozzá, kusza elemeket, elfeledett jeleket, csak úgy, magasan a levegőbe. ... Végül még dicsekedtek is vele: nem falu a falu, ha nincs benne legalább egyetlen bolond. CSÁKY KÁROLY versei: violinkulcs kottafüzetedbe négy húrba rejtőzött lelked telkedben számtalan hang számtalan hangban a mindenség mindenségben feloldódó lényed feloldódó lényedben egyetlen visszhang egyetlen visszhangban mindnyájunk hangja múlandóság halkan alámkúsznak a gyökerek fölszívódik rajtuk földem múltam a gyökerek koszorút fonnak körém közepében gyermekkorom hiánya virágok futnak a télbe s én kihűlt köveken állok csupasz karokkal Borii László felvétele 19
