A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-17 / 6. szám
DOHÁNY TIBOR: E p tfr p tolsó napomat töltöttem Bécsben. Igyekeztem a WM hátralevő időt kihasználni. Pár schilling volt még a zsebemben, így hát magányosan indultam el csavarogni. Egy kávéházba is betértem. Délelőtt volt s mégis rengetegen ültek bent. Asztalt kerestem. A sarokban, egy fiatal ember ült magányosan. — Megengedi? — Tessék — válaszolta kedvesen. Alighogy leültem, azonnal ott termett a pincér. Egy feketét rendeltem. Lassan ittam a kávét: húztam az időt. Nem akartam mást rendelni. Spóroljam. Aztán figyelni kezdtem az embereket. Ez amúgy is kedvenc szórakozásom." Mindjárt az asztaltársamnál kezdtem. Jól öltözött fiatal ember, de -az arca feltűnően megtört volt. Gondolatban mosolyogtam: mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez? Igaz, ki is mondta? . . . Minél több ismerettel rendelkezik az elme, annál jobban megérti saját erőit és a természet rendjét. . . Senki sem zavart, senki sem ismert, jól esett az egyedüllét. Pedig szeretem a társaságot, de most kívántam a magányt. Az ablakon keresztül fénysugár siklott be a kávéházba. Valami érthetetlen szomorúság vett erőt rajtam. Haza gondoltam. Aztán belső zsebemből egy hazai újságot húztam elő és olvasni kezdtem. Nem tudom, meddig olvashattam. Egyszeresek a szomszédom megszólít: — De régen nem láttam ezt az újságot — mondta. Meghökkentem. Meglepett, hogy itt Bécsben valaki az anyanyelvemen beszél hozzám. Mély, sötét medrű ráncok ültek az arcán. — Nem zavarom? — Egy cseppet sem — válaszoltam. Figyelmesen megnézett. Elmosolyodott. — Csak nem fél tőlem? Az arca nedves volt az izzadságtól. Kissé kelletlenül éreztem magam. Még megkérdezte honnan jöttem, oztán nem szólt hozzám. Kis szünet után újra megszólított: — Jó magának! — sóhajtott. — Pár évvel azelőtt, mint turista érkeztem Bécsbe, végül is itt rekedtem. Otthagytam a feleségemet és a kisfiámat — mondta szomorúan. — Nem félt új életet kezdeni? — kérdeztem. — De igen. Köhögni kezdett. Köhögés közben erősen rángatódzott az ádámcsutkája. — Bocsánat, úgy látszik megfáztam — jegyezte meg. — Mondja csak, nem vágyódik vissza a családjához? Nem gyötri a honvágy? — kérdeztem. — Dehogyisnem. Csakhogy . . . most már mit tehetek. Beszéd közben meg-megbicsaklott a nyelve. — Azt hiszem hogy már késő — mondta. — A minap a feleségem írt egy levelet, közölte, hogy látni sem akar — hajtotta le a fejét. — Olyan rettenetes bűnt követett el, hogy távoznia kellett az országból? — kérdeztem kíváncsian. — Egyszerűen itt maradtam. Ne értsen félre! — gondolkozott. — Igaz, hogy azóta sokféle emberrel találkoztam ... De én nem tartozom azok közé, érti! Tisztában vagyok mindennel ... — folytatta rekedt hangon. — Én már gyerekkorom óto vágytam beutazni mind az öt világrészt. Talán jövőre sikerül kivándorolnom Amerikába. Majd a körmeit rágcsálta idegesen. — Szóval a gyerekkori álmok valóra váltak — jegyeztem meg gunyorosan. Elgondolkodott. — Ha nem haragszik, rendelek valamit — mondta. Megegyeztünk abban, hogy konyakot iszunk. Keveset beszéltünk. Észrevettem, hogy a szája többször is megrándult, mintho mondani akarna valamit. Éreztem, hogy valami nagyon bántja. Némán ültünk és ittunk. A hőség már kibírhatatlan volt. Arcát a tenyerébe hajtotta: már túl sokat ivott. Aztán hirtelen felemelte a fejét és beszélni kezdett: — Én már azt sem tudom, hogy ki vagyok és miért élek! — körülnézett, elhúzta a száját, majd folytatta. — Végnélküli cirkusz az életem. Pedig eddig szerencsém volt. Félek ... de nem tudom kitől, de egyszer összecsomagolom a vackaimat és eltűnök... — Zavarosan beszélt, éreztem rajta az alkohol hatását. — Eddig még sikerült kievickélnem minden hülyeségből ... félek, ezt nem érti meg. Erősen a szemembe nézett. — De kinek hiányzók én . . . Kinek? Már a legszívesebben faképnél hagytam volna, de nem akartam megbántani. — Látom, már menni szeretne, nem is tartóztatom tovább. Gondoljon rólam amit akar... Csak azt akarom még mondani, hogy ne haragudjon rám, amiért megzavartam, és nagyon kérem, ne tartson kalandornak! — mondta. — Akárminek, csak annak ne! Némán felálltam és kezet nyújtottam neki búcsúzóul. — Menjen csak . . . Isten vele! — mondta lehajtott fejjel. BUGGYANTOTT FELFÚJT A főváros egyetlen üzletében árulják. Maga az üzlet nem nagy, annál nagyobb a híre. Város szerte azt suttogják a rendszeres vásárlók, hogy a buggyantott felfújt íze utolérhetetlen, s azt is hozzáteszik cinkos mosollyol, hogy aki bekebelez három-négy buggyantat, könnyű mámort érez, elfelejti minden bújátbaját, s hogy elfogyasztása után egyből elszáll a fáradtsága, ami a hosszú várakozás alatt költözik az emberbe. Egyszer én is bejutottam az üzletbe, de óvatosságból csak egy darab felfújtat vásároltam. Hát. . . hogyis mondjam: se szaga, se bűze, ami meg az ízét illeti! Semmiféle könnyű mámort nem éreztem, inkább undorító hányinger környékezett. Egyébként mindennap ■ az üzlet előtt visz el az utam s megrökönyödve látom a hosszú sort. a békésen és végtelen türelemmel várakozó tömeget. Amíg mások sietnek, rohangálnak, tülekednek munkába menet és munkából jövet, vagy éppen a munkájuk után, addig a nagy kavargás közepette az üzlet előtere egy foghatatlan nyugalmat árasztó, végtelenül békés szigetnek tűnik. Mintha az ott álldogálóknak semmi közük nem lenne a huszadik század ideges, zilált, másokat felbökő és eltaposó vad száguldásához. Vajon milyen csoportosuláshoz tartozhatnak, milyen idegen égitestről cseppentek közénk ezek a rendkívüli nyugalommal és birkatürelemmel megáldott emberek, ezek a súlyos ólomtömbökhöz hasonlítható, de mozgásképes lények!? Még a szemük állásából és merev mozdulatlanságából is kiérződik valami tömény undor és megvetés, amit a körülöttük nyüzsgő és cikázó emberóradat iránt éreznek. Bosszantani kezdett ez a furcsa jelenség, valósággal kikezdte az idegeimet: dologidőben ennyi tétlen és ráérő ember! Figyelni kezdtem. Kitartóan. Nyári kánikulában gutaütés kerülgetett, téli fagyban, zimankóban meg kékre-zöldre gémberedve vacogott a fogam, sót lábujjaimról lefagytak a körmeim is, pedig egy-egy keményebb téli napon még melegített téglát is vittem magammal a talpam alá. Bevallom, sokszor elkeseredtem, de nem adtam fel: végére járok a dolognak, ha addig élek is! Bár a főnököm nemegyszer paprika vörösre pirulva bömbölte a fülembe, hogy kirúg az állásomból a gyakori késések miatt, a feleségem éjszakákon át hullatta könynyeit a párnájába, hogy ez a hála a hűségéért, hogy vénségemre, huszonhat évi házasság után más szoknya után futkosok. Aztán váratlan hirtelenséggel — minden átmenet nélkül — megoldódott a rejtély: rájöttem a dolog, a furcsa jelenség nyitjára, mégpedig pontosan akkor, amikor megszűnt a sorban állás. Történt ugyanis. hogy az üzlet közelében magasba emelkedő irodaház (SZTI — Szappanillatot Tesztelő Intézet) ezernyolcszázhetvenöt alkalmazottját átköltöztették a város túlsó szélén felépült sokkal korszerűbb irodaházba. A végkövetkeztetés pofonegyszerű: az intézet alkalmazottai miért álldogáltak volna munkaidő alatt angyali nyugalommal a fennséges ízű buggyantott felfújtra!? Téved, ha valaki azt hiszi, hogy ezek után megnyugodtam. Nem. Továbra is álmatlanok az éjszakáim, mert állandóan az a kérdés motoz a fejemben, hogy mi lesz az üzlettel? Mert most már ez itt a kérdés. Félve mondom ki, mégis kimondom: erős a gyanúm, hogy az üzlet is eltűnik hamarosan. Hogy hová? Az intézet után költöztetik. Mert hogy a Szappanillatot Tesztelő Intézet derék alkalmazottai nem hagyják annyiban a dolgot, az biztos! LOVICSEK BÉLA 1$
