A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-10 / 5. szám
KALEIDOSZKÓP Aki nálunk az irodalomban a kritikusi véleménymondás jogával él, többnyire egy pórázon fut az egyszeri lókupeccel, kinek ha lova sánta vagy kehes volt. a róva ló díszes nyerget dicsérte. Egy valójában minősíthetetlen regény így kap jó szót — a témája miatt. Más alkalommal a kritikus áldását adja egy önképzőköri szintű versesfüzetre, mert írója történetesen gyűlöli a háborút és szereti nagyon a kerékpározó nőket. Sőt az is megesett mór, hogy egy .szomszédasszony, hallotta-é, mi újság?"-alapra rakott színpadi játék időszerű tárgyáért került a jó művek listájára. Mindezt azért bocsátottam előre, mert engemet nem az írói szándék érdekel, hanem az elém került munka; egy írásműnek nem a jól időzített volta jelenti számomra az erényét, hanem valóságunk fölfedezésének útja. Hogy egyenesen fut-e, azt nézem. A kész írásműnek helyrehozhatatlan hibája az, ha szerzője letér, az igazságkeresés és a megismerés helyes útjáról. A költő nyakába akasztott minősítő táblák mindig zavarba hoznak; a tájköltő, kávéházi lírikus vagy az elégikus hangulatok poétája mind olyan minősítés, amely ellenkezik a művészet szellemével: a teljességre és szabadságra törő egyenességével, s ezzel szembe áll a mindenféle álruhákba bújtatott kizárólagosság. Szitási verseit is a tájköltészet és hangulatköltészet minősítéseit félrehárítva olvasom. Miért lenne az egyik ars poetica rangosabb mint a másik. Vigyázat: nehogy az ajtón kitessékelt igénytelenség visszamásszon az ablakon) S mindvégig szem előtt fogom tartani, hogy a költőt nem egy-két sorból vagy versből kell megítélni, hanem a szelleméből. * * * Igen tanulságos a könyvek fülére írt kiadói ajánlószöveget elolvasnunk. Én magam szeretem ezeket a félperces bírálatokat. A Hullámverés behajtott lapján például (többek között) ez áll: „Szitási költeményeinek tárgya többé-kevésbó hagyományos, verseinek nyelvi hangszerelése modern". Ha eddig netán, példák szűkében, nem tudtam volna, micsoda a fából vaskarika, most láthatom — feketefehéren. Esszerint a többé-kevésbé (csak óvatosan!) hagyományos téma és a korszerű nyelvi megformálás együttese. Legyen vers bármilyen, témája többé-kevésbé hagyományos — ezt mindenki tudja. S a nyelvi hangszerelés? Ennek újdonságait keresem (a fülszöveg utasítása szerint) a műsorfüzetnyi verses válogatásban. „Hogyha folyónak néznek, folyónak kell lennem" olvasom a 42. lapon. Ha ez a bizonyos modern nyelvi hangszerelés, máris többet tudok róla. Például azt, hogy a ered határozók lehetőleg kerülendók. Ha maradi nyelvű vagy, akkor írod: folyóvá kell lennem, ez pedig szörnyű-mód szokásos. Újítsunk hát bátran, a nyelvhelyesség ellenére, Cső alakú, tükrök között üveg- és papírdarabkákat tartalmazó játékszer, amely forgatásra változóan csillogó ábrákat mutat. (Magyar értelmező kéziszótár) éljünk a mozgó idővel! Ha jól értem az is korszerű gondolkodásra vall, hogy ha az emberfia világtájakkal határolja hazáját. Ha valami valamivel határolt, akkor annak a valaminek a határát alkotja, vagyis lezárja. Az égtájak viszont irányt jelölnek, könyörgöm, meghatározzák egy ország, világrész stb. fekvését. A füzet 11. lapján a Lombritkitásról szól egy rövid vers. .Ha az ember a fát ritkítja, nem néz csomóra, sebre..." A fát nem lehet ritkítani, csak a fákat, ennek viszont nem sok köze van a címben ígért lombritkításhoz. Más kivágni egy fát és megintcsak más tegallyazni, lenyesni a törzsből a suttyó, selejt ágakat. A vers ettől a ficamtól eltekintve is rosszul megírt közhely. A Magány-vázlatokban ugyancsak nyelvi bizonytalanság rontja le a kozmikus költői képet: „Egy ág mindig megmarad görbe botnak, kezem nyakon fogja, s baktatunk ketten, utánunk a mindenség korma." Szitási, aki pedig szívesen időzik a táj dolgai között, a görbe bot nyakáról ír, s ráadásul a kezem nyakon fogja kétértelmű kifejezés. A kezdő sor is suta, darabos, erőtlenül jeleníti meg a vég után maradó egyetlen ágat. A Zápor kezdetének megformálása sem szerencsésebb: Földre menekül az ég saját (!) fájdalmából. Vajon a fájdalma elől menekül az ég a földre? Vagy a fájdalom segítségével? Ennyi a mondandóm a modern nyelvi hangszerelés kérdéséhez. Következzenek ezután a „többékevésbé hagyományos" tárgyú versek. Megszoktuk, hogy a verscím jelöli az alája tördelt ritmikus sorok tartalmát. A Szitási-versek föliratai viszont (jobb szó híján írom!) ürügy-címek. Akár Tóth László hetvenes antológiabéli versei, vagy első kötetében a Lexikon-sorozat betűkkel jelzett kísérletei. A cím nem fontos, ez akkor csaknem az egész nemzedék „poéticai" nézete volt. A jobbak elhagyták aztán a polgárpukkasztásnak ezt a módszerét (a jó polgár ugyanis nem olvas nálunk verset), az avultgardisták ragaszkodnak hozzá továbbra is. Szitási füzetében a címek javarésze felcserélhető — elhagyható. Az éjszaka benne van egyik versében, tudjuk az időt a jelző cím nélkül is, a Groteszk a legtöbb szakasz fölé odaakasztható, a Tüzek és a Kavicsok egymás helyett is állhatnak jószerivel, a Variációk és a Táj, első személyben a füzet mindegyik törekvését minősíthetné, a Mondatok ugyanúgy, az Impressziók nemkevésbé, a Reggeli gondolatról kiderül, hogy voltaképpen ötlet (s véletlenül éppen reggel nyilallt a költő fejébe), az A és B-t fölösleges említenem. Szitási igazi versformája, sőt világlátása a haiku volna. Nem mintha ismerné vagy használná ezt a szemenszedett japán formát, ezért a hangsúlyt inkább a világlátásra tesszük. A haiku meghatározott szótagszámú háromsoros, s általában egyetlen jelenetet rögzít a papírra. A néhány erőteljes vonallal megrajzolt költői képnek van egy mögöttes, metafizikus jelentése is. Tehát szószerint és áttételesen is olvasható, kinek-kinek műveltsége szerint. Szitási egyszerűsége egyetlen képre legtöbbször ugyan futja, de ha egy tárgyat több oldalról akar bemutatni, képei elszabadulnak, átszínlenek egymáson, a vonalak összegubancolódnak, a logika gyeplője kicsúszik a versíró kezéből. Most idézem egyik szép „haiku“ját. Megbillen a hold — sárga kútban fürdenek a fák. Versei azonban többnyire nem vérből, hanem képből valók. Olvassuk el, hogyan fogan egy Szitásive rs! Szemem a papír fölött hunyorgató kavics (!) Ujjaim szuszognak a fehér gyepen: sejtjeim sörényében (!) bújik a végtelen. Agyamból sarjad a szó: kígyózik a vörös giliszta, s megtermékenyül a papír ölén a tinta. Terem a vers, a vérből való. A fönti sorok semmivel se mondanak többet, mint a világosabb: □lök a papír előtt hunyorogva, ujjaim dobolnak a tiszta lapon, verset írnék. Eszembe jut az első szó, aztán már megy a versírás, akár a vízfolyás. A sejtjeim sörényében bújik a végtelen-hibás; sejtjeim sörényébe lenne a jó vagy sejtjeim sörényében megbúvik a végtelen. Ez a javítás jobbítana talán a gramatikán, a mesterkélt képen viszont hajszálnyit sem. A vers nem a bonyolítás műfaja, hanem a fölcserélhetetlen szavaké. Nem a vers van a költői képekért, hanem fordítva: a metaforák és hasonlatok a költeményért. S végül a világ nem azért van, hogy verset írjunk róla, hanem hogy a miénk legyen, akár a vers segítségével is. Hasonló sallangosság, megverselés járja a Váriakban, a Keresem magamat és a Munkám című próbálkozásokban. A haiku-vers orvén említett metafizika alig egy-két esetben jelenik meg a metaforák mögötteseként, Szitási a legtöbbször nem oldja föl, fogalmi-aforisztikus tételekben tórjo elénk. Nincs szabadulás. A mozdulatokban az vicsorog vissza rám, aki vagyok és voltam. Az anyag okosabb nálam: percenként kell magamból kiválnom. Vagy: Vagyok, mert hiányzóm magamból. Vagy: Olyan pici a folyó, csak egy partja van. S végül: Minden visszalép önmagába: ajtók a diófába, ablakok a homokrakásba, mozdulatok a kilincsekbe. Hasonló világa volt Tóth Lászlónak négy-öt évvel ezelőtt, költői kamaszkorában. Szitási könyvét úgy olvasom, mint Tóth első kötetkéjét, aforizma és metafora gyűjteményként: egy-egy jobb sornál, gondolatnál megállók. Ezekkel a versekkel játszani lehet, akár a kaleidoszkóppal, a részek fölcserélhetők, hiszen a címek alá csak legritkábban kerül összefüggő szöveg. Ötlet-költészet ez, hiányzik belőle a kö'tóierkölcsi tartás. így aztán hiába olvasom, hogy minden lázadásom ének, ez az állítás a kaleidoszkóp színes üvegcserepei helyében itt szavak vannak, ezek fordulok olykor-olykor más rendbe, s néha csakugyan sikerül is látnunk a kaleidoszkóp csövében egy-egy szép alakzatot. Az alkotás azonban több kell hogy legyen kaleidoszkóp-forgatásnál, akár kávéházban, akár a sáncparton, akár a dolgozószobában ül a költő. VARGA IMRE 20
