A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
Valaki becsöngetett. Ajtót nyitottam és a lakásomba fürgén belépett egy ismeretlen fiatal nő. — Gondolkodtam az ajánlatodon és lényegében egyetértek — kezdte. — De mielőtt végleg döntök, meg kell néznem a lakásodat. Segíts levetni a kabátomat . .. Köszönöm. Telefonod van, amint látom. Jól van. És az mi, a konyha? Gáz, melegvíz, kitűnő. És ez a szoba? Csak egy? A te korodban mór kétszobás lokásod is lehetne. Ma még csak ketten vagyunk, de mojd jönnek o gyerekek, aztán mi lesz? Levett egy könyvet a könyvespolcról és egy kis ideig hallgatott. Kihasználtam a szünetet. — Tisztelt kisasszony — mondtam —, bizonyára eltévesztette a lakást. A sarokba vágta a könyvet és felhorkant: — Eszedbe ne jusson esküdözni nekem, hogy még sohasem láttál engem! — Miért? Láttam mór? — Most látsz másodszor. — Sajnos, nem emlékszem — vetettem ellen hősiesen. Vállára vetette elegáns fehér táskáját és lihegve belenyúlt. „Revolver“ — villant át az agyamon. — Tegnapelőtt öt óra harminc perckor — mondta, miközben minden szótagot külön hangsúlyozott — átadtad nekem a helyedet a hetes trolin. Aztán jegyet váltottál nekem. Ezt követően segítettél nekem a leszállásnál, majd azt javasoltad, hogy menjek hozzád feleségül. És ha nekem elég volt két nap, hogy a felnőtt nő teljes komolyságával elgondolkozzam az ajánlatodon, akkor neked is elég kell hogy legyen. — Igen, emlékszem — morogtam. — Valóban, mintha együtt utaztunk volna a trolin. De másra nem emlékszem. Esküszöm. — Persze, ez várható volt. — Antilopcipős lábával széket tolt elém. — Ölj le! Leültem. — Gyújts ró. Rágyújtottam. — Vegyük hát sorjába. Hol dolgozol? Megmagyaráztam neki, hogy hol. — Fáraszt téged a munka? — A hangja váratlanul ellágyult. — Igen — mondta elgondolkodva — nálunk nem kímélik az embereket . . . Kijössz az üzem kapuján, betolakszol a trolibuszba, levágódsz egy szabad ülésre és boldogan kinyújtod a lábaidat. . . Igaz? — Igaz. — Kinyújtod a lábaidat, szunnyadni készülsz... s egyszeresek úgy minden ok nélkül átadod a helyedet egy teljesen ismeretlen nőnek. Miért? Talán bizony kértelek erre? — Nem. — Talán bizony te voltál az egyetlen férfi a trolin, aki ült, és ez kínos volt számodra? — Nem, több férfi is ült. — A helyedet tehát valamilyen belső ösztönzésnek engedve adtad ót? — Igen. — Nagyon jó. Ezt a pontot letárgyaltuk. Tovább. Kértelek én, hogy válts nekem jegyet? — Nem. Csak sokáig kotort a pénztárcájában és nem talált aprópénzt. Nekem meg éppen volt egy csomó. — És mit mondtál akkor? — Mindjárt eszembe jut. — Kérem, kérem, megvárom. — Azt mondtam: „Ha legközelebb együtt utazunk, maga vált jegyeket!" — Tehát szándékodban volt máskor is velem utazni, nem? No és éppen ezt kellett bebizonyítani. De térjünk a fő dologra! Mi történt, amikor kiszálltam a troliból? De ne hazudj! — Segítettem kiszállni. — Hogyan? — A kezemet nyújtottam magának. — Másképp nem ment? Biztosan nem tudtál félrelökni és előttem leszállni, mint a többi férfi! — Nem, nem tudtom. — Kitűnő! És mit mondtál nekem ekkor? — Nem emlékszem. Talán ezt: „Engedje meg, hogy segítsek önnek". — Pontosabban. — Talán ezt: „Engedje meg, hogy tartsam önt". — Még pontosabban. — Hm... Ezt mondtam: „Engedje meg, hogy a kezemet nyújtsam önnek". — Igen, pontosan ezt mondtad. — Megsimogatta a kezemet, melyet tegnapelőtt oly könnyelműen felkínáltam neki. — Most jöjjön a végső következtetés. Három alkalommal semmire sem kértelek és te három alkalommal voltál rendkívül figyelmes irántam. Napjainkban így csak egy vőlegény viselkedik a menyasszonya iránt. — Elgondolkodott és aztán még hozzátette: — No és azok a szavak a kezedről. Érted most mór, mit tettél? Nem tudtam szóhoz jutni. — Amikor berontottam ide, hozzád, bizonyára azt gondoltad, hogy megbolondultam — mosolyodon el. — Kis csacsi, én a szerelem szárnyain repültem ide. Ekkor mentöötletem támadt. — Kérem — mondtam —, én nem vonom vissza, ami mondtam. De tegnap egy másik trolin egy újabb hölgynek is átadtam a helyemet. Ma pedig segítettem egy lánynak átmenni a sineken. Alig fejeztem be a mondókómot, a menyasszonyom áthajolt az asztal felett. — Tehát szoknyavadász vagy! — kiáltotta és lekent egy nagy pofont. — Nem is bánom — mondta aztán —, legyen úgy, miért ne tombolnád ki magad egy kicsit az esküvőig. De azután már meg ne próbáld megsérteni gyermeked anyját! — Gyermekem anyját? Mit akar ezzel mondani? — Azt hiszem, erről mór beszéltünk — mondta barátságosan. — Gyerekünk lesz. A család gyerek nélkül nem család. — De hiszen a trolin semmi intimitásra nem került sor közöttünk — jegyeztem meg félénken. — Te kis csacsi — súgta bódító gyengédséggel. — Az ilyesmit nem a trolin szokás csinálni. — Aztán szenvedélyesen szájon csókolt. Megadtam magam . . . SÁGI TÓTH TIBOR FORDÍTÁSA — Azt mondtam: leheljen bele! legyezd meg: pirosra mcgállsz, sárgánál indulni készülsz, zöldre indulsz, ha pedig elsápadok, ak kor lassítasz! Szöveg nélkül 99
