A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-03 / 4. szám
Ahol nem hiánycikk az udvariasság Sámlit keresek már hetek óta Bratislavában. Talán nincs is olyan bútorüzlet a belvárosban, ahol nem jártam volna. Hiába. A válasz mindenütt ugyanaz: „Sámli nincs, nem tudjuk mikor kapunk " Ha netán valaki úgy gondolná, hogy ezek után még egyebet is kérdezhet, az nagyon téved. A legtöbb helyen ezzel a foghegyről odavetett mondattal letudják a dolgot. Semmi biztató szó vagy elnézést kérő mosoly. Nincs. S ha nem tetszik, akkor menj, kívül tágasabb. Eleinte arra gyanakodtam, hogy a keresett bútordarab olyan igénytelen, hogy az eladóknak nem éri meg a fáradságot a vásárlóval bíbelődni ilyen csip-csup holmik miatt. Hamarosan rájöttem azonban, hogy teljesen mindegy, mit keresnek, a mód, ahogy a vevővel bánnak nem változik. Az egyik boltban szemtanúja voltam egy elszomorító jelenetnek. Fiatal pár érdeklődött bútorok iránt. Nemsokára új lakásba költöznek, szeretnék megnézni a legújabb típusokat. Konkrét elképzelésük még nincs, nem is bizonyos bútordarab iránt érdeklődnek. A katalógussal is megelégednének, természetesen, hisz tudják, hogy nagy a kereslet, s talán nincs éppen áru a raktárban. A moratoni győzelem hírét meghozó ifjú jelentése nem lehetett volna tömörebb: „Csak az van, amit látnak; a katalógusunk meg elkallódott valahol". No, de mégis — próbálkozott a férfi —, raktáruk talán csak van, elvégre itt az üzletben nem halmozhatnak fel mindent? — Van, persze, de oda egyedül nem mehet, s mi most nem érünk rá! Köztudott, hogy Bratislavában sok új lakást adnak át évente. A bútorok iránt nagy a kereslet, mindenki szeretné ízlésesen, korszerűen és lehetőleg gyorsan berendezni a lakását. Nem csoda, ha egy-egy bútorüzletben naponta több ezren érdeklődnek, mint ahogy az sem, hogy az elárusítók szinte teljes közönynyel fogadják a vásárolni akarók végtelennek tűnő áradatát. Vajon milyen a helyzet másutt, például egy kisvárosban? Erre a kérdésre kaptam — ha nem is kimerítő, de bizonyos fokig megnyugtató — választ a óalovói (nagymegyeri) bútorüzletben. Kedvesen fogadtak, megkérdezték mit szeretnék, s amikor találomra rávágtam, hogy egy nappali szobát szeretnék berendezni, máris hozták a katalógust, nézzem csak meg, mi az, ami tetszene. Még mentegetőztek is, hogy sajnos a raktár nincs a közelben, a város hét különböző pontján van lerokatuk, s így a boltban csupán töredéke látható annak, amijük valójában van. De, ha érdekelne valami, ők nagyon szívesen megmutatják a helyszínen is, elvégre azért vannak itt. Közben a vásárlók jöttek-mentek, a hangnem azonban változatlanul szívélyes maradt. Egy elárusító sem idegeskedett azért, hogy a legtöbben csak érdeklődnek. S ha a keresett bútor nem volt kapható, minden esetben biztató szavakat odtak útravalóul: „Jöjjön két hét múlva, akkorra várjuk az újabb szállítmányt". Ezekután nem tartottam helyénvalónak a további szerepjátszást, bevallottam jövetelem valódi okát. Rácz Jenő üzletvezető szemmel láthatóan meglepődött, talán nem is azon, hogy a kíváncsiskodó vevő álarca mögül egy újságíró bukkan elő, mint inkább azon, hogy értelmét látom egy bútorüzlet mindennapjai iránt érdeklődni. — Gondolom, errefelé nincs olyan nagy tülekedés a bútorüzletben, mint Bratislavában. Ennek ellenére érdekelne, milyen a forgalma egy kisvárosi boltnak? — Az igaz, hogy egy bratislavai üzlet forgalma nagyobb — mondja Rácz Jenő —, de a bútor iránt vidéken is megnőtt az érdeklődés. Ezt legtömörebben két számadattól tudnám jellemezni: tíz évvel ezelőtt havonta átlagosan 300 000 korona volt a bevételünk; ma egy hónap alatt egy millió kétszázezer korona értékű árut adunk el. Ez komoly összeg, de érdekünk, hogy még nagyobb legyen, hiszen aszerint kapjuk a prémiumot, mennyivel lépjük túl a havi eladási tervet. — Mit tesznek azért, hogy a környékbeliek önöknél vásároljanak és ne Dunaszerdahelyen vagy mondjuk Bratislavában? — Azt szokták mondani, hogy a jó bornak nem kell cégér, a bútornak meg különösen nem, legalább is mostanában, s azt hiszem, az érdeklődők nálunk ugyanúgy megkaphatják azt, amit keresnek, mint másutt. Már arra is volt példa, hogy bratislavai vásárlók jöttek hozzánk, mert azt hallották, hogy itt nagyobb a választék, s hogy sokkal udvariasabb a kiszolgálás. Persze sokszor előfordul, hogy nem tudunk a vevő rendelkezésére állni; a keresett típust már nem gyártják vagy olyan nagy a kereslet iránta, hogy órák alatt elfogy. Erről azonban minden esetben tájékoztatjuk a vevőt. Valamikor sok gondot okozott a megvásárolt áru elszállítása is. Mi ezt a problémát sikeresen megoldottuk. Háromtagú szállító brigádunk és egy teherautónk van, s bármit házhoz viszünk 50 kilométeres körzetben. A szállítási költségek nem nagyok, s egyre többen vannak, akik a mi autónkat veszik igénybe, annak ellenére, hogy a rokonuknak vagy valamelyik ismerősüknek módjában állna teherkocsit szerezni. így ugyanis olcsóbb. — Milyen bútorokat keresnek a vevők leggyakrabban? — Ez attól függ, melyik korosztályhoz Rácz Jenő üzletvezető tartoznak a vásárlók. A fiatalokat elsősorban a hálószobabútorok érdeklik, de sokan keresik a korszerű szekrénysorokat is. Régen elmúlt az az idő, amikor faluhelyen megelégedtek a szülök, nagyszülők bútoraival. Nevetséges is volna a legújabb divat szerint öltözködni, s közben többévtizedes, szúrágta bútorok között élni. Az idősebbek is gyakran be-benéznek hozzánk, rendszerint asztalt, széket vagy heverőt keresnek. — Előfordult-e már, hogy a vevő egy olyan bútor iránt érdeklődött, amit önök nem tartottak szépnek, s akkor megpróbálták a vásárlót lebeszélni? — Nézze. Az ízlések különböznek. A vásárlónak joga van megvennie azt az árut, amit kiszemelt magának, még akkor is, ha nekem személy szerint nem tetszik a bútor. Ennek ellenére néhányszor már előfordult, hogy őszintén megmondtam, mi a véleményem, de többnyire nem sikerült meggyőznöm a vevőt. A válasz rendszerint az volt, hogy ha majd olcsóbb lesz az, amit a választott bútor helyett kínálok, akkor megveszi. — Emlitették a beszélgetés elején, hogy több helyen is van raktáruk a városban. Ennek mi az oka? Nem lenne jobb mindent egy helyen tárolni? — Nyilvánvaló, hogy számunkra sokkal előnyösebb lenne egy központi raktárban tárolni a bútorokat, de mit tegyünk, ha már közel nyolc esztendeje hasztalan kopogtatunk a különböző szerveknél ebben az ügyben. Ha legalább egy tágasabb üzlethelyiséget kaphatnánk! Ez az épület valamikor gobonaraktár volt. Ha az emeletre akar feljutni az ember, majd a nyakát törheti ki, olyan meredek a lépcső. S akkor gondolja hozzá, hogy bútorokat kell ide-oda cipelnünk. Szó volt ugyan róla, hogy 1976-ban egy megfelelő épületbe költözünk, de az eddigi tapasztalatok után én ebben nem bízom túlságosan. Ez Rácz Jenő véleménye. Nem tudom hol és kik döntenek az új üzlethelyiség sorsáról, erről az üzletvezető nem akart beszélni. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy nyolc év sem elegendő ahhoz, hogy egy panasz meghallgatásra találjon. Az üzlet forgalma egyre nő, a raktárakban elhelyezett bútorokhoz nehéz hozzáférni. Különben a sámlit sikerült megszereznem. A nagymegyeri bútorüzletben, természetesen. LACZA TIHAMÉR (Prandl Sándor felvételei) BÚTOROK ÉS EMBEREK
