A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-07-22 / 27. szám

bácsi megmagyarázza, hogy ez most lehetetlen: Az udvaron, a fészer oldalának támasztott hosszúkece mindenkinek ilárulja, hogy a házban halász la­­<ik. Hiszen ez a kúp alakú háló már hosszú évszázadok óta a Duna mentén élő halászokat szolgálja. Nekem most azt is elárulja, hogy a gazda — a kicsi ház és a hosszú­kece gazdája — itthon tartózkodik. Kutya nincs az udvarban, nincs, aki a vendéget elijesztené vagy leg­alábbis jelezné érkezését, így hát hangos „Jó napot!”-tal próbálom jöttömet a házigazda tudtára adni. Hamarosan elő is kerül a hetven­­három éves Sándor Ferenc bácsi, aki az imént még a ház mögött lapuló kertben kapálta felesége társaságában a kukoricát. Kicsit röstellem is magam, hogy megza­vartam őt munkájában, de Ferenc bácsi készségesen rendelkezésem­re áll. Eredetileg egy kisebbfajta halá­szatra akartam invitálni, de Ferenc puszta, de egy oklevelünkben már 1075-ben előfordul Zsitvatő neve: I. Géza akkor ajándékozott tizen­egy zsitvatői halászt a garamszent­­benedeki apátságnak. Nagy Lajos király pedig 1373-ban elrendelte, hogy a kereskedőknek a zsitvatői révet kell használniuk. Megemlít­hetjük még azt is, hogy 1496-ban II. Ulászló minden királyi adó alól felmenti a zsitvatői hajósokat . . . Amint magunk mögött hagyjuk a sziget bozótosát, napfényes tisz­tásra érünk, s néhány pillanat múlva már a Duna partján állunk. — Ha jó lenne a ladikhoz a mo­torom, most átvinném magát egé­szen a túlsó partig — mondja Ferenc bácsi. — Az a falu velünk szemben a magyarországi Duna­­almás — mutat a szemközti domb­ra, s én szinte megbabonázva né­zem a zöldellő nyárból előfehérlő házakat. Szóval ott, a szemközti domboldalban nyugszik Vajda Jú­— Mert a halászathoz szép, nyu­godt idő kell. Szélben nem lehet halászni. Megkapná a szél a hálót, aztán arra vinné a ladikot, amerre neki tetszik. Szóval a halászat helyett egy sé­tában állapodunk meg. Persze, egy kiadósabb és érdekesebb séta ked­­léért előbb hajóra, jobban mondva ladikra kell szállnunk, s át kell „övedzenünk" — azaz eveznünk — a Zsitva folyón egy szigetre. Egy szigetre, amelynek sűrű bokrai közt egy darab történelem rejtezik . . . Századokkal ezelőtt állt ezen a szigeten egy hatalmas bükkfa: állt rendületlenül, ellenszegült a viha­roknak, a féktelen dunai szélnek — egészen 1940-ig, amikor is egy erős orkán derékban kettétörte. Ágait, a környék szegényei tüzelő­nek használták fel, de a törzse még néhány évvel ezelőtt is dacolt az idővel, míg néhány tudatlan és felelőtlen gyerek fel nem gyújtotta: — Három napig egyfolytában égett, hiába is öntöztük rá kanna­számra a vizet — emlékezik Ferenc bácsi. «BARANGOLÁS Útban a folyonoz Én — sajnos — már csak egy gödröt láthatok a hatalmas bükkfa helyén. De miért olyan fontos ne­künk ez a halott fa, ez a bozót­­védte gödör? A fa egykor jelentős történelmi eseménynek volt a tanú­ja. Ezerhatszázhat november 11-én alatta kötötték meg II. Rudolf, Bocskay és I. Ahmed török szultán meghatalmazottai a zsitvatoroki békét. . . Igen, itt barangolok most Ferenc bácsival a Radvarí nad Dunajom­­hoz (Dunaradványhoz) tartozó Zsitvatő pusztán, azon a vidéken, ahol a két folyó — a Duna és a Zsitva — hosszú út után végre egy­másra talál. Nem hiszem, hogy bárki is meg tudná mondani, mióta áll itt ez a «BÁCSIVAL 6 íFERL

Next

/
Thumbnails
Contents