A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-12-16 / 42. szám

KI FEDEZTE FEL A la ¥ II r A I I (80 éve halt meg M I W I Fl I ■ Irinyi János) Sokon ma is úgy tudják, hogy a gyu­lát — vagy ahogy akkoriban mondták: a cündhölclit — Irinyi János magyar vegyész fedezte lel. Ez Így nem egészen igaz. Ö maga sem állította soha, hogy Így lett volna. Az viszont tény, hogy Irinyi János nagy érdemeket szerzett a magyar gyulagyártás megteremtése kö­rül. Ahhoz, hogy megvilágíthassuk, mit is fedezett lel voltaképpen Irinyi, vissza kell lapoznunk a kémia történetében néhány évtizeddel. + ELŐZMÉNYEK Az ősrégi, acélkovo-tapló szerkezetű gyújtószerszámot — annak ellenére, hogy kényelmetlen volt és csak bonyo­lult műveletek elvégzése után lehetett tüzet gyújtani vele — sokáig nem tud­ta az emberiség más. ügyesebb alkal­matossággal helyettesíteni. Az első olyan szerkezetet, amely a mai gáz­öngyújtók ősének is tekinthető, 1770- ben a bázeli Fürstenberg készítette: elektromos szikro hatására gyulladt meg benne a hidrogén. Szintén a hid­rogén gyúlékonyságát használta fel Döbreiner német kémikus (mások sze­rint Gay-Lussac, francia kémikus) gyúj­tómasinájához, amelyben az elektromos szikrát a platinatapló helyettesítette. A platinatapló érintkezve a hidrogénnel izzani kezdett, s ez a hidrogén meg­­gyulladását eredményezte. Ezek a tűz­­szerszámok nem a gyufa elődei, csu­pán az érdekesség kedvéért említem őket. A foszfor öngyulladásának elvén ala­puló gyújtóberendezések 1780 táján jelentek meg Franciaországban. A fosz­foroldattal átitatott, majd megszárított papirszeletek önmoguktól meggyullad­nak, ha a levegővel érintkeznek. Hogy az öngyulladást megakadályozzák, eze­ket a papírcsíkokat légmentesen befor­rasztották egy ampullába, amelyet az­tán használat előtt széttörtek. Ha va­laki pipára akart gyújtani, egyszerűen elővette zsebéből az üvegecskét, lefű­részelte a nyakát és máris kéznél volt o „fidibusz" . . . hacsak az ampulla már elébb szét nem törött a zsebben. Ennél az olkalmatosságnál az úgyne­vezett mártógyufa sem volt sokkal biz­tonságosabb. Ennek elve Scheele, né­met vegyész megfigyelésén alopult, mely szerint a káliumkloráttal összeke­vert cukor tömény kénsav (vitriol) ha­tására meggyullad. A fapálcikót — vé­gére valamilyen éghető anyag és ká­­liumklorót keverékét vitték fel — bele­mártották a kénsavba, majd gyorsan kihúzták, hogy meggyulladjon. Fáy András 1826-ban megjelent „Hasznos házi jegyzetek" című köny­vecskéjében a következőképp írja le a mártógyufa készítését: „Végy két rész oxydált savanyú sót (káliumklorót), melyet a patikában Sál acidum oxy­­genatum alatt árúinak, egy rész cinó­­bert (higanyszulfid), s mind a kettőt vízben feleresztett gumi arabicommal csináld péppé; azután hasogass fenyő­­fábul vékony kéngyertyákat, melyeknek hegyeiket felolvasztott büdöskőbe (kén) mártogasd. Ha meghűlnek, mártsd is­mét ugyanezen hegyeiket a leírt mód szerént készített pépbe és szárítsd meg. Ezen így elkészített fácskákat, ha gá-* lickőolajbo (kénsav) mártod, azonnal lángot vetnek, s gyújthatsz vélek." A mártógyufo használata több kel­lemetlenséggel járt. A kénsav — akár­milyen díszes üvegecskébe is tették — csak kénsav maradt, s mórtogatás köz­ben — heves reakcióba lépve a gyu­fafejek anyagával — szerteszéjjel ‘röcskölődött, úgyhogy az emberek bő­re, ruhája állandó veszélynek volt ki­téve. A további kellemetlenségek akkor jelentkeztek, amikor a gyufa lángra­­lobbant. A különféle anyagok égés közben bűzös és mérgező gázokká ala­kultak ót, és ezek hosszabb időre be­töltötték a szoba levegőjét. A gyufa történetében egy újabb ál­lomást jelentett az úgynevezett dörzs­­gyufa felfedezése, amely lehetővé tette a kénsav mellőzését. Számos típusa volt ismeretes akkoriban, aszerint, milyen alapanyagokat használtak fel gyártá­suk folyamán. Congreve, angol piro­technikus káliumklorót és antimonszul­­fid keverékével vonta be a kénnel át­itatott fapólcikók végét, amelyek dör­zsölésre hevesen lángra lobbantak. John Wolker gyógyszerész a káliumklo­­rátot keményítő és foszfor elegyével he­lyettesítette, de ezek a gyufák sem voltak megbízhatók, gyakran már a do­bozban felrobbantak. ♦ IRINYI JANOS ZAJTALAN GYUFÁJA 1836-ban Irinyi János, megunva a prókátorságot úgy döntött, hogy techni­kus lesz, elutazott Bécsbe, és beiratko­zott a Polytechnikumba. Itt, egy siker­telenül végződött előadás láttán ötlött fel benne az a gondolat, amely ha­marosan a zajtalan gyufa megvalósí­tásához vezetett. Az említett kísérlet során a professzor ólomperoxid és kén keverékét szerette volna dörzsöléssel meggyújtani, ez azonban nem sikerült. Irinyi arra gondolt........hogyha kén he­lyett foszfort vett volna, az már ré­gen égne." Még aznap ki is próbálta a dolgot, s erről később így számolt be: „A foszfort forró vízben granulál­tam (most már nem így készül); kihű­lés után a megmért barna porral (ólomperoxid), és, hogy a fára ragad­jon, arab mézgával összekavartam s tíz szál olyan cündhölcliről, aminőt akko­riban üvegbe szoktak mártani, lefarag­ván az üvegben meggyúló keveréket, ennek helyére a magom keverékét ken­tem, s a fácskákat az ablak párká­nyára tettem száradni." A cündhölclik zajtalanul és — ami szintén fontos — szagtalanul meggyulladtak. Irinyi fel­fedezéséről tudomást szerzett Römer István bécsi üzletember, nyomban hoz­záfogott a zajtalan és szagtalan gyufa gyártásához, s ez vagy negyed száza­don át jól jövedelmező üzletet jelentett számára. Irinyi visszatérve Magyaror­szágra maga is alapított egy gyufa­gyárat; ez 1848-ig működött. 1845-ben fedezték fel a foszfor vö­rös módosulatát, amely — ellentétben az Irinvi által is használt fehér fosz­forral — nem mérgező, s nehezebben is gyullad meq. Lundström 1848-ban kezdte el gyártani Svédországban az úgynevezett biztonsági gyújtót, amely nemcsak abban különbözött a zajtalan gyufától, hogy vörös foszfor helyettesí­tette a fehéret, hanem abban is, hogy a foszfort nem a ayufafejre, hanem a dörzsfelületre kenték rá, s a qyufa csak akkor qyulladt meg, ha ezen a fosz­forról bevont felületen húzták véqig a ovufaszáíakat. A svéd gyufa aztán fo­kozatosan kiszorította az akkoriban el­­teriedt avújtókat. s n mai noDiq lénye­gében ezt n qyufát használjuk. Irinyi János egyébként nemcsak a ayufagyártás terén szerzett érdemeket. Egyike volt azoknak a magyar tudó­saknak, akik a magyar tudományos nyelv létrehozását tűzték ki feladatukul. A szabadságharc idején Kossuth meg­bízásából a nagyváradi lőporgvárat és ágyúöntödét vezette. A szabadságharc leverése utón visszavonult vértesi birto­kára, ahol — Magyarországon első­ként — alkalmazta az okkor még új­nak számító műtrágyázást. Vértesen halt meg 1895 december 18-án. LACZA TIHAM« (Kontár Gyula felvétele) 14

Next

/
Thumbnails
Contents