A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-09 / 41. szám
A bratislavai Iparművészeti Múzeum újjáépített épülete a kovácsok pedig a város keleti részén, a főutak mentén telepedtek le. Nagyon sokszor vetődik fel a kérdés: hol és hogyan sajátították el mesterségüket az akkori iparosok. A középkorban is, de különösen a középkor végétől egészen az első világháború kezdetéig az inasok mestereknél sajátították el alaptudásukat. Az inosévek után, mór mint segédek, „Wanderbucchal", vándorkönyvvel kezükben világgá mentek. Nagyon sokan tizenöt-húsz éven ót bebarangolták Európa országait, városait. Az egyes mestereknél legtöbbnyire negyed, vagy fél évet dolgoztak, s miután a mester bejegyezte a segéd vándorkönyvébe a nála töltött időt s egyben igazolta a segéd szakmai tudását, ez tovább vándorolt. A szemfüles segédek mindenütt ellesték a mesterek „fortélyait", titkait, majd vándorújuk befejezése után letelepedtek, céhbe tömörültek, s mint mesterek elkezdtek dolgozni önállóan. Az 1825-ben Pozsonyban letelepedett Berónek József tímármester vándorkönyvét lapozgatva tudtam meg, hogy a vándorlegények tanulmányújuk során nemcsak a saját szakmájukban tökéletesítették magukat, de rokonszakmák ban is dolgoztak. Beránek József tímár segéd például Oslóban, Stockholmban, Hamburgban neves tímármestereknél, Pesten, Bécsben, Prágában és Budweisben (ma Ceské Budéjovice) kesztyűkészítő mestereknél dolgozott, üzleti könyveiből az is kiderül, hogy a későbbi építették, korszerűsítették, és itt helyezték el a felbecsülhetetlen értékű iparművészeti alkotásokból álló gyűjteményt. A napokban ellátogattunk az új bratislavai Iparművészeti Múzeumba. Megcsodáltuk a gyönyörű alkotásokat, és elbeszélgettünk a múzeum dolgozóival. Az első és második emeleti helyiségekben a 15. században épült templomok, kolostorok, kápolnák falait díszítő szebbnél szebb kőfaragványokról készült fényképeket lehet látni. Különös figyelmet érdemelnek az egykori aranyművesek gyönyörű munkái, a Szent Márta székesegyház, és más templomok Az aranyművesek pecsétje (17. század) IPARMÜVÉSZETÜNK MÚLTJA ÉS JÖVŐJE A Duna mentén épült varosokDan már a hűbériség kezdetén ügyeskezű takácsok, fazekasok, ácsok, kőfaragók, kovácsok, lakatosok, aranyművesek, tímárok és más mesteremberek dolgoztak, s készítményeiket sokszor művészileg munkálták meg. A kézműipar s vele párhuzamosan az iparművészet igazi fejlődése azonban csak a középkorban kezdődött, amikor erős erődítménnyel körülvett várak, díszes városi paloták, templomok, dómok és kolostorok, polgári házak és más létesítmények építéséhez számos ügyeskezű iparosra s iparművészre — kőfaragóra és faszobrászra, kovácsra, díszlakatosra stb. volt szükség. A középkori Magyarország gazdaságilag egyik legfejlettebb városa Bratislava volt, amit a Duna a keleti országokkal és a Fekete-tengerrel, a Dévényi-kapunál húzódó Jantár-út pedig a Földközi-tenger partvidékével, a Baltikummal kötött össze. A Duna menti városok között is mind gazdaságilag mind kulturális téren a leggyorsabban Pozsony fejlődött, az európai iparosok központjává vált. A városban működő Keleti Társaság az ipari termékek értékesítését elsősorban a keleti országokban szervezte meg, de rendszeres kereskedelmet folytatott az észak és nyugat-európai országokkal is. A bratislavai városi levéltárban őr-Ónedény-készítök műhelye (16.—17. század) zött feljegyzések igazolják, hogy már a tizennegyedik század elején kőfaragók, kovácsok és órások dolgoztak itt. Egy elsárgult okirat arról is beszámol, hogy a városban már a középkorban megalakult az asztalosok céhje. A régi, elavult belvárosi lakóházak lebontásakor, az új létesímények alapjainak ásásakor — különösen az egykori Halpiacon — sok értékes, régi leletre bukkantak. A föld mélyéről agyagedények, köböl faragott és vasból készített díszítmények kerültek elő, és felszínre került sok már érték is; ezeket a Városi Múzeum dolgozói konzerválják, kiállításra készítik elő. Az ipar és a kereskedelem fejlődésére vitathatatlanul nagy hatással volt Zsigmond király 1430-ban adott privilégiuma, mellyel a várost arany- és ezüstpénz verésére jogosította. Az első városi pénzverdét a régi városháza földszinti helyiségeiben létesítették, ohol pénzváltó is működött. Az első pozsonyi egyetem, az Academia Istropolitana megszüntetése után a pénzverdét az akadémia épületében helyezték el, ahol az első időben negyeddénárosokat, Zsigmond-kvartingokat, későbben pedig különböző értékű arany- és ezüstpénzt vertek. A pénzverde I. Lipót király uralkodása alatt élte fénykorát. A pénz verését nagy szaktudással rendelkező mesterek, vésnökök, öntők, pénzverők végezték. Már Zsigmond király uralkodása alatt a városban híres aranyművesek, ötvösmesterek dolgoztak. Hírnevüket elsősorban a gyönyörű egyházi kegyszerek és a díszes ékszerek készítésével alapozták meg. De nemcsak a fémművesek, hanem más mesterek is európai hírnevet szereztek. Ahogyan mór említettük, a Duna menti városban Európa különböző országaiból telepedtek le kézművesek. Legtöbbjük a Váralján lakott, s házában vogy mellette létesített műhelyt. A tímárok, ácsok, takácsok és asztalosok a Duna partján, az arany- és ezüstművesek, valamint a fazekasok a keleti várfal tövében, a kőfaragók a Csalogányvölgyben, a Vödric-patak mentén, években üzleti kapcsolatban volt azokkal a mesterekkel, akiknél vándorlása alatt dolgozott. Az Országos Iparművészeti Társulat vezetősége a Magyar Iparművészet című folyóiratában már 1888-ban felvetette a tervet, hogy a budapesti Iparművészeti Múzeum példája nyomán hasznos volna Pozsonyban is állandó iparművészeti kiállítást, múzeumot léW»síteni, ahol az iparművészet minden ágából összegyűjtött és gondosan kiválogatott alkotásokat kellene az utókornak megőrizni. A javaslat ugyan elősegítette a Városi Múzeum fejlesztését, gyűjteményét kibővítették, de önállá iparművészeti osztály létesítésére anyagi nehézségek miatt nem került sor. Azóta is többször felvetődött a terv, de megvalósítása csak szocialista társadalmunkban válhatott valóra. Amikor a hatvanas évek elején ismét felvetődött a gondolat, hogy a több mint százéves múltra visszatekintő Városi Múzeum mellett önálló iparművészeti gyűjteményt kellene létesíteni, az illetékesek egyöntetű döntése volt, hogy ezt a Váralján, a kézművesek egykori központjában helyezik el. Az új dunahíd váraljai hídfőjével szemben, a mostani Beblavy utca 10-es számú házát szemelték ki erre a célra. A 18. században épült házat nagy költséggel újjátulajdonában levő mesteri mívű kegyszerek. A kiállított bútorok közül egy a reneszánsz kori intarzia-berakásos szekrény, egy hasonló kivitelű céhtábla és egy tizennégy zárral ellátott régi vasajtó érdemel említést: utóbbi a régi városháza egyik bejárati ajtaja volt. A látogatók azonban sokat időznek a gyönyörű kivitelű, ónból, agyagból, porcelánból és üvegből készült használati és dísztárgyak között is, amelyeknek nagy része szintén mesterműnek számít. A harmadik emeleti termekben a huszadik század iparművészetéről kapunk átfogó képet. Iparművészeink képzése az iparművészeti szakiskolákban — legnevesebb művészek vezetésével folyik, népművészeink pedig különböző magas szintű tanfolyamokon sajátítják el a fejlődésüket biztosító művészeti és technikai ismereteket. Ma már nemcsak az iparművészek dolgoznak hivatásszerűen, de a népi iparművészek — a faragók, hímzők, műlakatosok és műasztalosok — is szövetkezetekbe tömörülve, szintén hivatásszerűen folytatják mesterségüket. A népi iparművészet továbblépése nemcsak tartalmi, művészi vonatkozásban jelentkezik, hanem o technika tökéletesedésében is. Az iparművészek ma már nem primitív eszközökkel dolgoznak, például a keramikus már nem tapossa lábbal a fazekaskorongot, és a faragó sem dolgozik saját maga gyártotta faragókéssel —, hanem a modern technika vívmányai közül egyre több gépi berendezést használnak fel munkájukban. Népi iparművészetünk fejlődése jó úton halad. A szövetkezeti boltokban kapható termékeik igazolják ezt a legjobban. Egyre több szőttest, bútort, szőnyeget és más ízléses kivitelű dísztárgyat gyártanak, amelyek szépítik, gazdagítják otthonainkat. Ezt, hisszük, valamennyien örömmel vesszük tudomásul. És örülünk annak is, hogy legkiválóbb iparművészeink alkotásait múzeumban állítjuk ki, megőrizve őket az utókornak. FEDERMAYER ISTVÁN (Felvételek: I szerző, 3 archív) Orás műhely a 16. századból
