A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-09 / 41. szám
Egy ködös, novemberi reggelen, amikor innen a tizenkettedik emeletről nem látni le a földre, s amikor a fekete varjak is tétovázva keringenek a város toronyházai felett, elhatároztam, hogy eleget teszek családfői tisztemnek, s beszerzem a téli-tavaszi cévitamin-szükségletet tágabb családom részére, fejeskáposzta képében. Az elhatározást nyomban tett követte. Kértem két százast a családi kasszából, az anyósomtól pedig három igazi parasztzsákot, és nekivágtam a ködbefúlt világnak, hogy egyik közeli faluban megkeressem kertész ismerősömet, aki még tavaly azzal fenyegetett meg, hogy örökre megharagszik, ha nem hozzá megyek az idén káposztáért. Mivel kevés kertész ismerősöm van széles e hazában, nem engedhettem meg magamnak azt a fényűzést, hogy bármelyik haragját magamra vonjam, fgy hát csendesen gurultam az autó négy kerekén a ködben, minden nagyobb sietség nélkül, s még akkor sem emelkedett a vérnyomásom, ha egy-egy alacsonyabbrendü „tragacs" kielözött. Menjetek csak pajtikáim, mormoltam félhangosan, s ahelyett, hogy megnyomtam volna a gázpedált, halkan azt a dalt kezdtem dúdolni, hogy: „Lent a vízen zereg a jég . , így lassan hajtva végülis megérkeztem a kertészetbe, ahol a cévitamin egyelőre nagy káposztahalmokban hevert a földön. Csakhogy hiába néztem körül a káposztahalmok között, az én kertész ismerősöm seholsem volt. — Bent van a mázsánál — mondták a bekecses asszonyok, akik a káposztahalmokat zsákokba pakolták. Ha bent van, bent van, gondoltam, majd csak megtaláljuk egymást, ha keressük. S valóban, nemsokára kezet is ráztunk. — Van káposzta — mondta már hogyne volna, mikor van. Csak még néhány autót lemérek, aztán kimegyük a földre, zsákba rakjuk, ami kell. Ahogy így jó egyetértésben szót szó mellé állítottunk, az első teherautó meg is érkezett, egész káposztahegyet cipelve a hátán. Az autót lemázsálták, kitöltötték a szállítólevelet, s a sofőr már indult is. Még le sem kanyarodott az útra, már jött is a párja. Ezt is lemázsálták, akárcsak az előbbit. A sofőr ott állt a kertész mellett, s várta a szállítóiéveiét. Gyengén rakodtak — mondta a kertész a sofőrnek. — Miért? — Kevesebb van az autón a szokottnál. fi Kisebbek a zsákok — mondta a sofőr szemrebbenés nélkül. A kertész erre nem válaszolt. Kitépte a blokkból a szállítólevelet, s a sofőrnek adta. A sofőr azt a blúza zsebébe tette, s már kint is volt a mázsaházból. Startolt és odafordult a kocsma elé. A kocsmában szalámit és kiflit vásárolt, visszaült a volán mögé, és jóízűen falatozni kezdett. Ekkor egy asszony nyitotta ki a mázsaház ajtaját. Na, mi a baj? kérdezte tőle a kertész. — Csak az, hogy az autó az előbb nem állt jól a mázsán. A két első kereke nem volt rajta. — Ugye mondtam, hogy kevesett mértünk állt fel a kertész ugye mondtam . . . ré; Még nem mentek el — mondta az asszony le kell méretni újra. A kertész ment és visszaparancsolta a sofőrt a mázsára. A két mérés között hat mázsa volt a különbség. f- Az ember megbízik magukban mondta csendesen az én kertész ismerősöm a sofőrnek — maguk pedig visszaélnek a bizalommal . . . Mire való ez? Nem engem csapnak be, hanem azokat, akik egész éven át a káposztával dolgoztak. A sofőr az öregember szavaira nem tudott válaszolni. Kifordult a kicsi házikó ajtaján, s beült a volán mögé. Ahogy néztem, egy percig azt hittem, az öreg kertész mondatain eltöpreng, de aztán láttam, hogy valamit magyaráz két társának, s azt már nem csők láttam, de hallottam is, hogy hangosan nevetnek. Mintha valami igen-igen mulatságos dolog történt volna. Pedig azon, amit elkövettek, nem volt sok mulatnivaló. Inkább szomorú volt az egész, lehangoló, meghökkentő epizódja ennek a ködös, novemberi délelőttnek. A káposztaföldön szótlanul raktuk a mázsára a káposztát, s hiába szakadt föl a köd, amikor elindultam hazafelé, nem tudtam igazán örülni a kinyíló őszi égboltnak. Öreg kertész ismerősöm délelőtti kérdéséi ott világítottak az út szürke szalagján: „Mire való ez?" Mire való?! . , . GÁL SÁNDOR FOTO: KÖNÖZSI
