A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-11 / 38. szám
EGY VILÁGREKORD GYÖRGY: TÖRTÉNETE ix. fülébe kilenc, majd röviddel utána az orrába három karikát kap. Ezek a díszek jelzik, hogy viselőjük szakaszonként megtanulta, hogyan kell tartania a száját. . . DOGONA BÖLCSEK A legkülönbözőbb szimbolikák és mítoszok ót- meg átszövik a dogonák egész életét, s a valóságban kifejezői egy nagyon jól átgondolt társadalmi rendszernek, amely megfelelt számtalan nemzedék gyakorlati szükségleteinek. Semmi sem öncélú, mindennek megvan a törzsi filozófiában a magyarázata és pontos helye. Az élet csiráját a dogonáknál a köles magva testesíti meg. Az érett mag megszabadul burkától, s ezt elhagyva mint valami propeller elröpül. Az örök spirális mozgás az anyag fennmaradásának jelképe; ezt az elvet a dogonák művészetükben hullámvonallal jelzik, ami egyben az ellentétek örökkévalóságát is kifejezi. Ezenkívül a csigavonalszerű mozgás kifejezi a geminatio (megkettőzés, ikerszerű osztódás) elvét, ami a dogonák elképzelése szerint ideális feltételek között a szaporodást befolyásolja. Ezért helyezkednek el sakktáblaszerűen a dogonák földjei is, lakóházaikat egy-egy telek kihagyásával felváltva építik a teraszokon, közöttük csigavonalban húzódnak az ösvények. Nem minden dogona ismeri törzsének tanítását teljes terjedelmében, mivel kevesen vannak a kiválasztottak. Azonkívül az idő lassan, de kérlelhetetlenül változásokat hoz a Bandiagara-felföld bölcseinek világába is. Emberemlékezet óta a legidősebb nemzedék kiváltsága volt, hogy földjeik a legközelebb essenek a faluhoz, míg a fiatalok gyakran húsz-harminc kilométer távolságban levő földeket művelnek meg. A mezei munkák idején (vagyis három-négy hónapig évente) a fiatalok kinn maradnak a földjükön s ott egyesek ideiglenes szalmakunyhót emelnek, míg mások egész falut építenek s ott tartózkodnak egész éven át. A fiatal dogonák, amikor nincs mit csinálniuk a földjeiken, elmennek Ghánába vagy Elefántcsontpartra, ott vállalnak munkát, ahonnan aztán a modern civilizáció csodálatra méltó jeleivel, fekete szemüveggel, tranzisztoros rádióval s főképp egészen más szemlélettel térnek haza. A dogonák földje még mindig nagyon szegény, s eddig meghaladta gazdasági erőit a fejlődését alig elkezdett fiatal Mali Köztársaságnak, amely előtt számos' hasonlóan sürgős feladat megoldása áll, hogy döntő változást érjen el ezen az elmaradt területen. Szangában és néhány más jelentősebb településen túlhajtott árakon lehet kapni egyes, a fővárosból ide szállított vagy a szomszéd országokból csempészett fogyasztási cikkeket, másutt a piac kizárólag helybeli termékeket kínál. Az egyetlen egészségügyi állomás Szangában működik, iskolája egyetlen dogona falunak sincs. Sok munkát el keli tehát még végezni. Mindenesetre addig, míg bekövetkeznek a kívánatos változások, ideje lenne, hogy befejezzék munkájukat az etnológusok, néprajzkutatók, hogy a jövő nemzedékek számára komplett dokumentálják azt a törzsi bölcsességet, amely a dogonákat — a hallgatás nehezen legyőzhető sáncával — a mai napig védi az idegenekkel szemben. W. BISCHOF Csupán arra kellett ügyelnünk, hogy közeledtünkre a bika s az alkalmasint körülötte legelésző tehenek ne figyeljenek fel idő előtt. Egyelőre nem kellett ilyesmitől tartanunk. Erről az állptok felől lengedező állandó szél gondoskodott, s nemkevésbé Nyikola, akinek a bikával való „feleselése" révén pontosan tájékozódtunk a szarvasok tartózkodási helyéről. Csak most győződhettem meg arról, hogy Nyikola milyen kiváló mestere a murgunak. A burját mögöttünk messze lemaradva négy-öt perces időközökben fújt bele csalizójába. Amikor körülbelül egyforma távolságra kerültünk a bikától és Nyikólától, ha nem tudjur, milyen irányban tartózkodik vadásztársunk, csalizását bízvást összetéveszthettük volna a bika hangjával, olyan élethűen utánozott. Egész idő alatt, legalábbis hangerejéből ítélve, a szarvas egy tapodtat sem közeledett felénk. A „murguzósnak" egyébként nem az a célja, hogy a vadat a vadász közelébe csalja, hanem az, hogy ingerelje, és mennél gyakoribb hangoskodásra ösztökélje az iszubrát. Az így nyert tájékozódás tökéletesen elegendő a vad megközelítéséhez. Negyedóra telt el a gyors meneteléssel. A bika megsokallhatto oz izgatást, mert elnémult. Ügy véltük, hogy valahol a közelben kell lennie, vagy legalábbis e helyen tartózkodott, amikor elindultunk feléje. Tanácstalanul ácsorogtunk, s beláttuk, mennyiré gyámoltalanok vagyunk, ha eredménytelen a csalizás. Tízperces ácsorgós utón, amikor már Nyikola is utolért bennünket, jobb híján az eredeti irányban folytattuk az utunkat. A bika meg sem mukkant, pedig mit adtam volna egyetlen halk nyöszörgéséért! Egyre idegesebbek és tanácstalanabbak lettünk. Nyikola is elveszthette a türelmét, mert egyre gyakrabban fújta meg a kürtöt, s talán ez volt a hiba. A gerinc egyik meredek törésénél messzire lehetett látni, s úgy véltük, hogy az iszubra valamilyen oknál fogva elhagyta a gerincet. Mivel tegnap sem a hegytetőn orgonáit, arra következtettünk, hogy a katlan felé vette az útját. — Gyerünk utána! — hebehurgyáskodott Paska, és elindult lefelé a katlanba. — Azonnal gyere vissza, te kelekótya! — szóltam utána, s e pillanatban Paska megszűnt a vezetőm lenni, és a szó szoros értelmében vett kísérőm lett. A vad közelében Szibériában is kamatoztathattam a sok hazai szarvasvadászat tapasztalatát. — Nem látod, hogy nincs alattunk a bika? Ha letért a gerincről, akkor már sokkal korábban. Vissza kell mennünk egy jó darabot, és csak ott ereszkedhetünk le a katlanba. Ha itt mennénk le, óhatatlanul rossz szél alá kerülnénk. Paska nem válaszolt, de abból, hogy szótlanul a nyomomba szegődött, érezni lehetett, hogy nincs ellenvetés. A saját nyomunkon visszamentünk néhány száz métert, de a síri csendben egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. Hátha ellentétes irányban haladok? De nem. Rövid tépelődésemnek a bika elnyújtott trombitálása vetett véget. Szándékosan írok trombitálást. Engem legalábbis a rezesbandák eme nélkülözhetetlen hangszerére emlékeztetett leginkább az iszubra vágyódó hangja. Na, mit mondtam? — olvashatta le Paska az elégedettséget feléje forduló arcomról. Biztató hunyorítás volt a válasza. A bika valahol alattunk, egy évszázados, vegyes állományú erdőben rejtőzködött. Leendő zsákmányomból ugyan még mit sem láttam, de máris kézbe fogtam a puskámat, s egyedül osontam a bika felé. Paska felismerte, hogy a vadászat fináléjánál szükségtelen a jelenléte, s a gerincen maradt. De nem sokáig. Pár perccel később újra a hátam mögé kényszerítette csitíthatatlan kíváncsisága. A szarvas mintha pótolni akarná az iménti mulasztását, gyors egymásutánban fújta egyik szózatát a másik után. így igazán nem volt művészet a helyes irány betartása. Annál több gondot okozott bikaközeiben a zajtalan járás. Az esett fák és a heverő ágak óvatos kerülgetésével sok időt veszítettünk, és csak lassan haladtunk előre. A bika hangerejéből ítélve semmivel sem voltunk közelebb hozzá, mint amikor a Felejthetetlen pillanatok nyomára álltunk. Vagyis az iszubra ugyanolyan gyorsan vonult előttünk, mint mi a nyomában. Újabb félóra telt el a szarvasok követésével. Puskám már régen visszakerült a vállamra, és a közeli sikerbe vetett reményem is foszladozni kezdett. Ilyen iramban nem mehetünk tovább. Sosem érnénk atol a bikát. Legjobb esetben is csak uszólyhordozói lehetünk a bika „szarvasmenyasszonyainak”. Elibük viszont nem vághatunk, ahhoz nincs elegendő erőnk, s azonkívül rossz szél alá kerülnénk, ami egyenlő a teljes kudarccal. Aki mer, az nyer — tartja a népi bölcsesség. A mi merszünkhöz ugyan nem szükséges halált megvető bátorság, de elég sok forog kockán: egy nagyon ritka vad trófeája. Tulajdonképpen nem is merészségre volt itt szükség, csak a lépteinket kellett meggyorsítani. A kockázatot az ezzel járó „többletropogós” jelentette. Felgyorsítottuk lépteinket, s meg is lett az eredménye: úgy csörtettünk, mint a vaddisznók, ropogott a lábunk alatt a haraszt. Paska vette észre az első, fák között cikázó tehenet. De megdobbant a szívem, amikor megláttam! Ijedtemben, mert úgy véltem, hogy előlünk menekül. A csoda tudja, mi zavarhatta meg. Mi biztosan nem, mert nagy megnyugvásunkra a közelében két másik, békésen legelésző tehenet láttunk, meg. Most már biztosra vehettük, hogy ezeket a tajgai szarvasokat nemigen izgatja a zajozás. Még közelebb osontunk hozzájuk. Az eredmény két újabb tehén „felfedezése" volt. Nagyságra bármelyikük felért volna egy hazai gímbikával, de az esedékes „húshozam” e pillanatban aligha érdekelhetett bennünket. A bikát kerestük — és sokáig nem találtuk-Csak a következő fohászkodása vált árulójává. Két vastag cirbolyafenyő közt állt koromfeketén, daliáson. Mellette a hatodik, nyilván a legkedvesebb tehene hegyezte hosszú fülét. Derék legény lehetett, ha ekkora háremet sikerült összeterelnie ebben az aránylag vodszegény erdőségben. Minden figyelmemmel a bikát bűvöltem. Nem sok volt belőle látható. Az egyik fenyő mögül kilátszott az orra hegye, a másik mögül meg a fara. A két fa között pedig széles, fekete sörényes nyaka sötétlett, amelyen vastagon ívelt az agancs jókora darabja. Nos, nem a legkedvezőbb alkalom a biztos lövésre, de a legrosszabb sem. Még egyszer megfontoltam az esélyemet, és lövésre szántam el magam. Miért ne, hiszen elegendő megfelelő magasságban a két fa közé találnom, és az enyém a bika. Ehhez igazán nem kell nagy művészet, még kétszáz méterről sem. Az persze más lapra tartozik, hogy érdemes-e egyáltalán lőnöm? Paska szerint igen, mert állandóan bökdösött hátulról, és azt sziszegte a fülembe, hogy ocseny krupnij — nagyon nagy. Ez volt az első iszubrabika, amit valaha is láttam. Agancsát is, ha jól emlékszem, idáig csak egyetlent láttam a budapesti Vadászati Világkiállításon (hiába, ritka vad az iszubra még a Szovjetunióban is), nem volt tehát saját nagyságrendem, amelybe besorolhattam volna az alig látható fél agancsot. Kénytelen voltam Paskának hinni. De ha azt állítaná, hogy ez a világ legkisebb iszubrája, akkor is lőnék. Eddigi szibériai tapasztalataim csak a szerénységemet növelhették: meg kell elégednem a kicsivel is. Térdre ereszkedtem, jól a bika nyakának szegeztem a Springfieldet, és megnyomtam a ravaszt. Durr! — hömpölygött végig a dörrenés az erdőn, s aztán olyan csend és nyugalom állt be, mint azelőtt volt. A legközelebbi két tehén tovább legelt, a többi négy nem tudom mit csinált, nem figyeltem rájuk, a bika pedig továbbra is a két fa közti résben maradt. De már nem mozdulatlan. A fejét lóbálja, mintha igent bólogatna. Mi lelte? Csak nem hibáztam el? — villant át az agyamon, s gyorsan nekikönyököltem a második lövésnek. Abból sem lett . semmi, legalábbis egyelőre nem. A fejét horgasztó bika hirtelen szembefordult velem. Most már sokkal többet láttunk az agancsából, de nem volt hova céloznom. A koponyájába csak nem ereszthetek golyót ilyen nemes vadnak! Tanácstalan habozásomat végül is a bika oldotta meg. Eltépő tehenét követve lassú kocogással elhagyta eddigi takarását. Hatalmas oldala akkora . volt, mint egy csűrkapu, s lapockájára sem mondhattam, Fogy csak tenyérnyi. Jó célpontot nyújtott, s tompán puffant, amikor a golyó belévágódott. 9
