A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-11-04 / 37. szám
A SZARVASBIKÁK A díszes tollú szajkók hangosakat rikkantanak, felverve az erdő csendjét, és semmi pénzért sem kerülnének errefelé. Pedig mielőtt kiültem volna ez aló az évszázados tölgyfa alá a kétcsövű sörétessel, minden szajkó ide szállt megpihenni, vagy bogarászni. Most azonban már csak a hangjukat hallom. Pedig szeretnék puskavégre kapni közülük legalább egyet. Várok hát türelmesen. Kitelik az időmből. Délelőtt van, csodálatos tiszta, őszi délelőtt itt a Szilicei-fennsíkon, ahova azért jöttem fel, hogy este és hajnalban meghallgassam a szarvasbikákat. Hajdú Andor bácsi, Zajdu Imre és Mezei Sándor a vendéglátó házigazdám. Régi ismerősök, s természetesen mindhárman vadászok. Tegnap este már lőttek egy szarvastehenet — kontingensbe. Most mindannyian a völgyben álló kicsi vadászház körül pihenik ki a napi fáradalmakat, mert későn feküdtek le, s korai az ébresztő. Mert szarvasbögés idején alig alusznak egy-két órát éjszaka. Az előbb, amikor ide felkapaszkodtam a tölgyfa alá, azt hittem, egykettőre lövök egy szajkót. De már vagy fél órája hiába szorongatom a puskát. A szajkók csak nem akarnak fölém kerülni. Türelmesebbek nálam. S itt anynyi magányosan álló tölgy sütkérezik a napfényben, hogy nem nehéz nekik másikat választani pihenőhelyül. Aztán mégiscsak felém kanyarodik egy, de mire észreveszem, már le is csap a jól takaró bokrok mögött, s hiába durrantok utána, baj nélkül rikoltozik tovább. Fel is adom gyorsan vérengző tervemet, s leballagok a házikóhoz, amely körül takaros rendekben fekszik a hajnalban kaszált sarjú. Hajdú Andor bácsi sörrel kínál. — Azt tudod-e — kérdi —, hogy Szilice honnan kapta a nevét? — Nem tudom. — Valamikor régen — meséli — IV. Béla királyunk erre menekült. Akkor is így volt itt a juhkarám, mint most — mutat a domboldalra. — Szomjas volt a király, vizet kért a bacsótól, de az zsendicével kínálta. A zsendicét szép piros fából készült iccében adta a királynak. A király megkérdezte, hogy milyen fából készült az icce. „Szilfából" — mondta a bacsó. Hát innen a falu neve: szil és icce — Szilice. A monda után iszunk egy korty sört, s hiszem, hogy Béla királynak sem esett jobban a zsendice, mint nekünk a sör. Andor bácsi még egy másik mondát is elmesélt Béla királyról. A vadászházikótól alig száz méterre van a Királykát. A monda szerint Béla király erre jártában, meg szomjazott, elhárította a harasztot, és akkor kibuggyant a földből ez a forrás. Azóta is buzog a Királykút. Közvetlenül a vadászház mellett pedig a Köszvényeskút vize tör a felszínre, hogy egy kis eret alkotva haladjon tovább, de mintha nem tetszene neki ez a kinti világ, gyorsan vissza is búvik a föld mélyébe. Lassan telik az idő. Ebédelni bemegyünk Szilicére, délután pedig nagy favágást rendezünk. Alkonyaikor aztán kiülünk a hegyoldalba s várjuk, hogy megszólaljanak a szerelmes szarVasbikók. Csend van, szellő sem rezdül. Csak a tölgyfák érett termése koppon az ágakon, lefelé hullván, s ahogy a földre ér felveri a lehullott száraz lombot. Hallgatom az estéli erdő ezernyi neszét. A telihold bevilágít egy-egy asztalnyi tisztásra. Lent, valahol egészen távol szarvasbika gyenge nyöszörgését hallom. Igen-igen bánatosan szól. Hiába, nagy a meleg, s ilyen meleg éjszakákon a bikák hallgatnak. De hirtelen másféle zajra kapom fel a fejemet s az ölemben fekvő puskát. Vaddisznók? Balra tőlem egy egész csürhe igyekszik lefelé a domboldalon. Mint a szellemek, csak az árnyékukat látom. Egy tenyérnyi tisztásra besüt a hold, oda irányítom a puska csövét, s egy másodperc múlva a puska dörrenése darabokra tépi az erdő esti csendjét. S utána, ha lehet, még nagyobb a csend. A vaddisznókat elnyelte az erdő. Mintha itt sem lettek volna. Mintha álmodtam volna az egészet, s most ébrednék. De nem álmodtam. A vaddisznók elmenekültek. Egy kivételével, amely ott fekszik a holdfénnyel bearanyozott tisztáson . . . Nemsokára már harmadmagammal tisztelgek a gerincen lőtt szép süldő előtt. Aztán közös erővel levisszük a zsákmányt a vadászházhoz. Az otthon maradottak persze már kint várnak, s bő áldomást iszunk a sikerre. — Jól megfogtad — mondja Zajdu Imre. — Ez ám a szerencse. Én már két hónapja követem ezt a falkát, de még csak a közelükbe se tudtam kerülni. — Csak önvédelemből lőtte meg — mondja az egyik vadász —, mert megtámadta a malac . . . Az éjfél terel az ágyba bennünket, de már három óra előtt újra talpon vagyunk. Kint ezüstös köd és bő harmat fogad. Hűvös van, fázósan rántom fel a kabátom villámzárát. Napkeltéig hallgatom — most már csak fényképezőgépekkel felfegyverkezve — a hulló makkok koppanását, gurulósát. A szarvasbikák nem szólnak. Már ballagnánk visszafelé, amikor a hegyoldalban felcsattan egy puska. Arrafelé váltunk, s az egyik hcrhas szélén meg is leljük Mezei Sándort, lába előtt őzbakkal. Vén bak, visszarakott aganccsal. Ideje volt már kiselejtezni. Persze, a siker fölött érzett izgalmon, örömön, ez semmit sem változtat, s főleg nem kisebbíti azt. A bő reggeli után ismét a szajkókat lesem, de megint csak hiába. A végén már nem is törődöm velük. Inkább csak a koraöszi táj szépségében gyönyörködöm. A rétek smaragdzöldjében lángoló mélylila kikericsek csodálatos látványában, a tölgyek, bükkök sárgulópirosodó lombkoronájában, ahogy mozdulatlanul állnak a szeptemberi napsugarak aranyában . . . Hogy a szarvasbikák még hallgatnak? Eljön az ő idejük is. Csak ki kell várni. GÁL SÁNDOR
