A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
Tudjuk mindnyájan, hogy egyetlen szülő sem akar a gyermekének rosszat. Nem ébred azzal a szándékkal, hogy iparkodik majd gyermekét boldogtalanná, szerencsétlenné tenni. Egy anya sem mondja reggel: — Ma a lehető legtöbbször kritizálom meg és teszem nevetségessé a fiamat! S ennek ellenére mégis aránylag milyen sokszor kerül sor a szülő és gyermeke között kellemetlen jelenetekre otthon, az utcán vagy másutt, mivel a szülő nem találta el a legmegfelelőbb hangot. Mielőtt alaposan fontolóra vennénk, sokszor mondunk olyat, amit nem akarunk, vagy nem egészen úgy akdrtunk mondani, mivel nem méltó sénv egy szülőhöz, sem egy felnőtthöz. A jó megfigyelő, aki meghallja a gyermek és a szülő között elhangzó beszélgetéseket, gyakran csodálkozva állapíthatja meg, mennyire nem érti egyik a másikat. A beszélgetés ilyen esetekben tulajdonképpen két önálló monológ. Az egyik fél kritizál és oktat, a másik elutasít és védekezik. A felnőtt tévedésének az ilyen „véleménycsere" esetében nem a szeretett vagy az intelligencia hiánya az oka, hanem inkább a módszer, a rosszul megválasztott taktika. Ha gyermekkel beszélünk, sohasem szabad lealacsonyítanunk magunkat, viszont a gyermek egyéniségére is tekintettel kell lennünk. Például: A kilencéves Imre dühösen jön haza az iskolából, mert az eső miatt elmaradt az iskolai kirándulás. Rendszerint az egész család izgalomba jön, ha a kis Imre haragszik. Lássuk csak, mit mondott ilyen esetben régebben az anyja! — Ugyan, ne bömbölj már, mintha valami isten tudja milyen nagy baj történt volna!... Lesz még sokszor jó idő. Elmentek majd máskor arra a kirándulásra ! Az anya most más taktikához folyamodott. — Ugye, most nagyot csalódtál? — kérdezte. — Hót igen, édesanyám — mondta Imre. — Olyan szépen elkészítettél mindent a kirándulásra és most ez a buta eső dugába döntött mindent.. . — Bizony, nagyon igazad van! — mondta most már nyugodtabban Imre, majd kis idő múlva hozzátette: — Nem számít, majd elmegyünk máskor!... A kisfiú mérge elfüstölgött, egész nap kedves és szolgálatkész volt szüleihez. Minden gyermek vágyik arra, hogy a felnőttek megértsék őt, de azért ne kelljen elárulnia mindent, ami benne lejátszódik. Ez tulajdonképpen játék, melyben érzéseinek csupán egy töredékét mutatja ki, s ránk bízza, hogy a többit találjuk ki. A hatéves Renáta panaszkodik, hogy az utóbbi időben mintha kevesebb ajándékot kapna, mint az öccse. Az édesanyja egyetlen szóval sem állítja ennek az ellenkezőjét, de azt sem ígéri meg, hogy „jóváteszi a mulasztását". Tisztában van azzal, hogy a szülő jó viszonya a gyermekhez sokkalta fontosabb, mint akárhány drága ajándék. Csak annyit mond: — Úgy?... Szóval több ajándékot szeretnél? — magához öleli és megsímogatja a kislányt. A kicsi boldogan elmosolyodik és ezzel véget is ér a beszélgetés, mely a végtelenségig tarthatott volna, ha az anya rossz taktikát választ. Amikor a kis Bandit először vitte óvodába az édesanyja, a fiúcska a következő kérdést tette fel: — Édesanyám, ki festette ezeket a csúnya képeket? Az anya hirtelenében nem is tudta, mit válaszoljon, s ezért így korholta a kisfiút: — Hiszen ezek szép képek. Igazán nem szép tőled, hogy csúnyának mondod őket!... A tanítónő jobban tudta, mit kell mondania. Elnevette magát: — Itt nem kell szép képeket festened. Festhetsz csúnyákat is, ha akarsz... Bandi arca felderült, mivel feleletet kapott a ki nem mondott kérdésére is: Mi lesz azzal a fiúval, aki nem tud festeni? A gyermekek nem szeretik, ha a szülők vagy a felnőttek sokat prédikálnak nekik, „lelkiznek" vagy kritizálják őket. Ha valaki- vigasztalni akarja gyermekét vagy tanácsot ad neki, először is be kell bizonyítania azt, hogy igenis tiszteletben tartja őt és megérti. Ha a gyermek így szól: — Számtanból gyenge vagyok! Ilyenkor nem segít az, ha az ellenkezőjét állítjuk, vagy közhelyekkel próbálkozunk, például így: — Ha többet foglalkozol a számtannal, majd jobb jegyeket hozol haza! Ezzel a gyereket éppen az önbizalmától fosztjuk meg és még jobban elkeserítjük. A helyes, okos és megértő felelet valahogyan így hangzana: — A számtan senkinek sem könnyű. Sok-sok türelem kell hozzá, ha az embe meg akarja tanulni. Én hiszek benned, és tudom, megteszel minden tőled telhetőt... Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a gyermek képes egyidőben szeretni és haragudni is ugyanarra a személyre, legyen az a szülő, a tanító vagy a nevelő. Teljesen egyidejűleg nyilvánulhat meg nála a két ellentétes érzés. Ahol szeretet van, ott lehet egy csöppnyi gyűlölet is ... Ahol csodálat, ott előbukkanhat az irigység. A tisztelet mellett nagyon jól elfér egy csipetnyi ellenséges érzés. Hogy elkerülhessük az ebből származó konfliktusokat, meg kell magyaráznunk a gyermeknek, hogy ezek az egyidejű és ellentétes érzések egészen normálisak és természetesek. Nem segít semmit, ha így szólunk fiunkhoz: — Hiszen te ellentmondasz saját magadnak! Helyette inkább ezt: — Úgy látom, mintha kétféle érzés lenne benned a bátyád iránt. Egyrészt csodálod őt, másrészt pedig kifogásolod a viselkedését. Az ilyen nyugodt hangú és kritikamentes felvilágosítás segít a gyermeknek, s maga is rájön, hogy az egyidejű, de ellentétes érzések természetesek lehetnek. S közben a szülők ügyeljenek arra is, hogy a gyermekeik meg tudják egymástól különböztetni a kellemetlen eseményeket a kisebb balesetektől, a tragikus vagy katasztrófális dolgoktól. Egyes felnőttek úgy reagálnak egy összetört tojásra vagy egy betört ablakra, mint egy lábtörésre vagy egy szívinfarktusra. A legkisebb kellemetlenség esetében is jól meg kell válogatnunk a szavainkat. — Szóval elveszítetted a kesztyűd? Ez hiba, mert a kesztyű pénzbe kerül. De az azért nem katasztrófa. Egy elveszített kesztyű miatt még nem kell elveszítenünk az önuralmunkat és egy elszakított ing sem lehet családi tragédia előidézője. A szülői haragnak mégis komoly szerepe van a gyermeknevelésben. A túlzott önuralom bizonyos esetekben azt a látszatot keltheti, hogy a szülőnek minden mindegy, nem pedig azt, hogy jó és megértő. Tehát a haragot nem lehet kiiktatni a gyermeknevelésből, ha az ember teljes odaadással végzi azt. A gyermek megérti, ha a szülő így szól: — Azért mindennek van határa! Vagy csupán ennyit: — Most nagyon horagszom rád. Egy jól időzített mondat a neveletlen gyereket helyes irányba térítheti. Egyes esetekben a harooot meg kell indokolni is; — Tudod jól, uogy haragszom, • ha szétdobálod a holmid. Nagyon elkeserítesz. A ruhának a szekrényben van a helye és nem a széken sem az ágyon!... — Ha ebéd után egyszerűen elmentek itthonról és itthagytok engem mosogatni, minden forr bennem. Nem értitek meg, hogy segítségre van szükségem? Vagy cselédnek gondoltok? Így vezethetik le helyesen a szülők a mérgüket, s ezzel- nem okoznak kárt. Megmondhatják, hogy haragszanak, de közben nem sértenek meg senkit. A gyermek ebből megtanulhatja, hogy az ő haragja sem végzetes katasztrófa és a mérgét levezetheti anélkül is, hogy valakit megbántana. Ha a gyerekek tudják, mit szabad és mit nem, megnövekszik az önbizalmuk. Ezért teljesen egyértelműen meg kell nekik mondanunk, mit nem szabad tenniük és mit kívánunk meg tőlük. Ebből a gyermekeknek tudniuk kell, hogy a tilalom nem tréfa. „Apám ezt komolyan gondolja!" Ha a gyermek valami rosszat csinál, a szülő tartsa magát ahhoz, hogy jó, de szigorú nevelő maradjon. Egyáltalán nem állhat le a gyermekkel vitatkozni vagy veszekedni. Hiszen teljesen felesleges a fiuknak azt magyarázgatni, miért nem verheti meg a húgát. Eléa ennyi is: — Az emberek nem arra valók, hogy fájdalmat okozzunk nekik! — t — M. BORSKY FELVÉTELE 25 Hogyan beszéljünk a gyermekkel
