A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-10-21 / 36. szám

LA Z ALOM . . . Egyszer őzt álmodtam, hogy korábban elkéredzkedtem a mun­kahelyemről. Azt mondtam, hogy néhány ügyes-bajos teendőt kell elintéznem. Elszaladtam a megszokott au­tóbuszmegállóhoz. Odanézek — mi a fene! — az autóbusz ott áll, benne ülnek az utasok, de nem indul sehová. A kormány­nál nincs vezető. — Elvtárs! — kiáltják nekem. — Tud autóbuszt vezetni? — Nem — felelek. — Miért? — Hát azért — hangzik a válasz —, mert az egész outó­­busz-hálózat önkiszolgálási rend­szerre tért át. Az autóbuszokat ezentúl maguk az utasok vezetik, már akinek van jogosítványa . . . Ez aztán a cifra dolog, gon­dolom ... Jómagom pedig kiugróm az autóbuszból és átszaladok a lón­­gossütődébe, hogy harapjak va­lamit . . . Ott pedig — mi a csu­da! — sor sor hátán... Az e­­gyik lisztért áll . . . Az ember megkapja a nyersanyagot és ót­­bollag a másik sorba — lábo­sért. Azután beáll a harmodik sorba — hogy kimossa a lábo­sát. A negyedik sor a tűzhely előtt áll, hogy ki-ki megsüthesse a lángosóttT . Az ötödik ... Viktor Ardov Ahá, gondolom, tehát itt is bevezették az önkiszolgálást. . . No. fütyülök az egészre, én bi­zony nem állok sorba, hanem gyorsan átmegyek a tisztítóba, hogy beadjam az esőköpenye­met ... De ott is két sor áll. Az első: ollóért, hogy levágja o gombokat. A másik: egy kód előtt, hogy valamilyen bűzös fo­lyadékban megmártsa a ruhát. .. Es ettől a szagtól kóvályogni kezd a fejem . . . Kilépek az utcára és ekkor eszembe jut, hogy még el kell mennem a mosodába is, a tisz­ta fehérneműért. A mosodában a lány — rokonszenves, nyájas, fiatal teremtés — átveszi a nyug­támat, elmosolyodik és valami nedves batyut nyom o kezembe: a nedves fehérneműm van benne. — Mojd odahaza szárítsa meg és vasalja ki, polgártárs. Moso­dánk önkiszolgálásra tért át. .. Átveszem a lánytól a batyut, és megyek, amerre a szemem lát. Eljutok egy kis parkig. Fel­­aggotom a fehérneműmet az ó­gakra, jómagam pedig letelep­szem az egyik padra, a fa aló . .. Ekkor odajön hozzám a rendőr. — A maga fehérneműje ez, polgártárs? — — Az enyém bizony — fele­lem —, ki másé volna? — Bírságot kell fizetnie — így a rend őre. Én mór a zsebembe nyúlok a pénzért, a rendőr azonban meg­állít: — Ne próbálja rámtukmálni azt a pénzt! Itt a nyugta, men­jen el a takarékpénztárba és fi­zesse be. Rendőrőrsünk önkiszol­gálásra tért át. Kezembe nyom egy cédulát és azzal eltávozik. Én meg ott üldögélek a pá­don, és a sok viszontagságtól meg élménytől szinte magától le­csukódik a szemem és kezemből kihull a nyugta. Hogy meddig szunnyadtam így, magom sem tudom . . . Egyszerre érzem, hogy valaki megérinti a vállamat. Fel­nyitom a szememet: hát egy ház­mester áll előttem. Egyik kezével seprűt nyújt felém, a másikkal pedig a leesett cédulára mutat. — Seperjen össze maga körül, polgártárs. Parkunk önkiszolgá­lásra tért ót... Fordította: Gellert György Hajászati tapasztalatok Mindenkinek, vagy majdnem mindenkinek van valamilyen kedvtelése. Nekem is. Sőt nem is egy, s nem is akármilyen. Van olyan is, omely bizonyos berkekben mór ismertté tett. Éppen ezért eleget csodálkoz­tam saját magamon, miért is vettem külföldi utam alkalmából éppen kézi hajnyíró gépet? Miért? Kicsit ugyan hobbym a gyűjtés, de eddig még hasonló holmit beszerezni eszembe sem jutott. Hót akkor mégis miért vettem? Talán azért, mert a gép jóval olcsóbb volt, mint nálunk? Meglehet. Magam sem tudom. Most viszont már megvan. Su­nyin lapul az egyszerű karton­dobozban és kíváncsian vár sor­sára. Bevallom már vásárláskor ott motoszkált az agyamban, a kér­dés. De egy belső hang azt mondta: Nyugi, nem lesz ez ki­dobott pénz! Hiszen egy kis gya­korlat, s tűrhetően megnyirom vele legalább a fiamat, sőt e­­setleg családom nőtogjainak fri­zuráján végezek mojd némi .gé­pi" kiigazítást. Gyors számítás után végleg megnyugodtam. Igen, mert a kiadott összeg körülbelül tíz haj­nyírás után tulajdonképpen már megtérül. így tehát a befektetés reális, nem fizethetek ró a vá­sárra. Két hónapig úgy is látszott, hogy számításom helyes volt. Vi­szont ekkor mór a műkedvelő alapon végzett hajnyírás feltű­nően látható nyomai végül is arra kényszeritettek, hogy Gyu­ri fiamat elvigyem a borbélyhoz tgy kis kiigazításra. Illetve egy kis alaposabb kiigazításra ... A délutáni műszakban három hölgy dolgozott. Közülük persze a legcsinosabbat figyeltem. Ele­inte férfiszemmel. Későbbi mint amatőr borbély inkább csak a keze járását lestem. Lelkem mé­lyén egyre jobban kezdtem cso­dálni, sőt tisztelni. Nem piszmo­gott, nem fecsegett. Igen, a hölgy attól eltekintve, hogy fel­tűnően csinos volt, valóban jól és gyorsan dolgozott. Némi ügyeskedéssel sikerült úgy intézni a dolgot, hogy Gyu­ri fiam az ő székébe kerüljön. Néztem az órát, úgy mértem az időt. Pór perc múlva fiam fején emberséges hajdisszel mosoly­gott felém. Az amatőr borbély­­kodásnak nyoma sem maradt a frizuráján. Most én következtem. Irántam is igen udvarias, ked­ves, de szűkszavú és gyors volt a borbélylányok gyöngye. Évekig tartó keresés után vég­re rátaláltam az igozira, a bor­bélyok borbélyára! íme, mégis létezik borbély, oki nem faggat, nem magyaráz, nem henceg. Nem ad lottótippeket. nem si­ránkozik. Nem mesél vicceket és nem siratja a múltat vagy nem retteg o nyugdíjtól! Végre egy borbély, aki megérti, hogy mit akarok és aszerint dolgozik. Mégpedig gyorsan. Gratuláltam a lánynak telje­sítményéhez. amit szerény mo­sollyal nyugtázott és örömöm­ben nem mindennapi borrava­lót adtom. Múltak a hetek, és Gyurinak ismét megnőtt a haja. Amíg tudtam, kiigazítottam otthon. De azután mégiscsak el kellett men­nünk nyiratkozni. Persze, ugyan­azt a borbélyszalont kerestük fel, s ugyanarra a lányra vár­tunk. Hétvége volt, sokan várakoz­tak előttünk. Volt hát időm bő­ven figyelni és csodálni a lány munkáját. Éppen egy »Don Juan” típusú fiatalember frizu­ráját kezdte rendbehozni. Haj­­nyirás, hajmosás. Egyre türel­metlenebbül s egyre gyokrobban tekingettem az órámra. A múló percek kíméletlenül nőttek ne­gyedórává, sőt félórává. A lány pedig rendületlenül dolgozott még mindig ugyanannak a ven­dégnek a hajón. Többször és kedveskedve megkérdezte, jó he­lyen von-e a választék, elég szóraz-e már a haj, nem kelle­­ne-e kicsit rövidebbre nyírni ol­dalt? Behunyt szemmel masszí­rozta a fekete hullámokat, vál­tozatlan mosollyal újro borzolta és fésülte, olajozta és lesímítoi­­to, hogy aztán ismét igazítson még valamin. Amíg mindez lejátszódott, gondolkodni kezdtem e helyzet nem is olyan bonyolult összefüg­gésein. Nyilvánvaló volt, hogy miért tart e frizura elkészítése a szokottnál hosszabb ideig. Rá­jöttem, hogy a munkára fordított idő szorosan összefügg a kedves vendég életkorával, küllemével. Mi a tanulság? A magam ko­rú férfinak nem föltétlenül szük­séges csinos, fiatal nőnemű bor­bélyra várni. Érje csak be azzal, hogy férfikezek motozzanak a hajóban ... SZŐKE ISTVÁN 22

Next

/
Thumbnails
Contents