A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-21 / 36. szám
Nővé Mésto nod Metuji főtere Kilátás a Nővé Mésto nad Metují-i várból f nob úr őelőkelősége, régi. de cseppet sem kedves ismerősöm éppen akkor csapott le V m V rám. amikor egy szaküzletben autóalkatrészeket és más egyéb dolgot vásároltam. Látva kezemben a csomagokat, széles mosollyal cinkosan rámkacsintott. — Utazunk? Utazunk? — szólt olyan hangsúllyal, amiből ki kellett érezni, hogy ő is utazik. — Igen — válaszoltam kelletlenül —, kimozdulok hazulról egy kicsit. — Hát ez nagyszerű — helyeselt —. a jövő héten mi is megyünk. Franciaországba — tette hozzá csak úgy mellékesen. — Maguk hová utaznak, Olaszországba? Vagy talán még messzebbre? — Nem — közöltem lakonikus rövidséggel —, Kelet-Csehországba. Sznob úr szemlátomást meghökkenve nézett rám. Aztán sietve elbúcsúzott, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nincs miről beszélgetni egy olyan emberrel, aki a mai viszonyok között is itthon nyaral. Mert igaz, manapság sokan megengedhetik maguknak, hogy egy kicsit körülnézzenek külföldön. S ha igazi turistaszemmel nézik a világot és nem merül ki kint-tartózkodásuk nylonpulóverek, színes harisznyanadrágok és olcsó tranzisztoros rádiók és más efélék hajszolásában, tulajdonképpen csak dicsérhetjük, hogy annyit áldoznak más országok tájainak, más népek kulturális értékeinek megismerésére. De. hát azért itthon is van még mit felfedezni ... Az, hogy másoknak ma már ilyenek az igényeik, engem a legkevésbé sem zavart abban, hogy a legtisztább és a legnemesebb turistalelkesedéssel becsavarogjam Kelet-Csehország csodálatosan szép tájait, magamba szíva és elraktározva mindazt a szépet és érdekeset, amit ez a vidék nyújtqni tud azoknak, akik értenek ennek a tájegységnek a„ nyel„Támaszpontom“ a vadregényes Orlice folyó melletti Tfebechovice pod Orebem nevű kisvároska volt.. Itt is közvetlenül a folyó partján a domboldalban épült kis turistaház. Gazdája, Franto Podolník, régi barátom, a csehekre jellemző készséggel ajánlkozott, hogy megmutatja szűkebb hazája szépségeit. Tfebechovice tipikus cseh kisváros. Négyzet alakú főtér, kedélyes lakók, meglepően nagy ipar, szépszámú műemlék s persze kiváló sör. Mindez azonban nem lenne elegendő a nagyszámú turista idecsalogatásara, ha nem lenne a városban valami, ami csak itt van, ami különleges, egyedülálló, egyszóval „tfebechovicei“. . . Ez a valami, a tfebechovicei betlehem, a népi fafaragó művészet csodálatos remeke. Az 1860-as években egy Josef Probost nevű fiatal tfebechovicei földműves és asztalos elhatározta, hogy olyan betlehemet készít, amelynek messzi vidékekre eljut a híre. Két társával — Josef Kapuciánnal és Josef Frimellel — negyven évig dolgozott a 7 méter hosszú, 3 méter széles és 2 méter bagas betlehemen, 351 darab 10—15 cm magas fafigurával népesítették be; ezek különböző — akkori foglalkozású embereket ábrázolnak, munka közben, és mindegyik figura mozog, valami furfangos szerkezet segítségével. Rajtuk kívül 1531 különböző kiegészítő tárgy (fa, házikók, szerszámok, hangszerek, malmok stb.) teszik nagyszerűvé ezt a remek népi alkotást. A betlehemet a német megszállás idején a fasisztákra jellemző „gyűjtőszenvedély“ elől a városku lakói elrejtették, nagy kockázatot vállalva dugdosták, míg végül a felszabadulás után ismét kiállították, hogy újra hirdesse alkotóinak tudását, akaraterejét és kitartását. Tfebechovicéről csak egy „ugrás" Opocno. De mindenképpen megéri ezt az ugrást. Maga a város kicsi és minden jellegzetesség nélküli, de annál szebb és érdekesebb az itteni várkastély. A várkastély eredete a messzi évszázadok ködévé vész, de jelentősége minden időben elsőrendű volt. Ebben az is közrejátszott, hogy a várdomb alatt folydogáló patakból évszázadokon át aranyat mostak a mindenkori várurok jobbágyai, a vár azonban védelmi szerepet is betöltött, közel lévén a lengyel határhoz. A várpalota jelenlegi formáját a 16. században nyerte, amikor Vilém Trcka itáliai mintára, reneszánsz stílusban átépítette. Erről a várúrról feljegyezte a történelem, hogy nagyon szerette a szépet, főleg az építészet iránt volt érzéke, de azt is, hogy szörnyen sanyargatta a népet, olyannyira, hogy jobbágyai — nem bírván már elviselni az embertelen bánásmódot — fellázadtak ellene. A várúr válasza sem maradt el: a felkelést 1628-ban elfojtotta és rettenetes bosszút állt a jobbágyokon. Ma a várkastély múzeumként szolgálja a kultúrát. Vad, kegyetlen urait elfújta az idők szele, a választékos pompával berendezett termekben feszült figyelemmel hallgatják a turisták Éva Hrochovának, a múzeum egyik idegenvezetőjének szakszerű magyarázatát, s örülnek, hogy nem abban a korszakban éltek ezen a vidéken — jobbágyként. A műemlékekben rendkívül gazdag kelet-csehországi kisvárosok között minden tekintetben előkelő 12
