A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-10-07 / 34. szám
viszonyulok hozzá, akkor már nem színészet. — Ha csak szakmának tekinteném — gondolkodik hangosan Feri —, akkor annak idején nem vágtam volna neki. Amikor a Faluszínházhoz mentem, feleannyi fizetést kaptam, mint a korábbi munkahelyemen. De akkor sem számított, s most se számít. Azért mentem, mert ezt akartam csinálni. Óriási akarással és becsvággyal. 370 jelentkező volt, tizennégyünket vettek fel. — S te hogy kerültél a Faluszínházhoz? — kérdem llut. — Ha bűn, hogy színész lettem, akkor abban Drobka Géza bácsi a főbűnös, mert ő küldött el, hogy jelentkezzem felvételre. — Mi volt az első szereped? — Az első szerep? Egy nyolcvan kilós vénasszonyt játszottam. Úgy kitömtek, hogy lélegezni is alig tudtam. Tizenhat éves voltam akkor... Hu és Feri 1959-ig volt tagja a Faluszínháznak. Évente átlagosan 3—4 bemutatót tartottak. S mindig játszottak mesét is a gyerekeknek. Komáromba a MATESZ-hoz ugyanabban az évben szerződtek, amikor o Faluszínházot megszüntették, s tíz évre rá jöttek Kosicére (Kassára) a Tháliával. — Hogyan kerültetek össze; már ami a házasságotokat illeti? — Két éve dolgoztunk együtt — mondja nevetve Feri — s ebből másfél évig ki sem állhattam ezt a nőt. . . Aztán mégis megkértem a kezét... Erre llu: — Nekem meg komoly udvarlóm volt abban az időben . . . — Hogyan éltetek, dolgoztatok, amikor a gyerekek megszülettek, kicsik voltak? Lengyelné Gombos Ilona Lengyel Ferenc GOMBOS ILONA és LENGYEL FERENC Amikor Feri szerelmet vallott... Feri most jött haza. Csendes Lacival és Várady Bécivel kint voltak a közeli erdőkben. A mai nap a színházi szünet utolsó napja; kell még egy-két jó lélegzetvétel, néhány órás séta, mert holnaptól kezdődik az új évad, jön a próbák beláthatatlan sora, s akkor már az ilyen sétákra nemigen jut idő. A színház elemészti az órákat, a napalokat és az éjszakákat. Erről beszélgetünk Lengyelékkel, ezekről az éjszakákról, ezekről a nappalokról. Azokról, amelyek azt a bizonyos üres teret élettel töltik meg, — immár — huszonöt éve. — Minek tartjátok a színészetet? Hivatásnak? Mesterségnek? Szolgálatnak? Feri gondolkodás nélkül felel. (SMINK NÉLKÜL Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá; csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen a csupasz téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." Az idézet Peter Brook „Az üres tér" című könyvének első két mondata. Az „üres tér", amelyet tartalommal a színészek töltenek ki, évezredek óta izgalmas helynek számit; a világot jelentő deszkákon dicsőség termett, babér azok számára, akik oda kerülhettek. Nero büszkébb volt színészi sikereire, mint császári mivoltára. Persze Senecától tudjuk, hogy pocsék színész, ripacs volt... De oz „üres tér" csábításának még Nero császár sem tudott ellenállni. Mi hát, mi lehet a világot jelentő deszkákon, ami egy életre elkötelez valakit a — játékra? Mit jelent, miféle kielégülést ád, miféle éhséget csillapít ez a játék? Rakom magamban egymás mellé a kérdéseket, utazván felfelé a felvonóban Lengyel Feriékhez, akik tízegynéhányad magukkal huszonöt évvel ezelőtt poraiból támasztották fel a csehszlovákiai magyar színjátszást. Huszonöt éve úton vannak. Falvak, városok apró színpadaira viszik az emberi üzeneteket, valami olyan benső fegyelemmel és makacs kitartással, amelyre alig találok tájainkon példát. A Faluszínháznál kezdtek. Lengyel Ferenc 1950-ben, llu, vagyis Lengyelné, Gombos Ilona két évvel később. Sokszor jártam mór Lengyeléknél, igy tudom: az ajtójuk, ha idehaza vannak, soha sincs bezárva. Most is nyitnám az ajtót, de nem enged. — Erősebben lökd meg — hallom belülről llu hangját. S valóban, így már engedelmeskedik az ajtó. — Mindenképpen szolgálat. Mint mesterséget azért a fizetésért, amit kapok, nem vállalnám. Ha a színészet nálunk nem volna szolgálat — nem volna értelme. — S te mit mondasz erre? — kérdem Hűtől. — Ha mesterségnek vesszük, akkor már baj van. Addig szép, amíg élethivatásnak tekinthetem. Ha nem igy — Gábor 1955-ben született — mondja llu —, Tündi pedig öt évvel később, már Komáromban. Abban az időben három hónap volt a szülési szabadság. Előbb azt terveztük, hogy odahaza maradok, de találtunk egy nénit, aki elvállalta Gábort... Persze az is igaz, hogy csak két hónapig bírtam ki otthon. Az esték voltak a leg rettenetesebbek. A színházban estére a beteg is meggyógyul, mert este kezdődik az élet. A Faluszínháznál pedig olyan volt a játékrend, hogy három hétig úton voltunk, egy hétig odahaza. így történt meg, hogy Gábor ötéves korában tanult meg magyarul; mindig másnál volt. . . llu elhallgat egy percre, mint aki az emlékeit rendezgeti, rakja egymás mellé. — Tudod — folytatja aztán —, amikor egy-egy ilyen turnéról hazaértünk, dobtuk le a bőröndöket és rohantunk a gyerekért. Egyszer, emlékszem, három hét után megyek Gáborért, hót a lakás be van zárva, a gyerek az ablakból néz ránk, mi meg őrá .. . Rettenetes érzés volt ott állni . . . — Amikor Komáromba kerültünk — mondja Feri —, már egy kicsit könynyebb volt. mert rendszerint úgy osztották ki a szerepeket, hogy nem játszottunk ugyanabban a darabban mind a ketten, s igy egyikünk odahaza volt a gyerekekkel. — Hogyan bírtátok ezt? 14 Egy ritka pillanat: együtt a család
