A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-23 / 33. szám
Ralph Wiener KUTYASZORÍTÓBAN Aki ismeri az életet, biztosan igazat az Brúnónak, aki minden lehető alkalommal kinyilatkoztatja jelszavát: „A legtöbb szerencsétlenséget egy kis jóakarattal meg lehetne előzni." Azt, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe került, Bruno többé-kevésbé Kariának köszönhette, aki csábos külsejével elérte azt, hogy Brúnóban felébredt a kívánság: eltölteni vele egy éjszakát ismert szállodájában egy még ismertebb városnak. Bruno nem volt alapjában véve rossz ember, s tulajdonképpen csak az volt a szándéka, hogy ilyen bensőségesen vegyen búcsút Kariától. Ez lett volna az első és utolsó eset, hogy megcsalja feleségét, Irént. Végeredményben már tizenkét éve voltak házasok, úgy szerette Irént, mint házasságuk első napján, s ez a kaland Kúriával nem lett volna más, mint hogy egyszer életében kicsit kirúg a hámból. Ennek ellenére szokatlanul nyomasztó érzése volt. Irén ugyanis pokolian féltékeny. Néhányszor alkalma volt erről szemléletesen is meggyőződni, jóllehet Irénnek a valóságban nem volt jogos oka, hogy kételkedjék Bruno hűségében. S ne adj isten, hogy most valamit megtudjon Karláról . . . De a vétkezés vágya erősebb volt, mint a fenyegető veszedelem. —Bollmann vagyok — súgta oda diszkréten a hotelportásnak, amikor belépett a szálloda előcsarnokába —, egy kétágyas szobát rendeltem a feleségem s a magam számára. — Ballmann úri — kiáltott fel a portás és nagy lelkendezve nyújtotta mind a két kezét. — örülök, hogy szállodánkban üdvözölhetem — s közben az előcsarnok jobb sarka felé pislogott. Bruno nem érezte jól magát e fogadtatási ceremónia közben. Ugyanígy Karla is némiképp elsápadt. Az előcsarnok említett sarka felől elindult néhány úr, az egyiknek mikrofon, egy másiknak zöld irattartó a kezében. Odaléptek Brúnóhoz, s mielőtt sikerült volna kereket oldania, a zöld irattartós úr odaóllt a rokonszenves pór elé és néhány barátságos szóval elindította Bruno életének legnagyobb tragédiáját. — Igen tisztelt vendégünk, drága Ballmann úr — kezdte —, tisztségemnél fogva mint ennek az intézménynek az igazgatója rendkívüli megtiszteltetés a számomra, hogy mint szállodánk százezredik vendégét ünnepélyesen üdvözölhetem önt. Az igazgatóság bátorkodik ezennel kéthetes ingyenes tartózkodást felajánlani luxus appartementunkban önnek és igen tisztelt feleségének. Fogadják szívélyes gratulációmat. Hatalmas villanás, a fotográfusok néhány felvételt készítettek, az újságírók elővették a jegyzettömböket, és Bruno elvesztette az eszméletét. Amikor újra magához tért, az igazgató irodájában feküdt a rekamién, és az igazgató élesztgette. — Na, már visszanyerte az eszméletét, hiszen érthető. Ennyi öröm egyszerre egy lovat is leterítene. — Aztán a körülöttük állókhoz fordult: — Legjobb lesz, ha magunkra hagynak minket. Drága vendégünknek nyugalomra van szüksége. Erre a tíz riporter meg az egy ápolónő elhagyta a helyiséget. — Túl vagyunk már rajta? — nyögte ki Bruno és szörnyülködve figyelte a fényképezőgépet, amit az egyik úr vállra vetve vitt. — Most már nyugalma van, amire annyira vágyott a kedves vendég — büszkélkedett az igazgató. — Holnap minden benne lesz az újságban, a rádiót meg a televíziót szintén tájékoztattuk... — Jézusmária, mi van már megint magával, Ballmann úr? — jajveszékelt az igazgató. A vizes borogatás segített, hogy Ballmann úr visszanyerje az eszméletét. — Igazgató úr — siránkozott —, ez szörnyű, egyszerűen érthetetlen. — Azt elhiszem, szívesen elhiszem — bólogatott az igazgató —. a kedves feleségével is ugyanez a helyzet. Kétségbeesetten elszaladt. Mint egy megriasztott őzike. — Igazán nincs mór itt? — sóhajtott fel megkönnyebbülten Bruno. — A fotóriporterek már utolérték. Holnap benne lesz ön meg a bájos félesége ... Bruno kezébe temette az arcát. Aztán bűntudatosan felnézett az igazgatóra. — Be kell önnek vallanom valamit: a hölgy, akivel jöttem, nem a feleségem. A feleségem otthon van, és nem sejt semmit. És ha meglátja az újságban azt a fényképet, akkor... Az igazgató lázasan gondolkodott. — Ez igazán botrány — mormogta maga elé. — Szememre vetik, hogy nem ellenőriztettem kellőképpen a személyi okmányokat. Veszélyben szállodánk jóhíre. El vagyok intézve! — És mi lesz a házasságommal, igazgató úr, az én példás házasságommal?! — Fütyülök a maga házasságára — kiabált rekedten az igazgató. — Veszélyben szállodám jóhíre! Micsoda szégyen! — Bocsánatot kérek — dadogta Bruno —, de hát mondja meg őszintén, honnan tudhattam volna. hogy én vagyok a százezredik vendég? — Egy pillanatnyi időt sem szabad elveszíteni, rohannom kell a szerkesztőségbe. Maga meg szedje a sátorfáját és tűnjön el. Menjen haza. Látni sem akarom, maga . . . maga . . . jubiláns! — kiabált dühösen az igazgató. — Hova menjek? ... — siránkozott Bruno. — Ha a feleségem meglátja a fényképet. . . Egészen letörve érkezett meg Bruno haza. És megtette azt, amit minden férj megtesz, amikor nincs kiút a csávából. Bevallott mindent. Irén úgy állt ott, mint a bosszú görög istennője. — Hát te Karfával ott maradtál abban a hotelben, mi?! — sziszegte. — De hiszen hazajöttem! — makogta Bruno. — Igen, amikor mór rajtakaptak. A sajtó ébersége segített megmenteni a házasságom tisztaságát. De ha még egyszer... — fejezte be sokat ígérőén és fenyegetóleg. — Nem, soha többé — esküdött Bruno mint az oltár előtt. Irén kegyesen elfogadta az esküt. — Hol az újság? — érdeklődött Bruno másnap reggel. — Elégettem, nem kell látnod a szégyenedet nyomtatásban. Bruno beleegyezően bólintott. És így sohasem tudta meg, hogy az igazgató hosszú harcok árán elérte, hogy nem került bele az esete az újságba. Ezzel szemben egészen más dolgot olvashatott volna ott: „Irene Ballmann asszonyt —* felvételünkön férje kíséretében — ünnepélyesen fogadták az Aranypók bár ötvenezredik látogatójaként. Az igazgatóság elárasztotta egzotikus virágok tömegével." Bruno annál inkább is csodálkozott volna, mert soha életében nem járt az Aranypók mulatóban. Fordította: — ta — í. KOTRHA SZÁMTAN — Kérek egynyolcad vajat. — Tessék kérem. S ezenkívül? — Ez minden, köszönöm. — öt koronát fizet. — Frissebb vajuk nincsen? — Milyen frissebb? Hiszen ez teljesen friss! — Hogy lehet friss, ha tizenharmadikóról való? — Az lehetetlen. Olyan régi vajunk nincsen. — Hát nézzen ide, ide van nyomtatva a tizenhármas. — Már megbocsásson! Az nem tizenhórmas, hanem tizennyolcas. Ugye mondtam, hogy friss az a vaj. — De világosan látni, hogy ez tizenhármas. — Tizennyolcas ... — Elismerem, hogy igaza van. Én viszont nem akarok tizennyolcadikón készült vajat venni; lehetőleg tizenhatodikén készültet kérnék. — Ezt nem értem. Ott a kezében a tizennyolcadikén készült vaj, s maga tizenhatodikait akarna. Akkor ön szerint melyik volna a frissebb? — A tizenhatodikóról való. Mert ma ugyanis tizenhetedike van. A tizennyolcadiki dátummal csak a múlt hónapról maradhatott. A viszontlátásra! Fordította: — gs — 22
